Inczédy Tamás: Nemlétező Szavak Enciklopédiája (részlet)

Az autóm? Sárga kispolszki. Érző lény, tény­leg. Nevet is adtam neki: Tragacs. Szeretem. Hz persze ott, abban a bizonyos pillanatban egy fikarcnyit sem érdekelt. Beletapostam a gázba, Tragacs visított és röfögött, mint egy űzött házi disznó, és elrobogtunk a Nyolc Gombóc fagyizó elől. Mielőbb Géza bá la­kására kellett érnünk. Az öreg veszélyben volt.

Egyébként ő írta a Nemlétező Szavak Enciklopédiáját. Minden lehetséges variáció­ban sorba rendezte az abc betűit, és egysze­rűen törölte az értelmes szavakat. A maradék értelmetlen, azaz (még) nem létező szava­kat aztán alfabetikus sorrendbe állította, és megjegyzéseket írt melléjük. Ezekben arra próbált rávilágítani, hogy milyen jelleggel bí­ró jelentéshez passzolnának. Nem keresett konkrét tartalmat egy-egy szóhoz, inkább csak jelezte a hozzá kapcsolódó hangulatot, érzetet, árnyalatot. Aztán ezeket a nem léte­ző szavakat árulta. Jól keresett a nem léte­ző szavakkal.

Én még akkorról ismertem Géza bácsit, amikor megpróbálta kiadni a könyvét. Már­mint az Enciklopédiát. Hosszú hónapokig kilincselt kiadóknál, persze mindenhol az­zal utasították el, hogy „Nemlétező Szavak Enciklopédiája? Maga meghibbant?!” Csak­ugyan az őrültet és a zsenit elválasztó hajszál­vékony vonalon egyensúlyozott, tizenkét kö­tetnyi nem létező szóval a hóna alatt. Aztán hirtelen minden jobbra fordult.

Az történt ugyanis, hogy leszedtem egy Rousz Endre nevű öngyilkosjelöltet a Lágy­mányosi híd korlátjáról. Azt hittem, egy fel­szarvazott férj reményvesztettségével találko­zom, de nem így volt. Berúgtunk egy közeli sörözőben, ahol Rousz nagy sokára előadta a történetét. Lassan vezette fel, mintha szé­gyellné. Azt mondta, egy szó miatt akart a Dunába ugrani. Elképzeltem, mi lehet az a szó. Több lehetőség is eszembe ötlött: „Meg­csaltalak!” „Elválok!” és ezekhez hasonlók. Nagyon is tudtam, hogy ráfér egy kis segít­ség. Engem is akkoriban dobott ki a barát­nőm, azzal az útravalóval, hogy elege van be­lőlem, mert szerinte egy lúzer vagyok. Szóval, meg tudtam érteni az ürgét.

Az meg csak bámult maga elé, ivott, és ezt hajtogatta, mint valami mantrát: „Egy szó miatt, egy szó miatt…” Semmi többet. A negyedik feles után, a harmadik sörnél és két böffentés között, végre kinyögött vala­mi mást is.

– Nem tudom. – Ezt egy vállrándítással hangsúlyozta is.
– De hisz az két szó – feleltem rövid hallga­tás után, bárgyún. A férfi rám nézett és gesz­tikulálva, ahogy csak a részeg ember tud, iga­zítani próbált.
– Nem tudom, baszod!
– Úgy érted, a feleséged nem tudta meg­mondani?

Merengett egy darabig a válaszon vagy va­lami egészen máson, mert tényleg úgy festett, mint aki azt sem tudja, hányadikán van else­je. Végül, mintegy mellesleg, kibökte.

– Nincs is feleségem.
– Hát, úgy egy órával ezelőtt mégis miért akartad a Dunába ölni magad? Emlékszel még?
– A szót nem tudom…
– Várj csak, összefoglalom a helyzetet – majdnem elröhögtem magam, de sikerült vigyorgásra tompítanom, hisz’ ez az ember mégiscsak meg akarta ölni magát, hát jobb az óvatosság. – Szóval, öngyilkos akartál len­ni egy szó miatt, de te magad sem tudod, mi az a szó. Jól mondom?
– Egy lángész vagy!
– Kösz. Figyu, elfelejtetted, mi az a szó? – Próbáltam felgöngyölíteni az esetet, amely ahelyett, hogy tisztázódott volna, csak egy­re cifrábbá vált.
– Soha nem is tudtam, hogy mi az a szó.

