A stilisztika enciklopédiája | Szathmári István professzorral az Alakzatlexikonról

Kiss Gábor |

Az idén 89 éves Szathmári István professzor nevéhez tíz olyan könyv köthető, amely a Tinta Könyvkiadónál látott napvilágot. Öt éve, hogy megjelent főszerkesztésében az Alakzatlexikon, amelynek alcíme: A retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve. Ebből az alkalomból kérdezte az ELTE BTK professzor emeritusát, több nemzedék egyetemi okta­tó­ját Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó igaz­ga­tója.

Tisztelt professzor úr! Milyen a fogadtatása, a szakmai visszhangja a 196 stilisztikai szak­fo­gal­mat magyarázó, csaknem hatszáz olda­las Alakzatlexikonnak?
Röviden szólva először is a nyelvészeti, irodalmi, irodalomtörténeti és néprajzi folyóiratok közül a legrangosabbak mind ismertették, és az irodalmiak is – ez utóbbi egyáltalán nem kis dolog – jó véleménnyel voltak róla. Még a Helsinkiben megjelenő Finnisch-Ugrische Forschungen is nagyon kedvező recenziót hozott róla. Továbbá a művet közvetlenül használók: a kutatók, a középiskolai tanárok és egyetemi hallgatók – már akikkel szót ejtettem róla – szintén pozitívan nyilatkoztak.

Van-e magyar előzménye az Alakzatlexikonnak, és hogyan készült?
Magyar előzménye valójában nincs. Az alakzatokról persze régóta sokan és sokat írtak. Kisebb idevágó gyűjtemények jelentek is meg, de átfogó, tudománytörténeti hátterű, viszonylagos teljességre törekvő ilyen összeállításként – mondhatnánk: nagylexikonként – magyar vonatkozásban ez a lexikon az első.
Efféle terjedelmes munkát csak jól szervezett csoport tud elvégezni. Stíluskutató csoportunknak – amely az Alakzatlexikont megalkotta – története van. Ott kezdem, hogy 1970-ben az ELTE két magyar nyelvészeti tanszékének a stilisztikát oktató tanáraiból hoztam létre a csoport – mondhatjuk – első változatát, mindenekelőtt az egyetemi és főiskolai stilisztikaoktatás megalapozottabbá tétele céljából. Hamarosan tagként jelentkeztek azonban a Nyelvtudományi Intézet, a Pedagógiai Főiskola, később pedig a vidéki egyetemek és főiskolák stilisztikával foglalkozó tanárai is. Ekkor már túlléptünk az oktatási anyagon, a stíluselemzés különböző módjaival és a 19–20. század fordulójának, valamint a 20. század elejének stílusirányzataival foglalkoztunk. A résztvevők egyes értekezéseken kívül egy közös tanulmánykötetet is megjelentettek. Közben a stilisztika – az ún. funkcionális stilisztika – tekintélyt szerzett magának: szinte tódultak köréje a PhD-sek is. Úgyhogy a 2004-es VII. Nemzetközi Magyar Nyelvtudományi Kongresszusra (a címe ez volt: A magyar nyelv kutatása) már két szekciót kellett szervezni a sikeres stilisztikai előadások számára.
Az immár harmincon felüli létszámú csoport a kilencvenes évek második felében határozta el, hogy a továbbiakban a mindennapi beszédben és a szépirodalomban egyaránt fontos szerepet betöltő alakzatokkal kíván foglalkozni, és megjelentet egy terjedelmesebb ilyen lexikont. A havonként pontosan megrendezett, szigorúan megszervezett üléseken így sikerült végül is megszerkeszteni a lexikont és az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) támogatásával 2008-ban közzétenni.

