William Wharton: Srapnel (részlet)

Prológus

Amikor a gyerekeink kicsik voltak, mindig azt akarták, hogy meséljek. Szerettem mesélni nekik, de voltak bizonyos történetek, amelyeket sose mondtam el. A mesélésre még fiatal srácként, nyolc-kilenc éves koromban szoktam rá, rémtörténeteket találtam ki a húgomnak.
A mesék nagy része, amelyeket a négy gyerekünknek meséltem, egy Franky Furbo nevű rókáról szóltak. Ezeket a történeteket 1956-ban kezdtem mesélni, amikor a legidősebb lányunk négyéves volt, és 1978-ban hagytam abba, amikor a legkisebb gyerekünk tizenkettő lett. Többnyire „ébresztő” történeteknek szántam őket reggel, amikor még frissek voltak ők is meg én is, nem pedig esti meséknek.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert felnőtt életem túlnyomó részében nem kellett elmennem otthonról dolgozni, és gyakran előfordult, hogy a gyerekeink sem jártak iskolába. Franky Furbo – és társai – jó tanárnak bizonyultak.
Néha azonban a gyerekeink másmilyen történeteket akartak hallani, amelyeknek nem Franky Furbo a hőse. Az én gyerekkori élményeimre voltak kíváncsiak, vagy olyan meséket követeltek, amik úgy végződnek, hogy „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. A legidősebb lányunk „boldogan éltek” meséknek hívta ezeket. Nagyritkán pedig háborús történeteket akartak, hogy meséljek arról, mi történt velem a második világháborúban.
Azokat a történeteket nem volt kedvem elmondani nekik, ezért megpróbáltam eltéríteni őket a szándékuktól. A gyerekek azonban elképesztően makacsok tudnak lenni, ezért amikor végül tényleg meséltem nekik a háborúról, akkor viszonylag vicces epizódokat idéztem fel arról, hogyan egészítettem ki az ellátmányomat, vagy hogyan bújtam ki különböző rendszabályok alól – csupa jelentéktelen esemény.
A Madárka című regényem utolsó előtti fejezetében egyik jelentős háborús élményemet dolgoztam fel, egy olyan mesét, amit nem meséltem el a gyerekeimnek. Az Éjfélre kitisztul egy másik ilyen történet körül forog. Az Éjfélre kitisztult azért írtam, mert felmerült, hogy újra bevezetik a sorozást, és fiatal férfiakat fognak gyilkolni, illetve meghalni küldeni. Kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam, amit a háborúról tudok, hogy elmeséljem az egészet a maga abszurditásában.
New Yorkban egyszer Kurt Vonneguttal vacsoráztam. Megkérdezte, hogy „Milyen volt a te háborúd?” Válasz helyett hetykén felsoroltam, hányszor állítottak hadbíróság elé. Rossz választ adtam. A háború számomra borzalmas trauma volt. Rettegtem, nyomorultul éreztem magam, és minden bizalmamat elveszítettem az emberekben, legfőképpen önmagamban. Rettenetesen rossz élmény volt.
Ezt a könyvet sem volt kellemes megírnom. Mélyre ásva előkerültek ifjúkorom vértől és bűntudattól bűzlő eltemetett bűnei. Sok olyasmi történt velem vagy miattam, amire nem vagyok büszke, amire nincs mentségem: érzéketlenség, gyávaság, kapzsiság, csalás. Ezeket a történeteket soha nem meséltem el a gyerekeimnek. Az egóm nem volt elég erős ahhoz, hogy ezt elbírja, és talán még most, túl a hetvenötön sem vagyok elég erős hozzá. Majd kiderül.
Mikor a háború után hazatértem, próbáltam kiírni magamból ezeket a feldolgozhatatlan élményeket. Ötven százalékos hadirokkantként a Kaliforniai Egyetem hallgatója lettem. Túl könnyen elsírtam magam, nehezen barátkoztam, és nem tudtam aludni. Álmatlan éjszakáimon megpróbáltam szavakba önteni ezeket az eseményeket, az érzéseimet, saját elveszettségemet. A mérnöki karról átjelentkeztem a bölcsészkarra. Éjjeliőr lettem egy kis rövidáru üzletben. Festő akartam lenni, de az üzlet hátsó részében, ahol éjjelente őrködtem, tudtomon kívül megtanultam írni. Minden reggel elolvastam, amit éjszaka írtam, aztán összetéptem, és lehúztam a vécén.
A Madárkában leírtam az első igazán negatív élményemet, amely a katonaságnál történt velem. Egy hideg decemberi hajnalon kivezényeltek minket Harrisburg mellé szenet lapátolni. A lapáttal pofán vágtam egy tizedest, mire megfenyegettek, hogy rögtönítélő hadbíróság elé állítanak. A bíróság azonban csak laktanyafogságra ítélt, egészen addig nem hagyhattam el a körletemet, amíg be nem hajóztak a georgiai Fort Benningbe, a gyalogsági támaszpontra. Ez volt az első személyes reakcióm a katonaság fojtogató elvárásaira.
Nem tudtam beletörődni, hogy katonaként bármilyen parancsot gondolkodás nélkül végre kell hajtanom. A szigorú hatalmi hierarchiát pedig egyenesen személyes sértésként éltem meg. Lehetőségeimhez mérten harcoltam a katonai szellemiség ellen, de mindhiába. Végül fölém kerekedtek. Megtanítottak gyilkolni. Kiképeztek arra, hogy természetes életösztönömet megtagadva olyan okokból kockáztassam az életemet, melyeket gyakran nem értettem, néha pedig képtelen voltam elfogadni.

