Félbemaradt, megőrzött szerelem | Waller: A szív hídjai / Orlai produkció

Írta: Bedő J. István

Elmúlt már csaknem két évtized a sikeres film bemutatója (1995) óta, legjobb tehát, ha felidézzük, miképp foglalja össze a műsorújság a tudnivalókat.

Idő és helyszín: 1965. Amerikai kisváros. Főszereplők: egy nő, aki Olaszországból Amerikába költözött, hogy régi terveit feladva, feleség és anya legyen egy farmon, meg egy férfi, aki fényképeket készít a környék fedett hídjairól. Véletlen találkozásukból megrendítő szerelem lesz.

* * *

Persze, hogy nem lehet elszakadni a színdarab előzményétől, a filmtől. Pedig annak is megvolt az előzménye, a romantikus, penge élén egyensúlyozó regény, amit – ha csak úgy olvasnánk –, azért nagyon könnyen címkéznénk könnyfakasztó lektűrnek.

Mert igen, Robert James Waller regénye érzelmes. Mi más lenne, hiszen érzelmekről szól. Igen, van úgy, hogy egy kissé megfáradt feleség, pláne egy unalmas kisváros szélén fekvő farmon élve elfelejti, hogy mielőtt anya lett volna, NŐ volt. És amikor betoppan egy ismeretlen, aki igazán semmit nem akar tőle, csak megtalálni a közelben lévő, különös hidat, akkor előjön ebből az asszonyból minden. Beszédes lesz, elfeledkezik a társadalmi helyzetéről (hogy kétgyerekes, férjes asszony), és Nővé válik. (Karinthytól származik az észrevétel, hogy a szobában egyedül – egy ember van. De amint férfi lép be oda, a szobában annál inkább lesz nő a nő és férfi a férfi. Egymáshoz viszonyítva válnak igazán magukká, és nemük kép­viselőjévé.)

Túlmagyarázás ez, de csak így lehet megérteni, hogy a négy napra magára hagyott asszony, délolasz háttérrel, bölcsész végzettséggel, idestova negyven-egynéhány évesen mégis miért viselkedik úgy, mint egy szélfútta kamasz, aki mindent felrúgna, mint egy elhordott iskolatáskát.

De hát kiért is? Egy elvált, magának való, meglehetősen önző és öntörvényű fotósért, akit a National Geographic megbízása vetett Madison megyébe, Iowa államba, vagyis a kontinens legközepébe. Itt vannak ugyanis a híres, 19. századi építésű, fedett hidak. Hogy a hidat miért kell befedni, mint egy ekhós szekeret, miközben előtte és mögötte mérföldeket lehet menni úgy, hogy a szél fújja, az eső veri a frizuránkat, voltaképpen nem is igazán érdekes.

Az a néhány perc érdekes, amikor a színtelen, sminktelen, háztartásirobot-feleség nővé válik. Az átbillenés. Onnantól kezdve Nő megint Francesca Johnson, aki a házasságba menekült bele Bariból, egy katonával, akit bizonyára kedves és szerethető volt – de legfőképpen elvitte őt az acélkeményen konzervatív és katolikus Dél-Itáliából, jó messzire, a protestáns amerikai Északra. Vége a bölcsész álmoknak, a tanítói karriernek, irány a farm. És a szupercsavar: a románc lelepleződés nélkül véget ér – de Francesca holtáig őrzi a sistergős lobogás emlékét. Még ha csak égő gyújtózsinór volt is, és a robbanás elmaradt. Ám felnőtt korú gyermekeire hagyja naplóját, amiben mindezt megírta, s rájuk hagyja a döntést, hogyan dolgozzák föl.

És beszéljünk végre az átdolgozásról. Ilyenfajta sztoriból lehet jó filmet csinálni, jó darabot faragni. Nagybetűs Színészek kellenek hozzá (mármint nem szappanoperisták), persze, azért is lett filmsiker, Golden Globe és Oscar-jelölésekkel.

Az óbudai kamaraváltozat (ugyanis az Orlai Produkció az Óbudai Társaskörrel közösen vitte színpadra) jutalomjáték Udvaros Dorottyának és László Zsoltnak. Nagyban elősegíti ezt a dramaturgiai munka, amely a két, immár felnőtt gyerek kutatómunkáját teszi keretjátéknak az egykori (hatvanas évekbeli) nagy szerelem köré és mögé. Mindenki más csak említés szintjén van jelen: apa/férj, telekszomszédok, pletykás ismerősök, a fiatalok házastársai. (Van itt helyettük viszont valaki: Vázsonyi János, aki szaxofonon muzsikál, improvizál, hangeffekteket állít elő, ha kell, telefoncsörgést is. Belefonódik az előadásba, nagy tapsot is kap.) Nem is kell több. A naplót olvasó Carolyn (Szamosi Zsófia) időnként átadja anyjának a szót, és ez a megoldás többször is vissza-visszatér. Carolyn kíváncsi és mind megértőbb az immár néhai Francesca iránt, míg bátyja, Michael (Chován Gábor) botrányosnak tartja a történteket. Felháborodik anyja egyszeri, boldog hűtlenségén. Kőfejű pukkancs, és csak lassan érti meg, hogy a felnőttek életében is lehetnek furcsa kanyarok. Hiszen nem is történt igazán nagy hűtlenség – habár a katolikus olasz rokonság még ezt is minimum vérbosszúval kvittelte volna le –, és éppen a nagy elrohanás is elmaradt.

