Pifkó Célia: Az aranypók (részlet)

1. fejezet ~~ A távirat

– Erinus, drágám! Egy kicsit le tudnád halkítani a zenét? Olyan, mintha valaki kalapáccsal püfölné az agykérgemet. Így nem igazán tudok koncentrálni a sütőporra, és semmiképp sem szeretnék úgy járni, mint tavaly, amikor a mézeskalácstészta kinyomta a sütőajtót – dörzsölte a halántékát elgyötörten a keverőtál fölé roskadó Melica.

– Persica, kérlek! – fordult a pamlagon gubbasztó kamaszlánya felé, aki szédületes gyorsasággal nyomkodta a telefonját, és nem is reagált az anyja szavaira.

– Kislányom! Hallasz? – kiabált Melica tölcsért formálva a tenyeréből.

– Igen. Hallak, anyám – szólt rezignáltan a lány, és rosszallón édesanyjára emelte a tekintetét. – Bár az sem lenne nagy csoda, ha már megsüketültem volna.

– Bármit kérhetsz, ha intézel nekem tíz perc csendet – nyögött fel hálásan az asszony.

Persica újra a telefonja képernyőjére tapadt, és csigalassú léptekkel elindult az emeletre.

– Jesszus! Remegnek a lépcsőfokok – csóválta a fejét a lány. Amikor az öccse szobájához ért, először kopogtatott, aztán ököllel dörömbalt, de ez utóbbi is kevésnek bizonyult.

– Erinus! – kiabálta, de amikor erre sem érkezett válasz, benyitott az ajtón.

A szobában sötét volt, a levegő pedig súlyos és áporodott, mint egy pincében.

– Kopogni luxus?! – kiabált belépő nővérére az ágyon fetrengő  fiú. Haja csapzottan lógott a szemébe, de nem vette rá a fáradságot, hogy elsöpörje onnan.

– Mikor szellőztettél itt utoljára? Egy görényodú parfüméria ehhez képest – próbálta Persica túlüvölteni a zenét, mire Erinus egy dühös mozdulattal elhallgattatta a dübörgést.

– Akarsz is valamit, vagy csak levegő-mintavételre jöttél? – morogta barátságtalanul a fiú.

– Anya kéri, hogy halkítsd le a zenét, mert ha nem tud koncentrálni, akkor könnyen megismétlődhet a tavalyi mézeskalács-fiaskó –darálta Persica unottan.

– Nem érdekel.
– Dehogynem érdekel! Szerintem nem szeretnél sem konyhát takarítani, sem pedig karfiolra emlékeztető mézeskalácsokat akasztani a fára.

– Mondom, hogy nekem aztán tök mindegy – rángatta a vállát a fiú, majd a fal felé fordult. Ezzel jelezte, hogy részéről befejezettnek tekinti a társalgást.
– Mi bajod van? – lépett beljebb Persica. – Mióta hazajöttünk a szigetről, ilyen vagy!
– Milyen?
– Ilyen. Rosszkedvű, undok. Még mindig Nimfea miatt vagy kibukva?

– Mi lenne, ha leszállnál rólam, és a saját dolgoddal foglalkoznál? Például rakhatnál egy szép, nagy tüzet a kertben, hogy füstjeleket küldhess Intibusnak, hátha az feltűnik neki, és viszonozza egy postagalambbal.

– Oké! Bocsika, hogy érdeklődni mertem a hogyléted felől! – tette fela kezét mentegetőzve a lány, majd kihátrált a szobából, és behúzta maga után az ajtót, így a röptében közeledő tompa tárgy már csak a fát találta el.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Kérhetsz bármit – rebegte hálásan visszatérő lányának Melica, aki épp a kamrában kereste a mézet. – Heuréka! – kiáltott fel boldogan az aranyló folyadékkal teli üveggel a kezében.

– Ami a díjazásomat illeti, még a mai napon átküldöm a listámat –biztosította édesanyját Persica, majd visszahuppant a kanapéra, és tovább babrált a telefonjával. Aztán, mintha csak mellékesen jegyezné meg, foghegyről odavetette:

– Értem én, hogy jó, ha összeáll a tészta, de biztos, hogy a fenyőgyantát akarod beleönteni?