Birnbaum

A kiképzés Fort Benningben 1944-ben legalább tizenkét hétig tartott. Ez idő alatt végigszenvedünk harminc mérföldes erőltetett meneteket, tartunk lőgyakorlatokat, sárban kúszunk, miközben folyamatosan lőnek a fejünk fölött – egyszóval minden értelmetlen gyötrelmet, amit csak ki tud eszelni a katonaság.
A szakaszunkban van egy fiatal srác, Birnbaumnak hívják (a neve azt jelenti, hogy „körtefa”). Zsidó, és ő tényleg katona akar lenni, hogy németeket ölhessen. Sokkal inkább tisztában van a hitleri borzalmakkal és rasszizmussal, mint mi.
Birnbaum reménytelen eset; igazi két lábon járó szerencsétlenség, egy kölyökképű kétbalkezes marha. A legegyszerűbb dolgokat se tudja rendesen megcsinálni, a zubbonya begombolása is kihívást jelent számára. Még segítséggel is alig tudja elfogadható állapotba hozni az ágyát a reggeli ellenőrzésre. Nem szándékosan ekkora barom. Tényleg igyekszik mindent megcsinálni, amit kérnek tőle. Szánalmas egy figura. Könnyek szöknek a szemembe, amikor látom, milyen elszántan koncentrál, hogy megoldjon valami végtelen egyszerű feladatot. Valahogy mindig mindent elront, akárhányan próbálunk neki segíteni.
A szombat reggeli szemlén a szerencsétlen Birnbaumnál mindig találnak valamit; hol a hevedere van megcsavarodva, hol a gyalogsági ásója koszos, máskor a bögréjében találnak egy kis odaszáradt kávémaradékot vagy a rohamfelszereléséből hiányzik valami életbevágóan fontos eszköz. A katonaság nem csak az egyént bünteti. Birnbaumot beosztják konyhai szolgálatra vagy valami más piszkos munkára, például latrinapucolásra. Valamint az egész rajnak vagy szakasznak megvonják a hétvégi kimenőjét.
Az egyik szemle után az egész századnak törlik a hétvégi eltávját. Szóval nem csak színtiszta altruizmusból próbálunk segíteni Birnbaumnak. A tisztesek és a tisztek szemmel láthatóan képtelenek beletörődni, hogy Birnbaumból soha nem lesz igazi katona. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, de minél jobban igyekszünk, annál rosszabbul sülnek el a dolgok.
A napi fegyverellenőrzést egy végtelenül rosszindulatú hadnagy végzi. A kiképzőosztag tagja, aminek cadre a neve, de két szótagnak ejtik, nem úgy, mint a franciák. Perkins hadnagy Tennessee-ből érkezett, korábban a Tennessee-i Nemzeti Gárda tagja volt, és nagyon rászáll szegény Birnbaumra.
Egy alkalommal végre sikerül Birnbaumot átnyomnunk a kaszárnyaszemlén. Zsinórban két hétvégi kimenőnket is megvonták már miatta, ezért nagyon elszántak vagyunk. Tisztára súroljuk a hevederét, kipucoljuk a bakancsát, addig gyakoroltatjuk vele a fegyverforgatást, míg tökéletesen tudja, vagy legalábbis olyan tökéletesen, amennyire egy ilyen nyomorulttól, mint Birnbaum, elvárható. Már csak a fegyverellenőrzés van hátra kint a gyakorlótéren.
Az én feladatom kitisztítani a fegyverét. Teljesen szétszerelem. Addig pucoválom a csövét egy ronggyal, míg egy porszemnyi piszok sem marad rajta. Kikapargatom a tusaborító lemez mellé száradt retket, beolajozom a hevedert, sőt még az ütőszeget is fényesre súrolom. Végül lopok egy kis acélgyapotot a kantin konyhájáról. Szigorúan tilos acélgyapotot végighúzni egy M1 puska csövén, de ezzel a módszerrel lehet a legbiztosabban elérni azt a szintű fényességet, amelyet az ellenőrzést végző tisztes elvár, amikor hüvelykujja körmét tükörként használva belenéz a fegyver csövébe. A cső egész hosszában a körme rózsaszínjét akarja látni, amelyet csak a huzagolás vékony, kecses vonala szakít meg.