A fickó marketingigazgató volt. Levertsé­gének hátterében pedig egy cégóriás megbí­zása állt. Hetek óta próbált valami jól hangzó terméknévvel előállni, de sehogyan nem si­került neki, és ebbe már majdnem beleőrült. A versenytársak nyomása pedig komoly fé­lelmet gerjesztett benne. A karrierje, az egész addigi munkája függött azon a szón, a kar­rierjén meg, azt hitte, az élete függ – vég­eredményben a keresett szón függött az éle­te. Legalábbis ő így vélte. El volt keseredve. Vannak ilyen munkamániás arcok. Hallot­tam egyszer egy méregdrága tréningről, me­lyen a menedzsereket arra oktatják, hogyan kezeljék magukban az évnek azt a két hetét, amit a családjukkal kell tölteniük szabadsá­goláskor. Ez nem kamu, komolyan mondom.

Na, mindegy, szó szót követett, egyik ital meg a másikat, és már be voltunk nyom­va, mint a rajzszög, amikor eszembe jutott a mentőötlet. Felvittem őt Géza bácsihoz.

Elmagyaráztam az öregnek, hogy mi járat­ban vagyunk. Géza bácsi megkérte Endrét, sorolja fel az összes elvárását a keresett szót illetően. Erre ő hosszasan beszélt a felnövek­vő generációról, az emberi közösségek játék­szeretetéről, a versengés öröméről, a győze­lem okozta felszabadultságról, az infantilis felnőttekről, és elvétve magáról a termékről is. Aztán még megemlítette, hogy nem felté­tel ugyan, de valami angol beütésű szó sze­rencsésebb lenne. Géza bá, miután végighallgatta, biccentett és a könyvespolchoz lépett. Ott virított az Enciklopédia mind a tizenkét kötete, gusztustalan rózsaszín bőrborításban. Annak idején, amikor Géza bá a saját számá­ra beköttette a művét, az a szín volt a legol­csóbb a kötészeten. Most leemelte a polcról a Nemlétező Szavak Enciklopédiájának utol­só kötetét, és felcsapta a könyvet.

– Srácok – Géza bá akkoriban mindenkit így szólított lehet, hogy hülyén hangzik, de szerintem a szó, amit kerestek, itt van a XII. kötet 622. oldalán.
– Mutasd, baszod! – üvöltött Endre, és már tépte is ki a könyvet Géza bá kezéből. – Me­lyik az?
– Bal hasáb, alulról a harmadik… – felel­te Géza bá, s még hozzátette: – Baszod.
Rousz Endre belebámult a könyvbe, elol­vasta a szót, majd hitetlenkedve Géza bára akasztotta tekintetét. Aztán vissza a szóra. Ezt még néhányszor elismételte, csak utá­na szólalt meg.

– Öregem, maga egy zseni!

Az olyan muhi cégek, mint a Nintendo, egyszerre több vasat is tartanak a tűzben. Ha egy új terméket szeretnének elnevezni és pi­acra dobni, kreatív irodák tucatjai versenge­nek a kegyeikért és az áhított fényes jövőért. Azt a terméket Revolution néven már majd­nem el is keresztelték, amikor befutott Ro­usz Endre, és az ő forradalmi márkanévja­vaslata: wii.

Ha történetesen lett volna munkám, akkor biztosan nem a Lágymányosi híd környékén ténfergek, és Rousz Endre egyszerűen beug­rik a Dunába. így viszont, ahelyett, hogy vízihullaként végezte volna, Endrénk egy zsák pénzt zsebelt be.
Megesketett bennünket, hogy titokban tartjuk az Enciklopédiát, s aztán sorra hozta a megrendeléseket. Géza bánál pedig fellen­dült az üzlet. Az a tizenkét kötet nem létező szó minden újdonságnak képes volt tökéletes nevet adni. Endre szinte csak azért járt haza Magyarországra, hogy Géza bával konzultál­jon. Havonta egyszer-kétszer. Olyankor Gé­za bánál laktunk mindhárman, és folyama­tosan részegek voltunk, meg röpködtünk.

