Malala Juszufzai, Christina Lamb: Én vagyok Malala (részlet)

| 9 | Rádió mollah

Tízéves voltam, amikor a tálibok a völgyünkbe jöttek. Moni­bával éppen akkoriban kezdtük az Alkonyat-könyveket olvas­ni, és vámpírok akartunk lenni. Úgy láttuk, mintha a tálibok is úgy bukkantak volna fel az éjszakában, mint a vámpírok. Csoportosan érkeztek, késekkel és Kalasnyikovokkal felfegy­ver­kezve, először Felső-Szvátban, Matta hegyes vidékén. Kez­det­­ben nem is tálibnak nevezték magukat, és nem hason­lí­tottak a ké­pen látott turbános, feketével kihúzott szemű afgán tá­li­bokra.

Ezeknek a különös kinézetű embereknek hosszú, gubancos haj­zata és szakálla volt, a salvar kamiz felett terepszínű mellényt viseltek, nadrágjukat pedig jóval bokán felül hajtották vissza. Edzőcipőt hordtak, vagy olcsó műanyag szandált, időnként pedig harisnyát húztak a fejükre szemkivágással, orrukat pedig gusztustalan módon turbánjuk végébe fújták. Fekete kitűzőket viseltek, SARIAT JA SAHADAT felirattal – SARÍA VAGY VÉRTANÚSÁG, állt rajtuk. Időnként fekete turbánt tettek a fejükre, ezért az emberek Tor Patkinak, vagyis a Feketeturbánosoknak nevezték őket. Olyan koszosnak és piszkosnak néztek ki, hogy apám egyik barátja „fürdő- és borbélymentes népségnek” nevezte őket.

Vezérük a 28 éves Maulana Fazlullah volt, aki régebben a Szvát folyó feletti libegőt kezelte, és a jobb lábára sántított, mert gyermekbénulást kapott kiskorában. Szúfi Mohamed maulana, a TNSM alapítójának medreszéjébe járt, és feleségül vette a lányát. Mikor Szúfi Mohamedet 2002-ben bebörtönözték a milicista vezérek elleni hajtóvadászat után, Fazlullah vette át a mozgalom vezetését. Nem sokkal a földrengés előtt Fazlullah megjelent Imam Deriben, egy kis faluban, alig pár mérföldre Mingorától a Szvát folyó túlpartján, és felállította illegális rádióállomását.

A legtöbb információ a völgyünkbe rádión keresztül jut el, mivel sok embernek nincs tévéje vagy írástudatlan. Ezért aztán úgy tűnt, hamarosan mindenki Fazlullah rádióállomásról beszél, és az adót FM Mollahnak kezdték nevezni, Fazlullahot pedig Rádió mollahnak. Minden este nyolctól tízig sugárzott, reggelenként pedig héttől kilencig.

Fazlullah kezdetben nagyon okosan csinálta. Iszlám reformerként és a Korán értelmezőjeként mutatkozott be. Anyám nagyon vallásos, és először igen sokra tartotta Fazlullaht. A mollah az adót arra használta fel, hogy az embereket üdvös szokások felvételére és az általa rossznak titulált gyakorlatok elhagyására ösztökélje. Szakállviselésre buzdított, de a dohányzást és a nagyon kedvelt tubákrágást károsnak bélyegezte. Azt is mondta, hogy le kellene szokni a heroinról és a csaraszról, ami alatt mi a hasist értjük. Elmondta, hogyan mosakodjanak meg az emberek helyesen imádkozás előtt – hogy melyik testrészükkel kezdjék. Még azt is hozzátetette, hogy az intim testrészeiket se hagyják ki.

Időnként logikusan érvelt, mint amikor a felnőttek meg akarják győzni a gyereket, hogy olyasmit csináljon, amit nem szeretne, időnként pedig ijesztően lobogott benne a tűz. Sokszor sírva fakadt, amikor arról beszélt, mennyire szereti az iszlámot. Általában egy darabig ő beszélt, majd helyettese Sah Duran került adásba, aki régebben nassolnivalót árult egy tricikliről a bazárban.