Egyszóval készen állunk a mindent eldöntő ellenőrzésre. Alaposan megvizsgáljuk Birnbaumot, nincs-e félregombolva a zubbonya, beállítjuk a sapkáját a katonaság által előírt módon, kétujjnyival a jobb szemöldök fölé. Röviden átvesszük vele, hogyan ne koszolja össze a puskatust, amikor „pihenj”-t vezényelnek. Elgyakoroljuk vele, hogyan emelje fel a puskát a lehető leggyorsabban, amikor meghallja a „fegyverrel tisztelegj” vezényszót. Biztosra vesszük, hogy Perkins megint kipécézi magának Birnbaumot, mindig megteszi.
Az egyik legeszementebb dolog az egész procedúrában a fegyver tisztaságának rituális ellenőrzése. Felsorakozunk egyvonalban, és magunk mellett tartjuk a fegyvert. A tiszt elkiáltja magát, hogy „vigyázz”, aztán „fegyverrel tisztelegj”, majd „fegyverellenőrzés”. Mire mindnyájan az előírt módon magunk elé tartjuk a puskát, és hüvelykujjal kipattintjuk a závárzatot. Az ellenőrzést végző tiszt ekkor elsétál előttünk, végigmér minket, hátha megakad a szeme valami rendellenességen: egy ferdén álló sapkán, egy kigombolódott gombon, egy porszemen, akármin. Aztán találomra megáll egy baka előtt, és alaposan szemügyre veszi. Ilyenkor bármi előfordulhat; van, hogy kérdéseket tesz fel neki, vagy valamelyik ruhadarabját, esetleg a haját véleményezi. Amihez csak kedve van.
Általában egy tisztes lohol a nyomában, jegyzeteli, amit a tiszt mond, és raportra hívja a katonákat. Ez nem jó. Amikor a tiszt megáll az ember előtt, a legvalószínűbb, hogy a puskáját fogja megvizsgálni. Ezt azzal kezdi, hogy kikapja a fegyvert az illető kezéből. Ha jól csinálja – az ő szempontjából jól; a bakáéból rosszul –, akkor a tus pont lágyékon vágja szerencsétlen katonát. Az a célunk, hogy addig gyakoroljuk a fegyver elengedésének tökéletes ütemét, hogy ideális esetben a tiszt elejtse a puskát.
A szemét és a vállát figyeljük, abból próbáljuk kitalálni, mi a szándéka. Megpróbál átverni. Ha úgy ejtjük el a fegyvert, hogy ő nem nyúl érte, végünk van. Csak abban reménykedhetünk, hogy sikerül időben elengedni, és nem vágnak tökön a tussal. A kisördög azonban mindnyájunkban ott motoszkál, és titokban azért imádkozunk, hogy megtörténjen a csoda: a tiszt a fegyverért nyúl, elvéti, és a puska a földre zuhan. Hallottunk már ilyen esetről, de látni még soha nem láttuk. A szabályzat szerint, ha egy tiszt elejt egy fegyvert, akkor azt kötelessége kitisztítania a katona megelégedésére.
Birnbaum soha nem fog eljutni arra a szintre, hogy egy tisztje elejtse a fegyverét. Azon dolgozunk, hogy az azonnali kasztrálástól megóvjuk. Ilyet láttam már jó néhányszor: a szerencsétlen baka a porban csúszva markolássza a tökeit, és próbálja visszafojtani az üvöltést. Birnbaummal eddig kétszer fordult elő, az egyik alkalommal lehányta Perkins bakancsát. De ezúttal jó ütemben engedi el. Egy emberként lélegzünk fel. Perkins megvizsgálja a tusaborító lemezt, az illesztéseket, az elsütő szerkezetet, aztán bedugja a hüvelykujját a csőbe. Magabiztos vagyok. Közvetlen az előtt vizsgáltam meg a csövet, hogy villanyoltás előtt felraktuk a fegyvertartó állványra. Makulátlanul tiszta volt.
