Egy őrült markában | John Fowles: A lepkegyűjtő / Centrál Színház

Bedő J. István |

Ellentmondásos érzések fűznek John Fowles könyvéhez, melyet a hetvenes években ol­vas­tam. Alig bírtam haladni benne, meg­bénított, hogy ilyen rémes dolgok egy­általán meg­es­hetnek. Ugyan­ak­kor mindenképpen végére akartam jut­ni az aberrált lepkegyűjtő tör­té­ne­tének, aki a szépség iránti rajongását előbb pillangók ki­preparálásával és néze­ge­té­sével elégíti ki. De túllép ezen, és egy addig messziről csodált leányt is a hálójába fog. Elrabolja, viszonzott érzelmeket szeretne belőle ki­csi­holni – egészen a tragikus végig.

Ennek a hátborzongató és valószerűen valószerűtlen thrillernek ötven éve még alig volt előzménye hazánkban. Befékezte a kiadáspolitika, de nem is nagyon merészelt volna író ilyennel előállni. Pszichopata főhőst az olvasónak? Ugyan. (Aztán ’69-ben mégiscsak lett, Fejes Endre Jó estét nyár…-ja.) De a közönségigény meg a puhulás apránként beengedte, jelenleg nálunk az ötödik kiadásnál tart.

Azért szükséges ezt előrebocsátani, mert a Centrál Színház bemutatóján ennek az ízig-vérig múlt századot tükröző könyvnek a naprakésszé tett átiratát láthattuk. Nem az angol nyelvű első kiadással (1963) szinte egykorú film (1965) színpadi verzióját, hanem klasszikus kamaradarabot. A két monológra, két naplóra írt könyvet magától értetődően lehetett maivá átgyurmázni. A társadalmi kapcsolatokra képtelen, lottónyertes Ferdinand videóblogon naplózza (kór)történetét, és az elrabolt gyönyörű Miranda sem cédulákon fejtegeti hosszasan, miképp változik meg – a gyűjtemény részévé válva – ő maga is.

Ágoston Katalin a pincébe zárt, a kiszabadulásáért egyre esélytelenebbül küzdő Miranda. Húszéves grafikusnövendék, de meglehetősen tájékozott a világban, hiszen még a lottónyertes Freddie figurájára is emlékszik az újságokból – hja, a grafikus memória… A kloroformos kábítás után, a pince-lakosztályban magához térve a teljes reménytelenségtől a verekedésig és a szökés reményéig jut el – még ha ez csalóka is. Ágoston minden pillanatában hiteles, amikor életéért reszket, és amikor manipulálni próbálja elrablóját.

Bereczki Zoltán igen különös alakot formál meg – igaz persze, hogy minden pszichopatának vannak a közösség számára szóló arcai és viselkedései. Ez csap át a legszenvedélyesebb őrült terrorba, de még innen is vissza tud térni a viszonylag kontrollált viselkedéshez. Mármint csak addig, amíg Miranda a meghódolás helyett a meghódolás látszatát kínálja. (Aki arra gondol, hogy itt valamiféle Stockholm-szindrómával találkozik – ti. a túsz elfogadja a túszejtő mentalitását és érvrendszerét –, azt az előadás bizonytalanságban hagyja. Miranda talán egy utolsó szökési kísérletét készül megalapozni azzal, hogy hajlandó lenne lefeküdni elrablójával.)

Mindkét szerep szélsőséges érzelmek közé veti alakítóját. Miranda kiszolgáltatottsága megfogja a nézőt, Ágostonnal együtt reménykedünk és szorongunk. A jól fésült, de alapvetően náci Freddie-t nagyon gyorsan szívből megutáljuk – abban a pillanatban, amint számítógépe elé ül, és újabb fejezettel egészíti ki a lepkegyűjtő titkos videóblogját. Így ismerjük meg rajongásának eltorzult formáját – voltaképp az ő lelki torzulását. Tanulság: sok pénzzel sem lehet szerelmet vásárolni (© by Beatles).

A dramaturg-rendező Horgas Ádám szinte hibátlanul ültette át blogos korunkba a lappangó őrült történetét. Igen jó, hogy Bereczkinek a saját kamerájával rögzített arcát látjuk – még ha ennek látószöge éppen azokat a finomságokat lopja el (pl. a fej sajátos félrehajtását), amelyek az öntörvényű, kibillent erkölcsiségű lélekbeteg viselkedését markánsan jellemzik. Nemigen érthető viszont, Freddie miért újságokból igyekszik megtudni az emberrablás visszhangját. Hiszen elég lenne két kattintás, és a kivetített weboldal hitelesebben tehette volna jelen idejűvé a nézőnek a pillanatot.

Bereczki Zoltán ugyanazon jellemzőit játssza el a betegségnek, amelyeket A bukás című filmből (és számtalan átiratából) ismerünk, hiszen a pszichopata vezér és kancellár is hitt a mániája realitásában. Hogy ez az átvétel szándékos volt-e, vagy minden pszichés beteg ilyen, csak orvos szakember tudná megmondani. Bereczki alakítása nagyon hatásos, néha túlzottan is az. Nehezíti természetesen a figura hitelessé tételét, hogy a könyv magyar nyelvű kiadásai nagyon sokak számára tették ismertté a rémisztő lezárást.

Horgas Péter steril, hideg luxusbörtön díszlete jól működik, a benne elhelyezett két képernyővel, melyek hol lepkegyűjteményt, hol hamis ablakot, hol rémálmokat mutatnak. A változásokat különösen jól köti össze Freddie ki-betolt „naplóíró munkahelye”, aminek képét az előfüggönyre vetítve válik óriásivá és ettől nyomasztóvá arca – és egész figurája.

Holdampf Linda jelmezei szellemesen észrevehetetlenek. Freddie öltönyös viselkedéssel akar imponálni, de az öltönyhöz derékra-combhoz csatolt szerszámtáskát is visel, mert abban tárolja a Miranda féken tartásához szolgáló eszközöket (mágneskártya az ajtóhoz, távirányító, kloroform…).

A lepkegyűjtőben egy megszállott rá akarja kényszeríteni az akaratát a védtelen nőre, s mi több, már keresi újabb áldozatát. Hogy aztán a nézőnek eszébe jut-e majd erről (mint Cipolláról), hogy itt lehet többről is szó, az a nézőtől függ. Mindenesetre rossz tudni, hogy mindannyian kerülhetünk egy pszichopata kezébe.

Fotók: Kolbe Gábor

Részletek, szereposztás és jegyrendelés