Arról is lelkesen szónokoltak, hogy miért veszélyes, ha az emberek zenét hallgatnak, moziba vagy táncolni járnak. Az ezekhez hasonló bűnös cselekedetek miatt következett be a földrengés, mennydörgött Fazlullah, és ha az emberek nem hagynak fel ezekkel a szokásaikkal, akkor ismét felszíthatják Isten haragját. A mollahok gyakran félreértelmezik a Koránt és hadíszt, amikor népünknek tanítják, mivel Pakisztánban csak kevesen értik az eredetileg arabul írt műveket. Fazlullah pedig ezt a tudatlanságot aknázta ki.

„Igaz, amit mond, aba?”, fordultam apámhoz. Még élénken élt bennem, mennyire féltem a földrengéskor.

„Nem igaz, dzsani”, felelte. „Csak meg akarja téveszteni az embereket.”

Apám elmesélte, hogy a rádióról a tanáriban is beszéltek. Ekkor a mi iskoláinkban vagy hetven tanár dolgozott: negyven férfi és harminc nő. A tanítók között akadtak Fazlullah-ellenesek, de sokan fogták a pártját is. Azt hitték, hogy helyesen értelmezi a Szent Koránt, és bámulták, hogy milyen karizmatikus, Tetszett nekik, hogy vissza akarja hozni az isz­lám jogot, mivel már mindenki torkig volt a pakisztáni igazságszolgáltatással, amely fel­váltotta a miénket, amikor egyesültünk Pakisztánnal. A mi vidékünkön gyakori ügyeknél, mint például a földek feletti viták, amelyeket korábban gyorsan megoldottak, most akár tíz évig is eltarthatott, mire bíróság elé kerültek. Mindenki már csak a hátát akart látni a völgybe küldött korrupt kormányhivatalnokoknak. Mintha csak azt gon­dolták volna, hogy Fazlullah valahogy újrateremti majd a váli korszakának fejede­lem­ségét.

Hat hónap leforgása alatt az emberek megszabadultak tévéiktől, DVD-iktől és CD-iktől. Fazlullah emberei óriási halmokba hányták őket az utcákon, majd meggyújtották, és a gomolygó sűrű fekete füstfellegek az égig értek. Több száz CD- és DVD-üzlet zárt be önként, a tálibok pedig kártérítést fizettek nekik. Az öcséimmel együtt én is aggódtam, mert szerettük a tévénket, de apám megnyugtatott minket, hogy nem fogjuk kidobni. A biztonság kedvéért azért egy szekrénybe tettük át, és lehalkítva néztük, mivel a tálibokról köztudott volt, hogy szokásuk az ajtónál hallgatózni, hogy azután erőszakkal betörjenek, elvigyék a készüléket, amit az utcán törtek össze. Fazlullah gyűlölte az általunk annyira szeretett bollywoodi filmeket, és kijelentette róluk, hogy iszlámellenesek. Csak a rádiót engedélyezte, és minden zene haramnak számított, kivéve a tálib dalokat.

Apám egy nap meglátogatta egy kórházban fekvő barátját, és látta, hogy számos beteg Fazlullah prédikációit hallgatja kazettáról. „Találkoznod kell Maulana Fazlullahhal”, mondogatták neki az emberek. „Nagyon tudós ember.”

„Valójában kibukott a gimnáziumból, és eredetileg még csak nem is Fazlullahnak hívják”, vágott vissza apám, de senki nem hallgatott rá. Lehangolta, hogy az emberek kezdenek hitelt adni Fazlullah szavainak, vallási romantikájának. „Nevetséges”, mondogatta apám, „hogy ez az úgynevezett tudós a tudatlanságot terjeszti.”

