Versszínház? Ez igen! | Jancsó Sarolta Weöres-estjéről

Tóth Zsuzsanna |

Mostanában divatos dolog versszínházról beszélni. Jószerivel így hívnak minden kísérletet, amelyben sokszor teljesen feleslegesen díszletekkel jelenítik meg a „költő korát”, vagy felesleges mozgásokkal „teszik modernebbé” a mondanivalót. S eközben maguk a versek nem hogy megfejtve, kibontva, értelmezve nincsenek, de gyakorta éppenséggel a legrosszabb stílusban, érzelgősen, önsajnálattal nyakon öntve, vagy öncélúan újrarajzolva jelennek meg.

Mintha a versek önmagukban elveszítették volna érvényességüket, szépségüket, kevesebbek lennének „csak” hitelesen elmondva. Őszinte és mély tiszteletem a kivételnek. Merthogy szerencsére az is akad. Már régóta készülök a jó amatőr versmondókat dicsőíteni, de ez most még kicsit várat magára, mert éppenséggel egy profiról kívánok szólni.

Az előadó több mint ismerős, ha nem is közeli barát – ám a dicsérő szavak ettől a ténytől tökéletesen függetlenek. (Amúgy sokszor megkaptam már, hogy kíméletlen vagyok még a számomra kedvesekkel szemben is. Pedig csak őszinte.)

Miért különleges és miért jó ez az est? Elsősorban azért, mert valóban versszínház. Vagyis a versek nem külön-külön megszólaltatva érnek el hatást, az előadó új minőséget hoz létre. Színházi minőséget, anélkül, hogy megerőszakolná a költőt. Versben beszél, gondolkodik, él előttünk – több mint egy órán át. E színpadi létezés kitüntetett, megjelenített alakja Bolond Istók – aki a többi alakmásban is felsejlik. Bolond Istók, aki a maga módján, sajátosan és egyénien vizsgálgatja az életet, mondhatni bölcselkedik, a senkitől nem függők – már mindentől elszakadtak – szabadságával.

A kiváló szerkesztői munkának köszönhetően Weöres Sándor szövegei olyan kohézióba kerülnek, amely drámai életút-stációkat ad; olyan életútét, amelyben lényegtelen a nem – Jancsó Sarolta hol férfi, hol nő, anélkül, hogy ezzel különösebben játszana –, amelyben lényegtelen az egyéni érzés, szenvedély, fájdalom – mert valami egyetemesről beszél, azon elmélkedik végig. A weöresi gondolat – miszerint ég és föld között bennünk a létra, mi vagyunk létra – itt előttünk most új értelmet nyer. Ez a létra nem az egyéni lehetőségek, az egyéni boldogság kutatásának eszköze, inkább valami biztosan bekövetkező csodás érzésé, hogy az Egész része, Föld és Ég összekötője minden ember.

A műsorban Jancsó Sarolta csupán néhány eszközt használ – kabát, kendő, palást, bot – ezekben a hétköznapi eszközökben semmi fényes, semmi cifra nincs, mint ahogy az előadás és előadó is mentes a hivalkodástól. Jancsó plasztikus beszéde, a pontosan értelmezett gondolatok olyankor ugyan sajátos gesztusokkal kombinálódnak, torzulnak-idomulnak az állapot tükrében (mozgás: Kárpáthy Zoltán), ám mindvégig ott lebeg Weöres Sándor letisztult, egyszerre játékos és keserű, tisztánlátó szellemisége.

Méltó kíséretet ad ehhez Bartók zenéje, Baráz Ádám szerény és kiváló tolmácsolásában. (Bár a közönséget nem illik szemrehányásokkal illetni, meg kell említenem, hogy nem értették meg: nem tapsolhatnak bele a vers-szakaszok után a zenébe. Ez fájt.) A Mikrokozmosz darabjai tökéletesen illeszkedtek Jancsó Sarolta szerkesztéséhez – hol lélegzetvételt, hol nyomatékot adva a szövegfolyamban. Nem tudom, ki volt domináns, melyik darabot ki rakta a helyére, de mind ott volt.

Az előadás meglepetéssel is szolgált, amikor is egyik pontján külső segítség, egy kislány (Fiziker Zsófi) érkezik a színpadra. A gyermekeknek való versek többnyire az ő szájából, illetve kettős előadásban hangzanak el. A kis vendégművész nem törekszik babérokra, egyszerűen és sallangmentesen adja át nekünk a szövegeket, és elfogulatlanul kering Saroltával a színpadon. Majd, mikor ennek a résznek vége, épp oly magától értetődően távozik, mint ahogy megjelent.

Az est hosszú időn át ragadott meg erős intellektusával. A legelemelkedettebb pillanataimat az erős gondolatok átadásának köszönhettem. Ám a vége felé a szívem is beleremegett. Az élettől való lassú és gondolkodó búcsúzás, vagy inkább a halállal szembenéző, vagy annak mibenlétét firtató, olykor frivol szövegek fájdalmasan szépen szóltak. Miközben nem volt itt, kérem, semmi „drámázás”, csak színház, költészet, kristálytiszta gondolatok, hitelesség. Egy művész vallomása életről, halálról.

„Rongyszőnyeg a teljesség felé”
Weöres Sándor versei – Bartók Béla zenéjével

Előadja: Jancsó Sarolta, a zongoránál: Baráz Ádám, közreműködik: Fiziker Zsófi

Angyalföldi József Attila Művelődési Központ, 2015. 01. 09.