Perkins hadnagy hosszasan tanulmányozza a puskacsövet. Oldalra billenti, hogy jobban essen rá a fény, a másik szemével is megnézi. Elfehéredik az arca. Aztán elvörösödik. Kettővel jobbra állok Birnbaumtól, és fogalmam sincs, mi lehet a gond. Perkins hadnagy előbb lesüti a tekintetét, majd az égre emeli. Átadja a fegyvert a mögötte álló Muller tizedesnek. Muller bedugja lerágott körmű hüvelykujját, aztán olyan hosszú ideig bámulja a puska csövét, hogy majd kiesik a szeme. Remegni kezd a keze. Perkinsre pillant, majd újra a fegyverre néz. Az állkapcsa is remeg, mintha nem tudná eldönteni, hogy eltátsa a száját a döbbenettől, vagy inkább dühödten összeszorítsa. Közel tolja a képét Birnbaum arcához.
– Birnbaum katona, mi a jó büdös francot művelt ezzel a puskával?
– Kitisztítottam, uram.
Birnbaum büszkén kihúzza magát. Egy tizedest sosem szólítunk uramnak, ez csak a tisztek kiváltsága, de ez a függelemsértés most megtorlatlan marad.
Muller vesz egy mély lélegzetet, és újra belenéz a csőbe. Perkins hadnagy elveszi Mullertől, és ő is belenéz még egyszer, mintegy igazolandó legsötétebb félelmeit.
– Közlegény, mi a tetves kurva élettel tisztította meg ezt a fegyvert, kénsavval?
– Acélgyapottal, uram, acélgyapottal!
Az egész raj hallja Birnbaumot, érzem, ahogy csorog az izzadság a hátamon. Perkins hadnagy Mullerhez fordul.
– Tizedes, rendelje be ezt az embert kihallgatásra.
Utána Birnbaumhoz fordul.
– Közlegény, addig nem hagyhatja el a körletet, amíg össze nem ül a hadbíróság.
Most az egyszer a mi kimenőnket nem vonják meg, de szerencsétlen Birnbaum ott marad egyedül a kaszárnyában.
Mielőtt kimegyek a városba, megkérdezem tőle, mi a franc történt. Nem értem a dolgot. Kiderül, hogy Birnbaum, nagy igyekezetében, nehogy hibát találjanak nála, egész éjjel fent volt, és a sötétben órákon keresztül suvickolta acélgyapottal a fegyver csövét.
Később sikerül vetnem egy pillantást az ominózus fegyverre, de az már egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy M1 puska. Birnbaum olyan buzgó volt, hogy teljesen lekoptatta a huzagolást a cső belsejéről, és gyakorlatilag tizenkettes kaliberű sörétes puskává alakította. Tisztának tiszta, azzal nincs gond; de egy átlagos harmincas lövedék valószínűleg kicsúszna belőle, vagy minimum összevissza szitálna a levegőben, miután elsütik a fegyvert.
Birnbaumot rögtönítélő hadbíróság elé állítják; nyolcvanhét dollár büntetést kap, meg kell térítenie a fegyver árát. Az összes cuccát elviszik a körletből, és máshová vezénylik. Egyikünk se találkozik vele többet. Attól fogva a rajunkat „Acélgyapotnak” csúfolják.
Remélem, Birnbaum túlélte a háborút. Valószínűleg jó katona lett belőle. Már ha létezik olyan egyáltalán.

(Illés Róbert fordítása)

Bővebben a könyvről: Sebfertőtlenítés

A könyv fülszövege

William Wharton: Srapnel

Cartaphilus Kiadó, 2011