A stilisztikának az elmúlt évszázadban, sőt az elmúlt évtizedekben is többször változott a súlya a nyelvészeten belül. Napjainkban az őt méltán megillető helyen van már?
A stilisztika 2010-re – bár ún. köztes tudomány a nyel­vészet és az irodalomtudomány között – meg­becsült diszciplínává vált a nyelvtudományon belül: nemcsak jeles tanulmányok, sőt könyvek láttak nap­világot a témaköréből, hanem jól megszerkesztett tankönyvek alapján tanították a középiskolákban. Ezután, de már a kilencvenes évek elejétől hatni kezdett a kognitív [a megismerési szempontot elő­tér­be helyező] nyelvtudomány, nyelvszemlélet, és ké­sőbb megjelentek az első kognitív jellegű sti­lisz­ti­kai tanulmányok is. A Stíluskutató csoport az Alakzat­lexikon megjelenése után is folytatja mun­ká­ját, de természetesen kognitív szemlélettel. A régi csoport­ból négyen-öten ugyan részt is vesznek ben­ne, az egykori csoport azonban, kialakult szemléletével, szokás­rendjével együtt – sokunk felett eljárt az idő! – valójában megszűnt. Nyilvánvalóan idő kell hozzá, míg a stilisztika új művelői kidolgozzák részleteiben is a kognitív jellegű teljes stilisztikát, aztán kiképezik erre a magyartanárokat, és végül ilyen felépítésű iskolai tankönyvek is születnek. Érthető tehát, hogy 2008 után a stilisztika iránti érdeklődés bizony megcsappant. Bizonyos értelemben – véleményem szerint – „fenyegeti” az egyébként előrelépést jelentő prag­matika is. Úgy látom, hogy ez az irányzat más tudományágak mellett a stilisztikát is „elnyelni” látszik. Ez önmagában nem lenne baj, de félő, hogy a kommunikációnak igen fontos eleme, a stílus kicsúszik a témaköréből.

Kik voltak azok a nyelvészek és irodalmárok, akikkel szívesen dolgozott együtt az elmúlt több mint fél évszázadban?
Mind nyelvészt, mind irodalmárt sokat felsorolhatnék – kezdve mesteremmel, Bárczi Gézával, Balázs Jánossal –, de csak a stilisztikánál, sőt az Alakzatlexikonnál maradva a következőket említem meg a teljesség igénye nélkül: Fábián Pál, Szabó Zoltán (kolozsvári professzor), Bencze Lóránt, Kocsány Piroska, Nagy L. János, Szikszainé Nagy Irma, de felsorolhatnám az Alakzatlexikonnak szinte a teljes szerzőgárdáját.

Az időben nagyot ugorva vissza: mikor dőlt el, hogy Szathmári Istvánból nyel­vész lesz?
Valójában a Debreceni Egyetemen, 1945-ben, elsőéves koromban, amikor magyar–fran­cia–német szakosként Bárczi Géza professzorhoz „szegődtem”. A nyelvészeti szeminárium és könyvtár második otthonommá vált. Egyébként az alapvizsga letétele után a Népnyelvkutató Intézet díjtalan gyakornoka lettem, és ahhoz a Bárczi professzor köré gyűlt kisebb csoporthoz tartoztam, amelynek a professzor úr például külön franciaórákat is tartott, ahol Anatole France-t, Marcel Pagnolt és másokat olvastunk.

Miként gondol vissza a szülőföldjéről és a szülői házból hozott nyelvre és nyelvi világképre?
A derűs, tréfára hajló, finom stílusárnyalatokat is kifejezni tudó, érdekes hanglejtésű nyelvjárásomat természetesen nagyon szerettem és szeretem, és ma is beszélem, ha alkalmam van rá. A szülői házból, az elemi iskolából és a gimnáziumból a tisztességet, a munka szeretetét, a másik ember megbecsülését hoztam magammal.

Mit tapasztalt hosszú egyetemi tanári pályája során, változott-e a bölcsész­hallgatók hozzáállása a tudományhoz?
Úgy tapasztaltam, hogy változott. Talán a mai – sok tekintetben zavaros – világ hatására csökkent bennük a tudományok iránti tisztelet, de csökkent a szorgalom, a munka becsülete is. És elfelejtették a „tanulást”, azt, hogy bizonyos meghatározásokat, egy-egy nyelvi jelenség stb. osztályait, fajtáit nem elég megérteni, hanem pontosan meg kell tanulni. Egyébként a mai hallgatók nem tehetségtelenebbek a korábbiaknál.

Mi szükséges a sikeres tudóspályához? Ötletgazdaság, türelem, nagy pontosság, a szakirodalomban való jártasság vagy valami más?
Azt hiszem, a tehetség nélkülözhetetlen. De szükség van nagy akarásra, szorgalomra, kitartásra és hitre.

Min dolgozik napjainkban?
A nyolcadik évtized vége felé járván, bizony, fáradékony lettem. Számos elgondolt, el­kez­dett tervem marad kidolgozatlanul (pl. a 18. század nyelvi élete; Szenczi Molnár Albert, Tótfalusi Kis Miklós, illetve Mikes életrajza/munkássága; a magyar nyelvtudomány története stb.). Viszont a Magyar Nyelvtudományi Társaság százéves történetét – amelynek a feldolgozására a társaság vezetősége felkért – még szeretném befejezni.

Kedves professzor úr! Hálás vagyok, hogy bizalommal volt a Tinta Könyvkiadó iránt, hogy számtalan könyv kiadását bízta ránk, és egyben köszönöm a beszélgetést.
Én is megköszönöm a Tinta Könyvkiadó gondos munkáját. Vezetőjének, kedves volt tanítványomnak pedig a mindenkori biztatást és a sokirányú törődést munkáimmal.

Alakzatlexikon (Főszerk.: Szathmári István)
– A retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve
Tinta Kiadó, Budapest, 2009
596 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft
ISBN 978 963 990 2022

• Olvass bele az Előszóba!
• Nézd meg a lexikon mintaoldalait!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az alakzat a klasszikus retorika alapfogalma. Az alakzatok átfogják szinte a teljes kommunikációt, a költői stílustól a hagyományos és a médianyelven át a mindennapos beszédig. Napjainkban költészetbeli szerepük még inkább megnőtt.

A szerzők a címszavak kiválasztásánál viszonylagos teljességre törekedve 196 alakzatot tárgyalnak és 129 utaló címszóval jelzik, hogy az olvasó hol kaphat még tájékoztatást a kérdéses alakzatról.

Szócikk formájában tárgyalják az alakzatok elméleti hátterét megvilágító címszavakat (pl. alakzat és grammatika), továbbá a trópusokat (pl. metafora), aztán olyan inkább logikai, szemantikai, retorikai és egyszerre stilisztikai jelenségeket, amelyek különböző mértékben kapcsolódnak az alakzatokhoz (pl. definíció, szillogizmus), végül egyes, az alakzatokhoz is kötődő verstani jelenségeket (pl. alliteráció). Mindez a lexikon didaktikai jellegét erősíti, s így válik felhasználóbaráttá.

A szócikkek tartalmazzák az alakzat magyar, görög, latin, német, francia, angol és orosz nevét, valamint lényegre törő meghatározását. Bemutatják rövid történetét, elnevezésének kialakulását. Majd egy olyan példa következik, mely lehetőség szerint magán hordozza az illető alakzat valamennyi fontos tulajdonságát. Ezután kerül sor az alakzat részletesebb meghatározására, korszerű példaanyaggal szemléltetve rendszerbeli, grammatikai, retorikai, stilisztikai sajátosságait és a nyelvhasználatban betöltött szerepét, funkcióit. A szócikkek érdemi részét a szakirodalmi bibliográfia zárja, majd ha szükséges, olyan címszavak következnek, amelyekkel a tárgyalt alakzat rokonságban vagy más kapcsolatban van.

Az Alakzatlexikont elsősorban tanároknak, egyetemi, főiskolai és középiskolás diákoknak ajánljuk, ezenkívül haszonnal forgathatja mindenki, aki anyanyelvét és az irodalmat szereti.