– Micsoda? Jaj, ne! – kiáltott Melica, és rémülten rántotta el az üveget a keverőtál fölül, és csak úgy kézzel, kapkodva próbálta kikaparni, ahová már odacsöppent. Közben nagy igyekezetében a könyökével leverte az üveget a pultról, és a fényes, sűrű massza komótosan kezdett szétterülni a konyhapulton. Melica egy félfordulattal pördülve kapott a konyharuha után, hogy megállítsa, de ettől a keverőtál megbillent, és mire visszafordult a konyharuhával, a ragacsos tészta a fiókban landolt. Az asszony kétségbeesetten kapkodta a fejét egyik helyről a másikra, végül sírásra görbülő szájjal a pult szélének dőlt, és a földre ereszkedett. Az undokul terjedő fenyőgyanta szépen átvette az uralmat a konyha felett, ő pedig fejét a térdére hajtva zokogni kezdett. Ez volt az a pillanat, amikor megszólalt a kapucsengő. Egyszer, kétszer, háromszor.

– Anya! Csöngettek! – hangsúlyozta finoman Persica.

A csengő negyedszer is türelmetlenül felberregett. Erre a lány végre felnézett a képernyőről, és amikor sehol sem látta az anyját, a kanapéra dobta a telefont, majd feltápászkodott, hogy ajtót nyisson.

– Jó estét! Expressz távirat – jelentette a pirosra fagyott orrú futár, aki az ajtóban toporgott.

– Aha – nézett rá kérdőn Persica, mert fogalma sem volt róla, hogy mi ilyenkor a teendő.
– Anyukád nincs itthon?
– De. Itthon van, csak momentán nem tud az ajtóhoz jönni –mondta Persica, mert a konyha felől gyanús, nyüszítő hangok szűrődtek ki.

– Na, mindegy – vonta meg a vállát a fiatal férfi –, akkor itt írd alá – tolt a lány orra alá egy nyomtatványt, majd a kezébe nyomott egy papírfecnit, és faképnél hagyta.

– Anyaaaa! Valami távirat jött! Hová tűntél? És mi ez a káosz? –nézett szét Persica a csatatérre emlékeztető, szétdúlt konyhában. Valahonnan lentről csuklásszerű zokogás hallatszott.

– Anya! Mit csinálsz ott? Csak nem sírsz? – kérdezte döbbenten Persica, majd letérdelt az anyja mellé.

– Miért van az, hogy bármilyen sütinek állok neki, az mindig katasztrófába fullad? Pedig annyira lelkes vagyok – szipogta az anyja elesetten, akár egy óvodás, akinek rosszul sikerült a homoksütije.

– Ugyan már, anya! – vigasztalta Persica. – A rétes akkor is rétes, ha kiskanállal kell kienni a tepsiből! Az íze attól még jó!
– De mi lesz a karácsonyi mézeskaláccsal?
– Nálunk az a hagyomány, hogy hagyományosan nincs mézeskalács!
– És ki csengetett az előbb? – törölgette az orrát Melica.
– Ja, igen! Valami távirat jött – mondta Persica, és odaadta az anyjának a papírlapot.
– Te jóságos ég! – nyögte sápadtan Melica, ahogy átfutotta a sorokat.
– Mi az?
– Te jóságos ég!
– Anya!
– Te jóságos ég! – ismételte harmadszor is Melica.
– Mondanál valami mást is? – kiáltott rá Persica türelmetlenül.

– Azonnal csomagolunk, és indulunk! Akebia néni eltűnt! – pattant fel Melica, és elnyargalt a gardrób felé. Persica felkapta a földön hagyott papírt, és olvasni kezdte.

2. fejezet ~~ Hó, hó, hó

– Utálom a hideget meg a szelet meg a hót! – nyöszörgött Erinus, miközben a kékre fagyott ujjaiba próbált némi életet lehelni.

– Úgy mondják, havat! – javította ki az édesanyja.

– Akkor azt. Hívhatják bárhogy, utálom.

– Attól, hogy siránkozol, még nem lesz jobb idő, drágám – próbálta csitítani a fiát Melica, bár ő maga is kezdett kicsit kétségbe esni. Amikor tíz perccel ezelőtt egyedüli utasként lekászálódtak a kompról, egy teremtett lelket sem találtak a kihalt kikötőben. Azóta tanácstalanul topogtak a hókupacok között a csodára vagy legalább egy taxira várva.