Szóval, mind a hárman hoztunk valamit az üzletbe. Géza bá az Enciklopédiát, Endre a zsíros megrendeléseket, én meg kettőjüket össze. Ezt nem kellett nekik soha fölemleget­nem, tiszteletben tartották a tényt, és egyikük sem feledkezett meg arról, hogy nélkülem már zombik volnának. Egy idő után pedig már tök mindegy volt, mert barátok lettünk.
Mindez már nagyon régen történt, és pil­lanatnyilag egészen más miatt igyekeztem Rudi barátommal Géza bácsihoz az ütött-kopott kispolszkiban…

Tehát, épp Rudival dumáltunk a Nyolc Gombóc fagyizóban, amikor Mártika hívása befutott. Azt mondta, rossz érzése van Géza bával kapcsolatban. Rudi a Nyolc Gombóc­ban dolgozott, a munkaruhája egy irdatlan Alf-jelmez volt, mert a gyerekek imádják, és egy csomó fagyit el tudott vele adni.

– Géza bá bajban van! – Rég voltam ennyire lényegre törő.

Rudi tanácstalanul toporogni kezdett, a jelmez fejét fölhajtotta, mint egy simléderes sapkát, hogy rendesen kilásson. Az persze időről időre visszahuppant a helyére. Láttam rajta, hogy szívesen átöltözne, de ő is jól tud­ta, mit jelent, ha Mártikának rossz érzése tá­mad. Nem volt veszteni való időnk. Tragacs ott parkolt a fagyizó mellett. Rudi lemondón legyintett az átöltözésre, s már indult is a ko­csi felé. Ügy kellett őt beletömni a kispolák– ha, még így is rácsaptam az ajtót Alf szőrös farkára. Nyomtam a dudát, és Tragacs tűrés­határán száguldottunk keresztül a városon, hogy mielőbb Géza bához érjünk. Aggód­tam az öregért.

Az egyik balkanyarban kissé kisodród­tunk, és felkaptattam a járdára. Elütöttünk egy hirdetőtáblát, az ripityára tört, egy da­rabja a szélvédőre tapadva takarta el a kilá­tást. Beletapostam a fékbe, hogy lerepüljön a tábla, és kilássak. Aztán a járdáról végre visszakormányoztam Tragacsot az útra, na, ettől leszakadt a kipufogója. Innentől kezdve nem volt szükség a dudára, üvöltő bádogorosz­lánként száguldottunk Budapest utcáin.

Mártikát a megérzései miatt már simán nyilvánosan megégették volna, ha ötszáz évvel korábban születik. Boszorkány. Tu­dom, ez hülyén hangzik, én is csak röhögnek az egészen, ha nem tapasztaltam volna meg több ízben is Mártika munkásságát. Első ránézésre megmondta bárkiről, hogy melyik hónapban született, ám ez csak amolyan ma­gától értetődő, egyszerű alapképessége volt. Emellett jósolt kártyából, tenyérből, köpet­ből, hányásból és… tulajdonképpen bármi­ből. Elég félelmetesek voltak a jóslatai, ráa­dásul jellemzően bejöttek. Tapostam Tragacs gázpedálját, miközben Géza bára gondol­tam.

– Géza bá! Jól van?
Meglepő volt ez a mondat az anyósülésről. Nekem eszembe sem jutott felhívni az öre­get, hisz Géza bácsi azóta nem vette föl a te­lefont, amióta Rousz Endre ügyvédje kiszivá­rogtatta a számát. Az három éve történt. Ki tudja, miért, most mégis úgy döntött, hogy válaszol, amikor Rudi hívta a kocsiból. Egy­részt örültem, hogy életben van, elvégre fel­vette, másrészt meg hatványozódott az ag­godalmam: vajon miért vette fel A nagy plüssjelmez alól nem szűrődött ki, mit mond Géza bá a telefonba Rudinak. Baromi türelmetlen voltam. Rudi hümmö­gött, olyanokat mondott, hogy: „Értem” és „Nyugodjon meg, Géza bá!” Aztán azt, hogy: „Beugrunk Pötykével.” Ez után rám nézett az aranyos, pufi Alf, akit a gyerekek annyira szerelnek, hogy fagyit akarnak tőle vásárol­ni, hisz’ aranyos, és a barátom, Rudi hang­ján azt mondta ez az Alf:

– Géza bá letette!
– Francba! Hívd újra! – feleltem, és ösztö­nösen még jobban beletapostam Tragacs gázpedáljába. Nos, az már amúgy is teljesen be volt taposva, így semmi újdonság nem tör­tént. Bezzeg a filmekben! Őrült üldözési je­lenet életre-halálra perceken keresztül, mi­re a főhősnek végre eszébe jut úgy istenesen tökig nyomni a gázpedált. Mutatja is ilyen­kor a kamera, hogy a kedves nézők lássák, ahogy egy láb beletapos a gázba, aztán snitt, és máris kívülről látszik a kocsi, amint hipp-hopp, lehagyja a gonosz üldözők hadát.

Mi meg ehhez képest ott poroszkálunk hatvanöttel az Üllői úton egy öreg kispolszkival, amely egy Alf-farkat húz maga után az úttesten. A sebességmérő, az nem működik, csak azért tudom, hogy hatvanöttel döcög, mert egyszer egy országúti kerékpáros, akit megelőztem, visszaelőzött.

Én meg persze nem akartam ezt a pofát­lanságot eltűrni, úgyhogy spontán versenybe kezdtünk. Tragacs alulmaradt abban a ver­senyben. A bringással a következő benzin­kútnál összehaverkodtunk, és azzal vigasz­talt, hogy majdnem én nyertem. Emlékszem, meg akartam hívni egy sörre a srácot, de azt mondta: „Hülye vagy?! Vezetek, vazzeg! És amúgy is csak rostosat iszom.” Szóval meg­hívtam egy rostosra, magamat meg egy hideg sörre. Dumáltunk, és ő megemlítette, hogy hatvanöt volt Tragacs végsebessége, ami sok­kal jobb, mint például az első automobiloké. A T-modellről kezdett beszélni, aztán áttért a kerékpárokra. Műszakis volt a fiú. A rostost szürcsölve hamarosan már áttétekről meg pedálfordulatokról magyarázott. Engem az nem nagyon érdekelt, úgyhogy megkérdez­tem, volt-e már elgázolva. Mondta, hogy: „Ja, négyszer”, és akkor elkezdte szidni az autó­sokat, ahogy a csövön kifért. Kétségkívül az autósok és bringások közti feszültség a mo­dern világ egyik kilátástalan keresztes há­borúja. Mindenkinek igaza van, és senkinek sincs igaza. Én meg csak néztem azt a fiatal srácot, ahogy ott szónokolt teljesen kikelve magából, és már értettem, honnan van annyi petrója, ami a bringáját hajtja. Egy erő­művet is rá lehetett volna kötni arra a fiúra, észre sem vette volna.

Alf bejelentette: – Géza bá nem veszi fel majd kinyitotta a kesztyűtartót, belekotort hatalmas mancsával, és kivette a laposüveget. Elolvasta a rácelluxozott emlékeztető cetlit. „csak vészhelyzet esetén”. Egy pillanat­ra egymás szemébe néztünk, majd belátva, hogy ezúttal aztán tényleg vészhelyzet állt elő, egyetértőn összebólintottunk. Fütyülős barack, épp jókor jött.

