Véres süti | Kolozsi László: Ki köpött a krémesbe?

Írta: Bedő J. István

Úgy tudom, szinte minden emberben kódolva van az érzés, hogy ha valami rossz mással megesett, az velem nem történhet meg. Az élet persze rácáfol, nem is egyszer, de mégis, ez »a villám nem csaphat kétszer ugyanoda« megközelítés el tudja altatni az éberségünket. De már nem nagyon.

Mert amíg a háború közép-amerikai helyszínen zajlik, amíg a sorozatgyilkos a skandináv hidegben kóricál az utcán, amíg az arzént vagy a gyilkos csomorikát más süteményébe keverik, addig megmarad az illúzió, hogy csak nagy a szerző fantáziája. Amióta a szomszédságban zajlott a szerb háború, egyre-másra születnek a dokuregények, amelyek megingatják az ember hitét.

Kolozsi László újságíró kollégánk többszörösen is közelről szagolt bele a puskaporos – és vérszagú – életbe. Szegeden tanult, dolgozott, mondhatjuk úgy, oda könnyebben csaptak át a veszélyes hullámok. Ezek is inspirálták, hogy elővegye a szegedi cukrász lemészárlásának, Farkas Helga nyomtalan eltűnésének történetét, és összefonja a nálunk elcsípett és elítélt Magda Marinko ügyével.

A könnyen azonosítható (behelyettesíthető) nevek, szereplő, az egyre jobban elvaduló történet Kolozsi »lehetséges változatát« mutatja be, mondja el, roppant profizmussal. A főhősök nem a gyilkosok, fegyverkereskedők, hanem az újságírók, akik a rendszerváltás utáni szabadabb levegőben Woodwardnak és Bernsteinnek hiszik magukat. Tulajdonképpen olyanok, mintha a szerző megkettőződése volnának. Még ha az ügy nem is Watergate méretű, de (Kolozsi megközelítésében) igen magas szintig érnek a törvényszegés szálai. Nem szépíti, nem csúnyítja a szerkesztőségi légkört, hiszen ő maga is átélte ezt a kort, kicsit magáról is mintázta a tandemben dolgozó, együtt hajtó, bajba együtt kerülő zsurnalisztákat.

Nem rossz az iskola, amely átdereng a regényen. Ahogy egy interjúban elmondta, „sokat tanult a hollywoodi forgatókönyvíró mesterektől. Amerikai forgatókönyvíró kurzusokon is hallgatott néhány órát, megtanulta, hogy a szerkesztés rendkívül fontos.” Valóban. Figyelmünk nem kalandozik el, egyéjszakás regény ugyanis, ha belekezdesz, nem nyugszol, míg be nem fejezed. Minden belekerül ebbe a »Szeged noir«-ba.

A meggyilkolt család, az eltűnt lány, akinek származása is csak menet közben göngyölődik fel, a végsőkig kitartó tisztek egy szitává lőtt házban a Délvidéken és még sok más. Oly jó lett volna fölfedni egy kis tökéletlenséget… De még a humor, az önirónia is a helyén van, a megfelelő pillanatban villan fel. És furcsa módon ez okozott némi elégedetlenséget. A (kulturális) újságíró úgy olvas a vérnyomokból, a helyszínből, mintha a rendőrtiszti főiskolát végezte volna. (Sherlock Holmes elégedetten vonná föl szemöldökét.) A zsaru úgy barátkozik a civilekkel, mintha egy pályán futnának – és ez inkább egy másik országra jellemző. Több demokráciatapasztalattal. Kétlem, hogy ez 95-ben már hiteles lehetett volna. De regényben lehet még ilyesmi is.

Viszont lenyűgöző, és nagyon egybe is vág a két oknyomozó jellemével, ahogyan aprólékosan figyelnek meg minden részletet. Nagyon pontosak a helyszínek, a mellékszereplők, a berendezések leírásai, a hozzá kapcsolódó gunyoros kommentárok. („Ennek a lánynak, ha eltekintünk a Republictól, iszonyú jó ízlése volt.”)

Szóval van itt egy nagyon profi módon megírt, élvezetes ál-dokuregény, de egyszer csak az olvasó rájön, hogy ez tényleg történhetett így, ezért öltek meg ártatlan embereket, és akit elraboltak, az talán nem is elrabolva van. Akkor megy el teljesen az ember kedve. Nem a könyvtől, hanem a világtól.

A könyv fülszövege

Kolozsi László: Ki köpött a krémesbe?

Jószöveg Műhely Kiadó, 2011