– Valami történjen végre – szólt elhaló hangon Persica, és a kötött fejfedőkkel szembeni minden ellenérzését félretéve mélyen a szemébe húzta a sapkáját, hogy a sűrűn szakadó hó kevésbé érje az arcát.

– Találnunk kellene valami alkalmas közlekedési eszközt, amivel eljutunk Akebia házához – fordult körbe elveszetten Melica.

– Teleportkapu! Csak az jöhet szóba – vacogtatta a fogait Erinus.

– Tekintettel arra, hogy nincsen sem kutyaszánunk, sem a helyi taxitársaság telefonszáma, már ha egyáltalán van ilyen a szigeten, javaslom, hogy induljunk el gyalog, mert aligha számíthatunk másra – vélekedett Persica, majd erősen belekapaszkodott a bőröndjébe, és vonszolni kezdte maga után a hóban.

– Ne mááááár! – nyekergett Erinus. – Én nem fogok gyalog menni! Nem bírok! Akkor inkább hagyjatok itt megfagyni. Úgyis azt olvastam valahol, hogy a fagyhalál szép. Nem fáj, csak úgy csendben elalszik az ember.

– Drágám, ne beszélj bolondságokat! Fogd szépen a bőröndöd, és indulj a nővéred után! – vezényelt Melica. Maga is nekigyürkőzött a csomagjának, és ebben a pillanatban határozottan bánta, hogy a két hatalmas gyapjúpulóvert nem vette magára, hanem a táska mélyére pakolta.

– Elment az eszetek? Ez autóval is legalább húsz perc! – hördült fel Erinus.

– A szerpentinen igen, de ha átvágunk a dombokon, és a háromlábú juhász szobra felé megyünk… – kezdte magyarázni lelkesen a lány.

– Nem – vágott a szavába az édesanyja. – Teljességgel kizárt, hogy kilométereket tegyünk meg csomagokkal ebben a havazásban. Körülnézünk a városban, és ha nem találunk ott senkit, aki elvisz minket Akebia házához, akkor megszállunk valahol, és holnap reggel indulunk tovább – jelentette ki Melica ellentmondást nem tűrően. Határozottan az élre tört, és masírozni kezdett a térdig érő hóban.

Botladozva vonszolták magukat és a csomagjaikat. A két gyerek szótlanul követte az anyjukat a girbegurba nyomvonalon, amit hatalmas bőröndjével rajzolt előttük.

Hirtelen a hátuk mögül erős fény tűnt fel, és harsány dudálás hallatszott. Erinus ijedtében akkora lendülettel fordult hátra, hogy a jobb kezéből kirepült a táska, amiben a korcsolyáját cipelte, és olyan szerencsétlen ívet írt le, hogy fejbe csapta vele az édesanyját.

Melica megtántorodott, majd vadul kapálózva arccal a hóban landolt.

– Bírom, ha valaki felnőtt fejjel is van annyira bevállalós, hogy hóangyalkázzon! – hangzott egy kedélyes hang a fényből, majd egy férfi lépett elő, és szánakozó tekintettel végigmérte a csapatot. Erinusnak kizárólag a vörös orra hegye látszott ki a sapka és a sál közül, Persica pedig, csomagjait hátrahagyva a hóba süllyedt édesanyját igyekezett felrángatni.

– Nem hallották, hogy maguk mögött jövök? – hahotázott a férfi. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzak, Alnus Viridis vagyok.

A férfi magas volt, és erős. Rövid, prémes gallérú hasítottbőr dzsekit viselt, fején szőrös füles sapka. Két pofacsontja mint két piros alma mosolygott az arcából.

– Volna rá mód, tisztelt Alnus Viridis, hogy ne égesse ki a szemünket a reflektorával? – emelte fel a hóból az arcát Melica.

– Inkább örüljön, hogy megláttam magukat, mert ha nem világítok ilyen erősen, akkor már az árokban lennének két méter hóval betakarva – mondta a férfi, és segített az asszonyt talpra állítani. – Engesztelésül esetleg felajánlhatom a szolgálataimat? Úgy látom, a kikötő felől jönnek. Szállást keresnek?