Fazlullah különösen népszerűnek bizonyult a világtól elzártan élők között, ahol az emberek nem felejtették el, hogy a TNSM önkéntesei segítséget nyújtottak a földrengés után, amikor a kormány a kisujját sem mozdította. Egyes mecsetekben kihangosították a rádiót, hogy mindenki hallhassa a faluban, de még a mezőkön is. Fazlullah műsorának kedvenc része az volt, amikor minden este neveket olvasott be a rádióban. Ilyeneket mondott: „Ez és Ez úr csaraszt szívott, de abbahagyta, mert vétkes dolog” és „X. úr nem vágatta le a szakállát, amihez gratuláltam”, meg „Y. úr önként bezárta CD-boltját.” Rádió mollah azt mondta nekik, hogy ezért jutalomban részesülnek majd a túlvilágon, az emberek pedig szívesen hallgatták, amikor a nevüket bemondták a rádióban, mint ahogy az is tetszett nekik, ha valamelyik szomszédukat bűnösnek bélyegezték, mert akkor pletykálkodhattak: „Hallottátok, mit mondtak X. Y.-ról?”

Az FM Mollah vicceket sütött el a hadsereg rovására, Fazlullah pedig a pakisztáni kormányt „hitetleneknek” nevezte, és közölte, hogy ellenzik a saría bevezetését. Azt is mondta, hogy ha nem fogják életbe léptetni, akkor majd az emberei „kikényszerítik, és darabokra tépik őket”. Az egyik kedvenc témája a kánok igazságtalan hűbéri rendszere volt. A szegények persze örültek, hogy a kánok megkapják a magukét. Fazlullahban egyfajta Robin Hoodot láttak, és úgy gondolták, amikor majd hatalomra kerül, a kánok földjeit szétosztja a nincstelenek között. Több kán el is menekült. Apám is a „kán-rendszer” ellen volt, de szerinte a tálibok még rosszabbak.

Apám barátja, Hedajatollah Pesavárban lett kormányhivatalnok, és figyelmeztetett minket: „Így működnek ezek a militáns csoportok. Úgy akarják megnyerni maguknak az emberek szívét és eszét, hogy először a helyi problémákat veszik elő, és felelősöket pellengérre állítják – így nyerik meg maguknak a csendes többség támogatását. Ezt tették Vazirisztánban, amikor elkapták az emberrablókat és a banditákat. Majd amikor hatalomra tesznek szert, úgy viselkednek, mint az általuk üldözött bűnözők.”

Fazlullah adásai gyakran foglalkoztak a nőkkel. Nyilván tudta, hogy a férfiak közül sokan vannak távol otthonról, a déli szénbányákban vagy az öbölben, építkezéseken dolgoznak. Időnként ilyeneket mondott be: „A férfiak most menjenek ki! A nőkhöz fogok szólni.” Majd így folytatta: „A nőknek otthon kell teljesíteniük kötelezettségeiket, Csak a legvégső esetben mehetnek ki az utcára, de akkor is fátylat kell hordaniuk.” Az emberei időnként az állításuk szerint „dekadens nőktől” szerzett díszes ruhákat tettek közszemlére, hogy így szégyenítsék meg őket.

Iskolai barátnőim elmesélték, hogy az anyukáik hallgatják Rádió mollahot, míg az igazgatónőnk, Mariam asszony le akart beszélni minket erről. Nálunk csak nagyapám régi, működésképtelen rádiója volt, de anyám barátnői mind hallgatták Fazlullahot, és elmesélték neki, hogy mit hallottak. Dicsérték Fazlullahot, és arról beszéltek, hogy hosszú a haja, lovon jár és úgy viselkedett, mint a Próféta. A nők elmesélték neki álmaikat, ő pedig imádkozott értük. Anyám élvezte ezeket a történeteket, apám viszont elszörnyedt ezek hallatán.

Az emberek azonban más miatt is kíváncsiak voltak az adásokra. Volt, aki a hadsereg kárára elsütött viccekért lelkesedett, sokan viszont szerették volna tudni, hogy szerepel-e a nevük azok között, akiket „bűnös” viselkedésük miatt megfenyegettek.

Engem pedig összezavartak Fazlullah szavai. A Szent Korán sehol sem írja, hogy a férfiaknak el kell hagyniuk a házat, a nőknek pedig egész nap otthon kell dolgozniuk. Az iskolában iszlámtanórán sok olyan dolgozatot írtunk, aminek az volt a címe: „Milyen életet élt a Próféta?” Megtanultuk, hogy a Próféta első feleségét Khadidzsának hívták, és üzleti érdekeltségei voltak: negyvenévesen vette el Mohamed, noha az asszony tizenöt évvel idősebb volt nála, és korábban már volt férjnél. De ez nem zavarta a Prófétát. Mivel sokat figyeltem anyámat, azt is láttam, hogy a pastu nők nagyon erősek és nagy a hatal­muk. Anyám anyja, a nagyanyám nyolc gyerekét látta el egyedül, mikor nagyapám balesetet szenvedett, és eltört a medencéje, nyolc évig csak ágyban tudott feküdni.

A férfi elmegy dolgozni, pénzt keres, hazajön, eszik, alszik, és azt csinál, amihez kedve van. Nálunk a férfiak azt hiszik, hogy a hatalmat a pénzkereset és mások megölése biztosítja. Nem is gondolják, hogy a hatalom azoknak a nőknek a kezében van, akik egész nap min­denkiről gondoskodnak, és akik gyermekeket hoznak a világra. Nálunk apámat annyi­ra lekötötték az ügyei, hogy mindent anyám intézett, Anyám keltett fel mindennap kora reggel, ő vasalta ki az iskolai ruhánkat, készítette el a reggelinket, és tanított meg minket az illemre. Anyám ment el piacra, vásárolt be és ő főzött. Minden az ő vállára nehezedett.

A tálibok első évében kétszer megműtöttek: kivették a vakbelem és a mandulám. Khusal vakbelét is kivették, és mindig anyám vitt el bennünket a kórházba. Apám csak látogatóba jött, és jégkrémet hozott. Anyám azonban ettől még szentül hitte, hogy a Koránban meg van írva, hogy a nőknek nem szabad kimenni az utcára, és csak olyan férfiakkal szabad szóba elegyedniük, akikkel nem házasodhatnak, vagyis a rokonaikkal. Apám viszont azt mondta neki: „Pekai, a purdah nemcsak a fátyolról szól. A purdah a szívben lakozik.”

Fazlullah szavai rengeteg nőt annyira meghatottak, hogy pénzzel és arannyal halmozták el, főleg a szegény falvakban vagy azokban a háztartásokban, ahol a férfiak külföldön dolgoztak.  Asztalokat állítottak fel, ahova a nők odahordhatták esküvői karpereceiket, nyakláncaikat, és a nők sorban álltak előttük vagy a fiaikat küldték oda. Akadtak, akik egy élet megtakarítását adták át, abban a hitben, hogy Istent ez teszi boldoggá.

Fazlullah ebből a pénzből kezdte el építeni hatalmas, piros téglás főhadiszállását Imam Deriben, ahol medreszét, mecsetet, falakat, valamint a Szvát folyó áradásaitól védő gátat is építtetett. Senki sem tudta, honnan szerzett cementet és vasrudakat, de a munkaerőt a helyiek adták. Minden falunak ki kellett vennie a részét a munkából, és egy napra az építkezés rendelkezésére bocsátania a férfiakat. Az egyik napon urdu tanítónk, Navab Ali így szólt apámhoz: „Holnap nem jövök be dolgozni.” Mikor apám megkérdezte, hogy miért nem, elmondta, hogy most az ő faluján a sor, hogy Fazlullah építkezésén dolgozzon.

„Első számú kötelességed a diákok oktatása”, mondta erre apám.

„Nem, nekem most ezt kell tennem”, hangzott a válasz.

Apám dúlva-fúlva tért haza. „Ha az emberek ugyanígy, önként jelentkeznének, hogy iskolákat vagy utakat építsenek, vagy hogy megtisztítsák a folyót a beledobált csomagolóanyagoktól, Istenre mon­dom, Pakisztánból egy év múlva maga az édenkert lenne. De csak akkor tudnak jótékony­kod­ni, ha mecsetekről meg medreszékről van szó.”

Néhány héttel később ugyanez a tanár közölte vele, hogy többé nem taníthatja a lá­nyo­kat, mert „a maulanának nem tetszik”.

Apám próbálta meggyőzni, gondolja meg magát. „Szerintem is tanítónőknek kellene taní­ta­ni­uk a lányokat”, érvelt, „de ahhoz először tanítanunk kell a lányokat, hogy tanítónők lehes­senek belőlük!”

*

Egy napon a börtönben ülő Szúfi Mohamed nyilatkozatot bocsátott ki, amelyben kijelen­tette, hogy szerinte nem helyes nőket oktatni, még a lánymedreszékben sem. „Ha valaki tud hozni olyan példát a történelemből, hogy az iszlám mikor adott engedélyt női medreszére, az bátran levizelheti a szakállamat”, közölte. Rádió mollah figyelme ezután fordult az iskolák felé. Az iskolai ügyintézők ellen szónokolt, és gratulált azoknak a lányoknak, akik abbahagyták a tanulást, méghozzá név szerint: „Ez-és-Ez kisasszony már nem jár iskolába, és ezért a mennybe jut”, mondta. Vagy: „Az Y. faluból való X. kis­asszony 5. osztályosként hagyott fel a tanulással, amiért fogadja gratulációm.” A hozzám hasonló, iskolába járó lányokat tulkoknak és birkáknak nevezte.

A barátnőimmel együtt én sem értettem, mi ezzel a baj. „Miért nem akarják, hogy a lányok iskolába menjenek?”, kérdeztem apámtól.

„Félnek a toll hatalmától”, felelte erre.

Ekkor egy másik tanító, a hosszú hajú matektanár sem volt hajlandó többé lányokat oktatni. Ezért az apám kirúgta. A többi tanár viszont aggódott, és küldöttséget menesz­tettek apám irodájába. „Uram, ne tegye!”, kérlelték. „Rossz idők járnak, hadd maradjon, majd mi ellátjuk az ő munkáját is.”

Az volt az ember érzése, mintha minden egyes nap új rendelet született volna. Fazlullah bezáratta a szépségszalonokat, és megtiltotta a borotválkozást, így a borbélyoknak nem maradt munkájuk. Apám, akinek csak bajusza volt, kerek-perec megmondta, hogy ő ugyan nem növeszt szakállt. A tálibok megtiltották a nőknek, hogy a bazárba járjanak. Engem nem zavart, hogy nem mehetek a Csina Bazárba, mivel sosem voltam oda a vásárolgatásért, nem úgy, mint anyám, aki imádta a szép ruhákat, még akkor is, ha nem volt sok pénzünk. Mindig azt mondta nekem: „Rejtsd el az arcod, mert az emberek bámulnak!”, amire én azt feleltem: „Nem érdekel, én is bámulom őket”, mire dühbe gurult.

Anyám és barátnői felhúzták magukat azon, hogy nem mehetnek vásárolni, főleg az Eid-ünnepek előtt, amikor mindig felcicomázzuk magunkat, és elmegyünk vásárolni, a meseszerűen kivilágított rengeteg stand pedig karkötőket és hennát kínál. És most mindennek vége szakadt. A nőket ugyan nem támadták meg, ha mégis elmentek a piacra, de a tálibok ilyenkor rájuk kiabáltak és fenyegették őket, így inkább otthon maradtak. Egyetlen tálib akár egy egész falut meg tudott félemlíteni.

Mi, gyerekek szintén dühösek voltunk. Általában az ünnepek idején szoktak kijönni az új filmek, de Fazlullah bezáratta a DVD-üzleteket. Ekkora már anyám is ráunt Fazlullahra, főleg, amikor a mollah annyira nekiment az oktatásnak, hogy már arról harsogott, hogy aki iskolába jár, az pokolra jut.

Ezután Fazlullah súrákat, vagyis afféle helyi bíróságokat hozott létre. Az embereknek persze tetszett, mert az igazságszolgáltatás felgyorsult, szemben a pakisztáni bíróságokkal, ahol akár évekig is várhattál a sorodra, és kenőpénzt kellett fizetned, hogy meghallgassanak. A nép kezdett Fazlullahhoz és embereihez járni, hogy orvosolják sérelmeiket az üzleti vitáktól kezdve a személyes viszályokig. „Volt egy harmincéves problémám, amit pillanatok alatt megoldottak”, mesélte egy ember apámnak. A Fazlullah-féle súrák kirótta büntetések közé olyasmi is bekerült, mint a korábban ismeretlen nyilvános korbácsolás. Apámnak egyik barátja elmesélte, hogy saját szemével látta, amint három embert nyilvánosan megvesszőznek, miután a súra bűnösnek mondta ki őket két nő elrablásában. A Fazlullah-központtól nem messze felállítottak egy emelvényt, és a mollah pénteki imádságának meghallgatása után több százan gyűltek oda, hogy minden egyes korbácsütésnél azt kiáltsák: „Allah Akbar!” – „Isten nagy!” Időnként Fazlullah is felbukkant fekete lova hátán.

Az emberei megtiltották az egészségügyi dolgozóknak, hogy Sabin-cseppet adjanak, mert, mint mondták, az amerikaiak a vakcinával akarják elérni, hogy a muszlim nők meddők legyenek, és kihaljon Szvát. „A betegség kitörése előtt meggyógyítani a kórt nem fér össze a saríával”, jelentette ki a mollah a rádióban. „Egész Szvátban egyetlen olyan gyereket sem találsz, aki akár egyetlen cseppet is bevesz a vakcinából.”

Fazlullah emberei az utcákon járőröztek, és a rendeleteit megszegőkre vadásztak, ugyanúgy, mint az afganisztáni erkölcsrendőrség, amiről már hallottunk. Önkéntes közlekedési rendőröket neveztek ki, úgynevezett Sólyom Kommandókat, amelyek kisteherautók platójára szerelt gépfegyverrel járták az utakat.

Volt, aki örült ezeknek a fejleményeknek. Egy napon apám összefutott egy bankigazgatóval. „Fazlullah egyvalamit jól csinál: azzal, hogy megtiltja, hogy a lányok és az asszonyok a Csina Bazárba járjanak, pénzt takarít meg nekünk”, örvendezett az ismerőse.

Csak kevesen mertek őszintén beszélni. Apám arról panaszkodott, hogy a legtöbben olyanok, mint a helyi borbély, aki egy nap még arról siránkozott apámnak, hogy csak nyolcvan rúpia van a kasszában, ami még a tizedét sem éri el annak, amennyi lenni szokott. Előtte való nap meg ugyanez a borbély azt felelte egy újságírónak, hogy a tálibok jó muszlimok.

Nagyjából egy éve működhetett az FM Mollah, amikor Fazlullah agresszívebb hangra váltott. Fivére, Maulana Liakat is a 2006. október végi, a badzsauri medresze ellen intézett amerikai dróntámadásnak esett áldozatul három fiával együtt. Nyolcvan ember halt meg a támadásban, köztük 12 éves fiúk is, közülük többen szvátiak.

Mindenkit elborzasztott a támadás, és a helyiek bosszút esküdtek. Tíz nappal később egy öngyilkos merénylő robbantotta fel magát az Iszlámábád és Szvát között található dargai laktanyánál, és a merényletben negyvenkét pakisztáni katona hunyt el. Akkoriban öngyilkos merényletek ritkák voltak Pakisztánban – abban az évben hat ilyen történt –, és ez volt a pakisztáni militaristák legnagyobb akciója.

Az Eid idején általában valamilyen állatot, kecskét vagy juhot áldozunk. Fazlullah viszont azt mondta. „Az idei Eid alatt két lábon járó állatokat fogunk áldozni.”

Hamarosan megértettük, mire célzott. Szvátban Fazlullah megkezdte a kánok és a világi pártok – különösen az Avami Nemzeti Párt (AVP) – politikai aktivistáinak likvidálását. 2007 januárjának egyik éjszakáján apám barátjának egy közeli barátját a falujából nyolcvan álarcos fegyveres rabolta el. Malak Bakht Badarnak hívták ezt az embert, egy gazdag káncsaládból származott, és ő volt az ANP helyi alelnöke. Holttestére családja ősi temetőjében találtak rá. Mindkét kezét és lábát eltörték. Ő volt a szváti öldöklés első áldozata, és azt rebesgették, azért kellett meghalnia, mert segített a hadseregnek meghatározni a tálibok rejtekhelyeit.

A hatóságok eközben vaknak tettették magukat. Tartományi kormányunkat még mindig a mollah pártok hívei alkották, akik nem bírálták azokat, akik azt állították, hogy az iszlámért harcolnak. Először még azt hittük, Mingorában, Szvát legnagyobb városában biztonságban vagyunk, de Fazlullah főhadiszállása alig néhány kilométerre volt, és bár a tálibok nem kerültek a házunk közelébe, de ott voltak a piacokon, az utcákon és a hegyekben. A veszély egyre közeledett és nőttön-nőtt.

Az Eid idején, mint mindig, most is elutaztunk a falunkba. Én unokatestvérem autójában ültem, és egy olyan folyón át kellett áthaladnunk, ahol az utat elmosta a víz, s ahol meg kellett állnunk egy tálib ellenőrzőpontnál. Én hátul ültem anyámmal. Unokatestvérem gyorsan hátraadta a zenéket tartalmazó kazettáját, hogy rejtsük el a tárcánkban. A tálibok fekete öltözéket viseltek, és Kalasnyikov volt náluk. Azt mondták nekünk: „Húgaink vagytok, de szégyent hoztok ránk, burkát kell hordanotok.”

Az Eid után visszatértünk az iskolába, amelynek kapujára egy levelet ragasztottak: „Uram, Ön egy nyugati és hitetlen iskolát vezet. Lányokat tanít, és kötelező az egyen­ruha, ami iszlámellenes. Vessen véget ennek, vagy bajba kerül, és a gyerekei fogják megsiratni.” Az aláírás így szólt: „Iszlám Fedajin”.

Apám úgy döntött, a fiúk egyenruháját, ami eddig ingből és nadrágból állt, a salvar kamizra cseréli – ami egy buggyos, pizsamaszerű nadrág és egy hosszú trikó. Nekünk megmaradt a királykék salvar kamiz fehér dupattával, vagyis fejkendővel, és azt a tanácsot kaptuk, hogy iskolába jövet és menet fedjük el a fejünket.

Apámnak barátja, Hedajatollah azt tanácsolta, hogy tartson ki. „Ziauddin, te karizmatikus ember vagy, ki tudsz állni magadért, és szervezkedni tudsz ellenük. Az élet nemcsak arról szól, hogy oxigént lélegezünk be, és széndioxidot bocsátunk ki. Megteheted, hogy mindenben aláveted magad a táliboknak, de ki is állhatsz ellenük.”

Apám elmesélte nekünk, mit mondott neki Hedajatollah, majd levelet írt a Daily Azadiba, a helyi újságba: „Az Iszlám Fedajinnak [vagyis az iszlám áldozóknak] üzenem, hogy nem ez a helyes módja az iszlám alkalmazásának”, írta. „Kérlek titeket, ne bántsátok a gyermekeimet, mert ők is ahhoz az Istenhez imádkoznak mindennap, akiben ti hisztek! Az én életemet elvehetitek, de kérlek, ne öljétek meg az iskolásaimat!” Mikor apám kezébe vette az újságot, nagyon elszomorodott. A levél az egyik belső oldalra került, a szerkesztő pedig nyilvánosságra hozta apám nevét és az iskola címét, pedig apám számított rá, hogy nem teszi. Viszont rengetegen felhívták, hogy gratuláljanak neki. „Beledobtad az első követ az állóvízbe”, gratuláltak neki. „Most már lesz bátorságunk kinyitni a szánkat.”

Fordította: Sziklai István

Malala Juszufzai, Christina Lamb: Én vagyok Malala
Libri Könyvkiadó 2013

• Recenziónk: Szavakkal a fegyverek ellen