Petrik Adrien: A hideg szóda élvezete (részlet)

Asszonyok reggelije

Elmentem hozzá, hogy megnézzük, milyen is az a ház, amiben lakik, hogy mit lehetne javítani raj­ta. Egy reggel hazafelé az iskolából. Az üveg­házban ültünk le, sütött a téli, kora tavaszi nap. Nincs is jobb, mint amikor üvegházban üldögél az ember és süt rá a nap. Teáztunk, aztán olyan vizet kaptam, amiben narancs, citrom, alma úszott, aztán kis francia sajtos pirítóst, gyümölcsökkel körülrakva, aztán kis édességet. És jócskán elkanyarodtunk a szakmától, beszélgettünk mindenféléről, albumokat nézegettünk, elmerültünk a délelőttben. Mikor kezdett hideg lenni az üveg alatt, takaróba csavartuk magunkat. Valószerűtlenül sokáig maradtam, sem mint munkamegbeszélés, sem mint első vizit nem volt elfogadható vagy magyarázható ez az időtartam, csak valami tudatmódosító lehetett. Elengedte a grabancomat az Úr. Éppen egyáltalán nem figyel rám. Senki nem szorítja a nyakamat. Vonnegut nyomán van ez az érzés, hogy szerinte állandóan fogja az Úr a nyakunkat, csak egészen ritkán nem figyel oda, és akkor kicsikét elengedi. Mindenesetre valami tényleg elszabadult, talán a realitásérzékem, a racionalitásom. Csak beszélgettünk, és hagytuk, hogy süssön ránk a nap. Azért összeszedtem magam, valamikor dél körül, és hazamentem, egészen feldobva, nagyokat lépve, mintha könnyű lennék, mintha a Holdon járnék. Akkor volt így, amikor végső kétségbeesésemben gerincműtét előtt (helyett) elmentem egy csodamasszőrhöz, aki szétfeszítette, húzta, csavarta az ízületeimet, és ettől mentem így utána az utcán, mintha a tömegvonzásra hánynék fittyet. Nagyokat lépve, könnyedén elválva a földtől. Otthagytam a „g” felét. Kétharmadát. Megy ez lélekben is, nem csak fizikai erővel.

Persze meg akartuk ismételni, vagy nem is tudom, a varázslatokat nem lehet megismételni. Egy év múlva Judit meghívott reggelizni. Otthoni ruhában, biciklivel mentem, azt gondoltam, nem is szoktam reggelizni, iszunk majd egy teát és dumálunk kicsit, mindjárt otthon leszek. Olyan reggeli várt, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Mellékelem a menülapot, mert az is volt, színesben nyomtatva. Annyit azért elárulok, Judit tematikus vacsorákat rendez, ahol még az edények is autentikusak, korabeli receptekből főz a vendégeinek, és francia séfekhez jár bentlakós főzőkurzusokra. Persze ezeket mind csak szerelemből.

Tehát az ételsor: négysajtos quiche [Kis-nek ejtik, omlós tésztakéregben sütött, általában sós, tejszínes tojással összesütött lepényféle, előételnek, vendégvárónak], foie gras [libamájpástétom] portóis szilvával, Brie-hab [Brí-nek ejtik, francia fehérpenészes lágy sajt, a Párizshoz közeli Brie tájegységről kapta nevét] édesköményen tálalva, lazactatár, mézes kecskesajtsaláta, spenótos palacsintatekercs. Desszert: mentás citromkrém. Ennyicske. Reggelire, amikor egyáltalán nem is akartam enni. Ezt persze azonnal módosítottam. Szerencsére egyáltalán nem vagyok következetes, azt vallom, hogy az az igazi szabadság, ha a saját szabályaimat is áthágom alkalomadtán. Természetesen csakis a legszükségesebb esetben. És hát ez ugye vitathatatlanul is az.

Pazar volt a felhozatal, megint sütött a nap, most kint voltunk a kertben, és egy szépséges, frakkos karmestermacska is odaült az asztalunkhoz, színesítve a kompániát. Gyönyörű és rafinált volt a tálalás, a terítés, a rengeteg fogás, elrepült az idő. Úgy éreztem magam, mint az álruhás Mátyás király, aki hiába ment álruhában, felismerték, és királyi pompával látták vendégül. Kicsit húzogattam is a pulóverem feslett ujját. Még a macska is jobban öltözött volt nálam. Ennek a reggelinek az emlékéből el lehet éldegélni egy darabig.

Idő múltával úgy gondoltam, most rajtam a sor, bár kicsit feszengtem a feladat súlya alatt, hogy prezentálok én ehhez foghatót reggelire? Vagy persze jobbat. Ennél jobbat? Azt hiszem, a libamájnál meg a lazacnál nincsen feljebb. Sétáljunk egyet inkább? Együnk fent a hegytetőn vagy kint a kilátóban?

Itthon egy ideje arra edzünk, hogy megtanuljuk a tökéletes lágy tojást. Nagy múltja van ennek, gyerekkoromban mi, Olcsival [Édesapám], reggelenként szerettünk tojást enni. Lágyat. Hétvégeken. Tojástartóból, kiskanállal. Egyszer reggel, tüdőszűrés előtt bementünk páran a New York kávéházba, tizenkét évesen körülbelül, és lágy tojást rendeltem. Ezüst kehelyfélében hozták, ki volt a héjából kaparva, reszelt sajttal volt megszórva, és volt hozzá egy szelet vajas pirítós. Hát igen, ez is olyan királyiféle volt a kisiskolás krapekoknak. Otthon azért nem kapartunk, csak néha, a reszelt sajt miatt, de az nagyon fontos volt, hogy éppen jó legyen, nem kemény és nem túl lágy. A fehérje legyen teljesen megszilárdulva. Olcsi ebben nem volt annyira szigorú, ha ezért hisztiztem, simán megette az enyémet is, de a gyerekeim ugyanúgy hisztiztek a túl lágy miatt, mint én annak idején. Ők is tojásoztak Olcsival reggelenként, ha ott aludtak, egyszer hetente legalább, és megszerették ezt az egész ceremóniát, amit mostanában elevenítettünk fel újra. Van Mama-féle tökéletes és Bernát-féle tökéletes. Az enyém éppen hogy megszilárdult fehérjés, a Berkóé éppen hogy meg nem szilárdult sárgájás, ha értik, mire gondolok. Különbözik a know-how [eljárás, megoldás, módszer (angol)] is, én megpróbálom a darabszámot és a vízmennyiséget stabilra belőni, és ahhoz egzakt időt, a Berkó intuitíven áll hozzá, meghallja, amikor forr, megérzi, amikor elég már az idő. Az eredményt tekintve nincs akkora különbség a javamra, mint elvárnám.

Szóval eszembe jutott a tökéletes lágy tojás. Ekkoriban még fel volt írva az ablakra egy Oscar Wilde-idézet: „Egy tojás mindig nagy kaland: talán ez valami más lesz”. Hogy bár én nem tudok ilyen fantasztikus bőséges repertoárt, de itt lesz egy tökéletes lágy tojás. El is magyaráztam, hogy milyen az. És még akkor persze az időzítés, hogy a pirítós és a tojás egyszerre készüljön el. És dumáltam, magyaráztam, repkedtem körbe a kontaktgrill meg a rezsó között, éééés, keményre főztem.

Mekkora égés! Ez így azért nem maradhat. Nekiugrottam még egyszer. Másodikra egészen tűrhető lett a tökéletes lágy tojás.

Petrik Adrien: A hideg szóda élvezete
Sanoma Media Kiadó, 2013