A levezetett stressz hamar visszatért, mikor egy klasszikus fekete-fehér focilabda csattant az ablaküvegnek. Ripityára zúzta. Ijedtemben elrántottam a kormányt, de szerencsére a fék­be se felejtettem el beletaposni. Tragacs vi­sítva lassult, és úgy húsz centire állt meg egy gyerkőc lába előtt. Az övé lehetett a labda. Ott állt előttünk a kölyök megdermedve, lepauzézva. Néhány pillanatig kigúvadt szemmel bámulta Tragacs orrát, aztán följebb emelte a tekintetét, először rám, utána Alfra nézett, és elájult. Kipattantam a kocsiból és a gyerekhez ugrottam. Nem volt semmi baja, csak kicsit besokkolt. Felnyaláboltam és leraktam őt a járdára. Közben egy csapat egyéb kiskrapek is ott termett. Rudi rám dudált. Odanéztem. Egy marék ingyen fagyikupont szorongatott, és lengette, hogy adjam oda a srácoknak. El­vettem tőle, és a gyerekeknek adtam, Alfra mutatva, hogy ő fog nekik ingyen fagyit osz­togatni, ha elmennek hozzá a kuponon talál­ható címre. A kissrác már épp magához tért, de újra Tragacs felé bámult, és megint elájult. A többiek meg sírva elszaladtak, kuponokat hullajtva maguk után.

Visszaültem a kocsiba. A kitört első szél­védő ellenére, ekkorra már fertelmes alko­holszag ülte meg az utasteret. Rudi széttárta a karját, fölösleges volt bármit is magyaráz­ni. Indultam volna, mikor egy szőrös lapát­kéz nyúlt a slusszkulcshoz, és leállította Tra­gacs járó motorját. Az alkar egy rendőrhöz volt erősítve.

– Szeretünk ittasan száguldozni?
– Biztos úr, ez valami egészen más, higgye el, életbevágóan fontos ügy.
– Persze, fiatalember, elhiszem. Fújja ezt meg!
– Kedves hivatalos közeg úr, megígérem, hogy ma este jelentkezek a rendőrségen, de most mennem kell.
– Na, ne szórakozzon fiatalember!
– Higgye el, én lennék a legboldogabb, ha szórakoznék, de halálosan komolyan beszé­lek – hadartam és szívesen át is nyújtom az irataimat, így biztos lehet benne, hogy né­hány óra múlva tutira önként jelentkezem a legközelebbi rendőrkapitánys…
– Azt a plüssállatot a gyerekektől vette el?

Tudtam, mire gondol. Nem is akartam rá­nézni szegény Rudira. Tisztában voltam vele, hogy ha követjük a rendőr utasításait, renge­teg időt vesztegetünk el. Mártika rossz előérzetére gondoltam.

– Biztos úr, nem várom, hogy megértse…
Indítottam és beletapostam a gázba. A rend­őr üvöltött mögöttünk.
Egy ideje szótlanul hajtottunk, mikor Rudi szólalt meg.

– Valamit majdnem elfelejtettem.
– Mit, Rudi? – kérdeztem remélve, hogy nem a szívgyógyszerét felejtette el.
– A rácsot.
– Mi? Géza bá rácsát?
– Aha. Összevissza hablatyolt a telefonba, és mondta, hogy a rácsot bezárja.
– Baszki!
– Baszki.

Géza bá ugyanabban az egyszerű pesti la­kásban élt, ahol mindig is világéletében. Vi­szont amikor az Enciklopédia sikersztorija útnak indult, az öreg elkezdte félteni azt a tizenkét kötetet. Az egyedüli kiadás széles e világon. Sehol máshol sem található meg, egyedül csak nála. Másolatai sincsenek. Tu­lajdonképpen felbecsülhetetlen érték. Ő pe­dig leszerződött egy biztonságtechnikai cég­gel, hogy ez így is maradjon.

Elrántottam a kocsi kormányát, és behaj­tottunk a Pipa utcába. Kapóra jött, hogy a Vásárcsarnokban dolgozott egy jó cimbo­rám. Hentesként. Egy csomó bárddal, lán­cokkal meg mindenféle szerszámmal, amit találtam, jöttem ki tőle.

Adatok: A könyv fülszövege

Inczédy Tamás: Nemlétező Szavak Enciklopédiája

Ulpius-ház Kiadó, 2012