– A nagynéném, Akebia Trifoliata házába igyekszünk – mondta Melica, miközben sikertelenül próbálta leporolni a havat a kabátjáról.

– Az nincs közel. Jöjjenek, üljenek fel a hókotróra. Kicsit szűk a hely, de valahogy csak elférünk. Ha más nem, a hókotró után kötjük a bőröndjeiket – tréfálkozott Alnus.

Melica kínosan mosolygott, mintha értékelné a viccet, majd felpakolták a csomagokat, és maguk is bepréselődtek a vezetőfülkébe. Pár pillanat múlva a munkagép elindult, hatalmas lendülettel tolva maga előtt a havat.

Az Akebia néni házáig vezető út keservesen lassan telt el. Alnus Viridis valamiért küldetésének érezte, hogy a fuvar mellett szórakoztassa is az utasait.

– Fogadok, hogy nem tudják, hogyan tűnik el egy hóember!

– Elolvad? – nyögte unottan Persica.

– Nem csak úgy elolvad! Beleolvad a környezetébe! – vigyorgott Alnus, és várakozva nézett közönségére, akik, számára érthetetlen módon, nem nevettek fel.

– Értik! Hogy beleolvad! – magyarázta, és cseppet sem vette kedvét, hogy nem értékelték a briliáns poént.

– Mondjanak egy téli zöldséget! – folytatta lelkesen.

– Sajnos egy sem jut eszünkbe – sóhajtott elgyötörten Melica.

– Na, találgassanak! – biztatta őket mosolyogva a hókotró vezetője. Persica illetlenül nagyot nyögött, mire az anyja oldalba lökte.

– Nem tom. Fehérrépa? – forgatta a szemét a lány.

– Fehérrépa, hát ez marhajó! – csapkodta térdét harsányan felnyerítve Alnus. – Amúgy a síparadicsomra gondoltam.

– A paradicsom nem is zöldség, hanem gyümölcs – morogta Persica, de az anyja egy szemvillanással leintette, mert sem kedve, sem energiája nem volt növényrendszertani vitába bocsátkozni Alnus Viridisszel.

Erinus eközben némán bámult kifelé; a hókotró erős reflektorának fényében a szakadó hó olyan látványt nyújtott, mintha fénysebességgel repülnének az univerzum szikrázó csillagai között. Alnus néha rácsapott egyet a dudára, ami csak azért tűnt meglehetősen érdekesnek, mivel az úton egy teremtett lélek sem volt.

– Mi az? Egy liter víz egy fazékban, és benne úszik egy répa meg két széndarab. – Alnus most már meg sem várta, hogy válaszoljanak, hanem nevetéstől fuldokolva azonnal mondta is a választ. – Tavalyi hóember!

Amikor végre megérkeztek Akebia néni házához, Alnus vidáman leugrott a vezetőfülkéből, és készségesen lesegítette összenyomorodott utasait.

– Remélem, kellemesen töltik majd az ünnepeket, és üdvözlöm Akebiát! – kiáltotta még búcsúzóul, de mire Melica megemlítette volna, hogy sajnos nem tudják átadni, mert per pillanat csak remélni tudják, hogy Akebia jól van, a hókotrónak hűlt helye volt, az ütemes dudálás már a kanyaron túlról hallatszott.

– Azt hittem, soha nem érünk ide – rogyott le Persica a csomagjaira. – Nem bírtam volna ki még egy hóemberes viccet.

– Nézzétek! Itt van Akebia néni autója! – kiáltotta Erinus, és elindult a gyanúsan autó formájú, óriási hókupac felé.

– Lehet, hogy szegény néni ott ül a kormány mögött halálra fagyva – hörögte drámai hangon Persica, mintha csak egy horrorfilm narrátora lenne, mire Erinus rémülten hátrálni kezdett, míg neki nem ütközött az édesanyjának.

– Elég volt a durva poénokból. Ez egy cseppet sem humoros! –korholta a lányát Melica. – Nyilvánvalóan ellenőrizték az autót, amikor a nénit keresték. Inkább menjünk be, mielőtt hóemberré fagyunk idekint.