Egy hosszú órába sűrítve ismerjük meg Francesca és Robert hirtelen felizzását. A különös szerelem attól alakul ki, hogy Robert nem is udvarol. Csak természetesen viselkedik. És attól, hogy Francesca vacsorát főz egy vadidegennek. Kis semmi dolgokról beszélgetnek, nem akarnak egymástól semmit. Éppen ez hozza össze őket. Az otthonkatöltelék asszony előkeresi régen hordott csinos ruháit. Átalakul. (Mesélő jelmezek és praktikus díszlet: Zeke Edit.) Semmilyenből lesz gyönyörű, szexepiles. Ahogy Roberttel együtt nevet, érezzük, hogy milyen régóta nem nevetett. Talán akkor utoljára, amikor a gyerekek még kis tökmagok voltak.

Robert is átalakul ettől a néhány naptól. És megérzi, hogy a kedveltnek mondott otthontalanságot igazából megunta, csaknem gyűlöli. Ezért rabolná el a farmról az asszonyt. Ez pedig nagy baj. Mert némi tapasztalattal átérezhető, hogy mind az ajánlat (Gyere velem!), mind az elfogadása (Csomagolok!) tömény képtelenség. Ez a darab csúcspontja. Tudniillik elered az eső, Francesca rutinszerűen kiszalad, gyorsan beszedni a száradó ingeket. És elkezdi némán hajtogatni. Máshogy, mint itt szokás. Mondanám: amerikaiul. S az ingeken minden egyes hajtás, mint az egymás után vízbe vetett horgonyok kapái, odaköti, rögzíti, láncolja őt a farmhoz, a családhoz. Arcáról pedig eltűnik a lobogás. A banális feladat, mint valami vészfék, megállítja. Ezután már csak a szomorú és érzelmes, elsuttogott zárómondatok jöhetnek a távolodó autó piros fényeiről.

Novák Eszter rendezésében a kamaradarabbá alakított regényből (színpadra Zöldi Gergely alkalmazta, a dramaturg Radnai Annamária) nem akart egyebet, csak azt megmutatni, ami a történetből gyönyörű. Hogy felnőtt embereket érhet is tornádószerű érzelmi vihar.

Udvaros kevés eszközzel teremt olyan figurát, akinek elszabaduló érzelmei a nézőt is megperzselik. Megváltozik a járása, a mozdulatai. Másvalakivé lesz. A valahai eltökélt egyetemistává, aki elég bátor volt elhagyni csizmaország sarkát. És az az inghajtogatás! Többet mond a szavaknál.

Robert karcosabb figurája nehezebb feloldódást enged László Zsoltnak. (Waller egy interjúban utalt rá, hogy a teljesen kitalált történet főhőse erősen hasonlít rá. Hát persze.) Mégis maradéktalanul érezhető, hogy az átélt napok teljesen megváltoz­tatták a további életét. Tudniillik, ha nem is talál­koznak soha többé (mint ahogyan nem találkoztak), ezt az emléket nem tudják kiradírozni, és évtizedekkel később is ugyanannyira elszorul a torkuk, ha a másikra gondolnak.

A fiatalok (zűrös kapcsolatokkal a hátuk mögött) döbbenten, megindultan szembesülnek Francesca történetével, melyet a múlt pora temetett be. Nem merik kimondani, de érzik: ezt a néhány napot, meg az azt követő, elhallgatással konzervált éveket egyetlen mondat foglalhatná össze: Ők tudták, mi a szerelem.

Robert James Waller: A szív hídjai
A regényt színpadra alkalmazta Zöldi Gergely
Rendező Novák Eszter
Dramaturg Radnai Annamária

Szereplők
Udvaros Dorottya
László Zsolt
Szamosi Zsófia
Chován Gábor

Fotók: Tiszeker Dániel, Puskel Zsolt

További részletek és az előadások időpontjai az Orlai Produkció oldalán találhatók

A Madison megye hídjai, R. J. Waller regényének filmváltozata, Meryl Streep és Clint Eastwood főszereplésével meghódította az egész világot. A könyv világsiker, a Wikipédia 50 millió eladott példányról tud.