– Kérlek, ne emlegesd a hóembereket – nyögött fel Persica.

Felnyalábolták a bőröndjeiket, és beléptek a kertkapun. Elhaladtak a kis kerti tó mellett, melynek kövein, gondosan fóliába csomagolva, ott üldögéltek Akebia néni bohókás békaszobrai.

– Úristen! – kiáltott fel Melica, mire a két gyerek mozdulatlanná dermedt a rémülettől. – A nagy kapkodásban otthon felejtettem a kulcsokat.

– Anya, a frászt hozod ránk! Már azt hittem, Akebia néni fagyott holttestére léptél rá!

– Kislányom, kértelek, hogy hagyd ezeket az otromba vicceket!

– Nem viccelek, tényleg azt hittem! Nem gondoltam, hogy egy vacak kulcs miatt üvöltesz ekkorát. Ide különben sem kellenek kulcsok. Itt senki nem zárja a házát, pláne nem Akebia néni. Azt hittem, hogy ennyit még te is tudsz a szigetről – pimaszkodott Persica, és lenyomta a bejárati ajtó kilincsét.

A lánynak igaza volt. Az ajtó mindenféle ellenkezés nélkül kinyílt, és ők beléptek az előszobába. Szinte egyszerre kapták a kezüket az orrukhoz, olyan pusztító bűz fogadta őket. Persica megtorpant, és ezúttal őszinte rémülettel nézett az édesanyjára, Erinus pedig befogott orral kiabálni kezdett.

– Deb és deb begyek be oda! Itt van, biztosan itt van… és én deb akarom látni az oszladozó tetebet.

– Ugyan már! Ne beszélj bolondságokat! – próbálta Melica nyugtatni a gyerekeket, de az ő hangja is remegett az izgalomtól.

– Nagyon-nagyon remélem, hogy nem azt találjuk, amire gondolok – suttogta maga elé, hogy a gyerekek ne hallják. – Körülnézek. Addig maradjatok itt! Nyilván van valami értelmes magyarázat erre a bűzre – bátorította magát. Elengedte a bőröndjét, amibe eddig görcsösen kapaszkodott, és lassú, óvatos léptekkel elindult a konyha felé.

A konyhában, a pulton szanaszét hevertek az edények és poharak. Az étkezőasztal meg volt terítve. Egy kistányéron üvegszerűen áttetszővé száradt sajt és egy szelet penészes kenyér hevert.

– Az autómintás kistányér. Hihetetlen, hogy ez még megvan! – csodálkozott el az asszony. Nem sok emléke maradt arról a néhány alkalomról, amikor a nagyszüleinél töltötte a nyarat, de erre a kistányérra határozottan emlékezett. Csakis azért követelt minden este tejbegrízt Trifoliata nagymamától, hogy ebből a tányérból ehessen. Körbe-körbehaladt a tányér szélétől a közepe felé, és várta, hogy a kanál nyomában előbukkanjanak a színes, festett képek, csupa régi autó. Nem mintha különösebben érdekelték volna a járművek, de amíg a grízes pépet eszegette, addig Akebia odaült mellé, és minden felbukkanó autóról elmesélte, hogy kik ülnek benne, és hova igyekeznek. És minden este újabb és újabb történeteket talált ki.

Melica kicsit beljebb lépett, a konyhapult felé, és a mosogató szélén egy edényben félig meghámozott főtt tojásokat talált. Letörölte homlokáról az izzadságcseppeket, majd kiszólt az előtérben sápadtan várakozó gyerekeknek, hogy nyugodtan bejöhetnek.

– Semmi vész, csak némi záptojás! Mindjárt keresek nekik egy zacskót, és kirakom a kukába.

A gyerekek remegő térdekkel, de megkönnyebbülten rogytak le az étkezőszékekre, a félbehagyott vacsora maradványai mellé.

– Csak azt csodálom, hogy Polli néni még nem jelent meg – szólalt meg Persica, s mintha csak erre a végszóra várt volna, felpattant az ajtó, és lélekszakadva berontott rajta Polli néni.

Pifkó Célia: Az aranypók (A holdfény őrei 2.)
Cerkabella, Szentendre, 2025
234 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft