Hampton Sides: Cook kapitány felfedezései… (részlet)

A szerző előszava

Az utóbbi években, a birodalmi örökség átfogó újraértékelésének során felerősödtek azok a kritikus hangok, amelyek kétségbe vonják James Cook kapitány felfedezőútjainak eredményeit. Cook egy térképészeti ismeretekben jártas felfedező volt, nem a gyarmatosítást szolgáló hódító. A gyarmatosításhoz vezető első lépés azonban, amint ezt a történelem számtalan példával bizonyítja, az addig ismeretlen területek felfedezése és feltérképezése volt. Cook nyitotta meg az utat a megszállók, a lőfegyverek, az addig ismeretlen kórokozók, az alkohol, a pénz, a bálna- és fókavadászok, a prémkereskedők, az ültetvényesek és a misszionáriusok számára.

Nem csoda, hogy a csendes-óceáni szigetvilág bennszülött népei, Új-Zélandtól Alaszkáig, Cookban a mai napig a gyarmatosítás, az európai hódítók kegyetlenségeinek megtestesítőjét látják. A világ számos pontján szitkok kíséretében emlegetik a nevét, de nem azért, amit tett, hanem mindazért a rosszért, amelyet a felfedezőútjaival rászabadított a szigetvilágra. Sokan azt is az ő számlájára írják, hogy az általa felfedezett bennszülött népeket, a szigetvilág őslakosainak érdekeit, kultúráját hosszú ideig semmibe vették a hódítók.

Az elmúlt években több emlékművét is megrongálták, az útjai során gyűjtött, korábban felbecsülhetetlen értékűnek tartott tárgyakat, műalkotásokat száműzték a múzeumokból és kiállítótermekből (igaz, sok esetben azzal a céllal, hogy visszajuttassák őket a származási helyükre). A Cook-szigetek lakossága komolyan fontolgatja, hogy megváltoztatják a szigetcsoport nevét. 2021-ben a Brit Kolumbia-i Victoriában az őslakos indiánokból álló tüntetők a kikötőben ledöntötték a kapitány szobrát. Cookra ma már sokan úgy tekintenek, mint a Csendes-óceán Kolumbuszára.

Volt idő, amikor a kapitány három, maratoni hosszúságú felfedezőútját egyszerre tartották vakmerő kalandnak és a felvilágosodást szolgáló nemes vállalkozásnak, amely sokat tett a tudomány gazdagításáért, földrajzi ismereteink gyarapításáért. Cook egy olyan korban járta a tengereket, amikor az ismeretlen világok feltárásának bűvölete vezérelte a tudós felfedezőket, hogy felmérjék és leírják az új világrészeket, addig ismeretlen növény- és állatfajokat gyűjtsenek be, és felvegyék a kapcsolatot e távoli területek lakóival. Felfedezőútjai nagy hatással voltak a romantikus mozgalom képviselőire, előmozdították az orvostudomány, a botanika és az antropológia fejlődését, és Coleridge-től Melville-ig jeles írók egész sorának szolgáltak inspirációs forrásként. A Cook odüsszeiáit megörökítő naplókból bestsellerek lettek a könyvpiacon, népszerű versek, regények, színdarabok, operák és képregények merítettek belőlük (mi több, a Star Trek című tévésorozat Enterprise csillaghajójának Kirk kapitányát is részben Cookról mintázták).

Az érdemeit ma mégis egyre hevesebben vitatják, elsősorban Polinéziában, ahol őt teszik felelőssé – Alan Moorehead történész elhíresült kifejezésével élve – azért a „végzetes csapásért”, amely a szigetvilág ősi kultúráinak elsorvasztásához vezetett. Mooreheadet elsősorban „az a végzetes pillanat” foglalkoztatta, amikor „egy hermetikusan zárt társadalmi kapszulát feltörtek”, Cook expedíciói pedig éppen ezt a sorsdöntő eseményt példázták. A kapitány három útja együttesen egy morálisan meglehetősen komplikált narratívát alkot, amely számos aktuális, megválaszolandó kérdést vet fel a ma embere számára. Eurocentrizmus, patriarchális társadalmi berendezkedés, felhatalmazás, mérgező maszkulinitás, kulturális kisajátítás, az invazív fajok pusztító hatása a szigetek biodiverzitására – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ezeknek a diskurzusoknak a történelmi gyökerei ezekig az utakig nyúlnak vissza.

A Cook iránt egyre erőteljesebben növekvő ellenszenv közepette kezdtem el kutatni a harmadik expedíció történetét. Mind időtartamát, mind a megtett kilométerek számát tekintve ez volt a leghosszabb és egyben legdrámaibb útja. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy tisztább képet kapjunk erről a rendkívüli emberről, akinek az expedíciói egymásnak gyökeresen ellentmondó – hol keserűen elmarasztaló, hol felmagasztaló – nézetek kereszttüzébe kerültek. Nem hagyott nyugodni a kérdés: mi az oka, hogy a többi, hozzá hasonlóan híres európai felfedező, Magellán, Tasman, Cabrillo vagy Bougainville személye és útjaik nem kavartak ekkora port. Miért pont Cook került korunkban a támadások kereszttüzébe?

Nem könnyű megválaszolni ezt a kérdést – ahogy minden bizonnyal sok más, ehhez kapcsolódó kérdést sem –, de remélem, hogy ez a könyv hozzásegíti majd az olvasót, hogy a tények ismeretében maga keressen választ a benne felvetett kérdésekre. Elképzelhető, hogy a személyét ért, egyre sokasodó negatív kritikák okát Cook személyiségében, pontosabban annak változásában kell keresnünk. Tény, hogy a harmadik útján a híres kapitány már nem az az ember volt, akinek korábban megismerték. Történészek és igazságügyi orvosszakértők próbáltak elfogadható választ találni a kérdésre, hogy mi lehetett ennek a változásnak az oka: testi vagy lelki eredetű betegség, netán valamilyen spirituális természetű trauma, de akár ez, akár az, annyi bizonyos, hogy sok tekintetben átalakult. Szeszélyes, kiszámíthatatlan lett, és elveszítette korábbi ítélőképességét, ami nagyban hozzájárult az expedíció sikertelenségéhez, és vélhetően személyes tragédiájához is.

A könyv írásakor nem hagytam figyelmen kívül azokat az újabban felmerült kritikai észrevételeket, amelyeket érdekesnek vagy fontosnak tartottam. Igyekeztem a lehető legteljesebb képet megrajzolni Cook alakjáról, csakúgy, mint magáról az expedícióról, és annak vélt vagy valós célkitűzéseiről. Nem csinálok belőle sem hőst, sem gonoszt, ahogy nem öltöm magamra a védőügyvéd palástját sem. Csupán igyekszem hű képet festeni mindarról, ami ezen a páratlanul ambiciózus, és súlyos következményekkel járó, számára tragikus véget ért utolsó útján történt.

Előre kell bocsátanom, hogy a felfedezés szót fenntartásokkal használom. A könyvben igyekeztem egyértelművé tenni, hogy sok esetben tévesen neki tulajdonítják egyes területek, többek között Új-Zéland, Ausztrália vagy a Cook-szigetek felfedezését. Fontosnak tartom hangsúlyozni, még akkor is, ha ez sokak számára egyértelmű, hogy ezeket a területeket, amelyeknek fontos szerepe van a történetben, sok más csendes-óceáni szigethez hasonlóan, már sokkal korábban „felfedezték” olyan rettenthetetlen hajósok, mint az ókori Polinézia lakói. A Cook és expedíciója többi tagja által elnevezett és leírt földrajzi képződmények és életformák többségének már volt neve az ott élő bennszülöttek nyelvén. Az expedíció tagjainak útleírásaiban „felderítetlennek”, „érintetlennek” tekintett területek már évszázadok, ha nem évezredek óta lakottak voltak.

Bizonyos esetekben azonban kétségtelenül Cook volt az első európai felfedező, vagy legalábbis egyike az első európai felfedezőknek. Más esetekben, ha pontosan akarunk fogalmazni, meg kell elégednünk azzal, hogy a kapitány és társai csupán korai, jóllehet a jövő szempontjából fontos látogatók voltak az egyes területeken.

Cookot elsősorban elképesztő térképészeti tudása különböztette meg felfedezőtársai többségétől. Veleszületett rendkívüli adottságai és csillagászati ismeretei birtokában a legkorszerűbb navigációs technológiára támaszkodva készítette el az általa bejárt területek pontos térképét. Hazatérte után a pontos koordinátákkal megrajzolt földrajzi képződmények végérvényesen felkerültek az újonnan készült térképekre, amelyek jelentős hányadát számos országban kiadták. Úti beszámolóiban arra is kitért, hol találhatóak a legjobb kikötők, hol lelt barátságos fogadtatásra a bennszülöttek részéről, hol szerezhető be a hajósok számára megfelelő élelem és ivóvíz. Pontosan megadta a földrajzi helyzetét számos olyan szigetnek, amelynek lakói időtlen idők óta teljes elszigeteltségben éltek. Ezek a népek Cook látogatása óta már nem tudtak többé elrejtőzni a világ szeme elől.

Úti beszámolóiban rendre felbukkan a magántulajdon kérdése. Több szigeten is, ahol kikötöttek az út során – különösen a polinéziai szigeteken – rendszeressé váltak a lopások, ami komoly bosszúságot okozott neki és a társainak. Az esetek többségében fémtárgyak tűntek el a hajókról. A naplóiban számos alkalommal megemlíti a lopásokat és az értük kiszabott büntetéseket, a bennszülött tetteseket pedig közönséges bűnözőknek tartotta, és úgy is bánt velük. A halála is egy ilyen eset következménye volt.

A polinéziai és más bennszülött népek, amelyekkel Cook kapcsolatba került az útjai során, gyökeresen másként viszonyultak a tulajdonhoz, mint mi, európaiak. A polinéziaiak, akiknek a társadalmában szinte minden vagyontárgy köztulajdonnak számított, nem tekintették lopásnak, ha elvittek valamit Cook hajóiról, annál inkább nem, mert a kapitány és a legénysége már az ilyen esetek előtt bőségesen ellátták magukat (ezt is tekinthetnénk ugyanúgy lopásnak) mindazzal – élelemmel, ivóvízzel, takarmánnyal, a hajók javításához szükséges faanyaggal és más véges erőforrásokkal –, amire szükségük volt az út folytatásához. A szigetlakók úgy vélekedtek, hogy Cook sajnálja tőlük azt az anyagot – a vasat –, amit amúgy a föld adott neki, ezért osztoznia kellene rajta mindenkivel. A hajóin bőségesen volt ebből a fémből, míg a szigetlakóknak egyáltalán nem voltak vasból készült tárgyaik. Sokan igyekeztek egyértelműen meghatározni, mit tekintettek Cook és a társai egybehangzóan lopásnak, én igyekeztem objektíven, előítéletek nélkül leírni ezeket az eseményeket, nem hagyva figyelmen kívül a mögöttes okokat, azokat a kulturális különbségeket, amelyek meghatározzák, mit jelent az európai ember és mit a bennszülöttek számára a tulajdon, az anyagi javak birtoklása.

Van még egy érzékeny téma, ami újra és újra felbukkan a történetben, ez pedig nem más, mint a szexuális szokások kérdése. Cook legénységének többsége tizenéves fiúkból és huszonéves férfiakból állt, akiknek, a tisztek és a hajón tartózkodó tudósok többségéhez hasonlóan, folyton a szexen járt az esze. A kapitány a beszámolók egybehangzó tanúsága szerint kerülte a szexuális érintkezést a bennszülöttekkel, szemben a matrózaival, akik minden kínálkozó alkalmat megragadtak. A huszonegyedik századi olvasó nyilván nehezen tud napirendre térni a tény fölött, hogy többségük csupán a szexuális vágyaik kielégítését szolgáló játékszernek tekintette a bennszülött nőket. De az ilyen eseteket taglaló, könnyed hangvételű, nemegyszer kifejezetten érzéki leírások nagy száma megköveteli, hogy foglalkozzunk ezzel a kérdéssel is. Tahitin, Hawaiin és több más szigeten is a bennszülött nők önként, készségesen létesítettek szexuális kapcsolatot a hajók legénységének tagjaival, és nem egy esetben kölcsönös vonzalmon alapuló romantikus kapcsolatok születtek a találkozásokból. De miután elenyészően kevés írásos anyag áll rendelkezésünkre, amelyből megtudhatnánk, hogy a nőket milyen érzések vezették és mit gondoltak minderről, csak a hátrahagyott beszámolókra hagyatkozhatunk, amelyek sajnos kivétel nélkül angolok és férfiak szemszögéből foglalkoznak a témával.

Átolvasva a beszámolókat, többször is feltettem magamnak a kérdést: hogyan találhatták a fiatal polinéziai nők vonzónak Cook legénységének tagjait, ezeket a fehér bőrű idegeneket a rossz fogaikkal, a több hónapos tengeri út alatt elnyűtt, verejtéktől bűzlő ruháikban? Tényleg olyan készségesen, őszinte vonzalomtól vezérelve közeledtek hozzájuk, ahogy azt a brit matrózok leírják a naplóikban? Vagy elképzelhető, hogy a helyi közösségek vezetői, papok vagy törzsfőnökök rendelkeztek így a kulisszák mögött, arra utasítva a családok fiatal nőtagjait – lányokat, nővéreket, unokahúgokat –, hogy csábítsák el a látogatókat? Milyen megfontolás vagy ügyesen leplezett stratégia vezérelhette őket? Talán úgy gondolták, hogy ha szexuális kapcsolatba lépnek velük, magukévá tehetik vagy semlegesíthetik Cook embereinek vélt erejét, hatalmát? Számos történész, antropológus és szexuálpszichológus próbált elfogadható választ találni ezekre a kérdésekre. Vannak antropológusok, akik úgy vélik, hogy a fiatal polinéziai nők így próbáltak, hacsak egy rövid időre is, lázadni azok ellen az évszázadok során tabuvá kövesedett drákói szabályok ellen, amelyeket egy férfiak uralta társadalom kényszerített rájuk. Más kutatók szerint sokkal egyszerűbb a magyarázat: csupán szexuális örömöket kerestek, a kaland, az új élmények utáni olthatatlan vágy hajtotta őket a matrózok karjaiba. A fiatal polinéziai nők nyíltan, gátlások nélkül éltek szexuális életet. A zsidó-keresztény tabukat nem ismerték, ahogy a cölibátust sem, a mezítelenségben és a szexualitásuk nyílt megélésében számukra nem volt semmi szégyellnivaló, így bűntudatot sem ébresztett bennük. Éltek a trópusi klíma kínálta lehetőségekkel, és maximálisan ki is élvezték azokat. A nemiségükben volt az erejük, és a szexuális szabadságukban semmi és senki nem korlátozta őket.

Ennek a könyvnek jelentős része Cook hajónaplóin, valamint az expedíció résztvevőinek írásos beszámolóin, feljegyzésein alapul. Ezek egy része „hivatalos” dokumentum, más része nem publikálásra szánt, személyes feljegyzés, amit a brit kormány engedélye nélkül adtak ki. A szó szerinti idézeteken, amelyeket ezekből a régi dokumentumokból vettem, a könnyebb érthetőség kedvéért alkalmanként módosítottam, az archaizmusokat kiküszöböltem, a régies írásmódokat és központozást a mai gyakorlathoz igazítottam (így lett a „ye”-ből „the”, az „&”-ből „and” és így tovább). Más idézetek azonban szó szerint megegyeznek a 18. században lúdtollal írt dokumentumok szövegével. Munkám során ámulva tapasztaltam, hogy milyen erőteljes hangú, élő, két és fél évszázad múltán is tisztán érthető szövegekkel dolgozhattam.

Tekintettel a bennszülöttektől ránk maradt írásos dokumentumok elenyésző számára, a forrásaim túlnyomó többsége az angolok szemszögéből tárgyalja a történteket. E dokumentumok hiányát ellensúlyozandó, igyekeztem minden kínálkozó alkalommal beépíteni a szövegbe a bennszülötteknél szájhagyomány útján megőrzött történeti anyagot, ami nem kevésbé fontos részét képezi a könyvnek, mint a régészeti, antropológiai és természetrajzi kutatások eredményei, valamint a saját útjaim során szerzett élmények és tapasztalatok, amelyeket Cook harmadik útjának számos állomáshelyén szereztem. A rendelkezésemre álló anyagi források és az idő szűkössége, valamint a globális járvány során bevezetett utazási korlátozások miatt nem tudtam eljutni Cook minden állomáshelyére, de az évek során így is felejthetetlen utakat tettem többek között Új-Zélandra, Tasmaniába, a Társaság-szigetekre, az oregoni és washingtoni partvidékre, a Vancouver-szigetre, Alaszkába, Oroszország távol-keleti partjaira, Hawaiira és Angliába.

Végezetül előre kell bocsátanom, hogy ez a könyv nem életrajz, hanem egy expedíció történeti alapokra építő elbeszélése, melynek több mint 180 résztvevője a hároméves út során sokezer tengeri mérföldet tett meg két vitorláshajóval az óceánok végtelen vizein. Az 1776 júliusában kezdődött felfedezőút történelmi jelentőségéhez ma már nem fér kétség. A könyv egyszerre szól Cook kapitányról és az expedíció többi résztvevőjéről, akik az ő vezérlete alatt tették meg ezt az eposzi léptékű, felejthetetlen utat, James Cook utolsó útját a Csendes-óceánon. Mindnyájan részesei voltak ennek a monumentális vállalkozásnak, amely pozitív és negatív értelemben egyaránt maradandó hatást gyakorolt a világtörténelem alakulására.

A kapitány és legénysége egy páratlanul izgalmas korban vágott neki ennek az útnak, amikor földünk korabeli térképeit óriási kiterjedésű fehér foltok tarkították, amikor voltak még olyan ismeretlen területek, amelyeket addig nem látott emberi szem, amikor voltak még olyan egymástól távoli és radikálisan különböző civilizációk, amelyek ennek az útnak a során kerültek először kapcsolatba egymással.

Fordította: Gellért Marcell

Hampton Sides: Cook kapitány felfedezései és végzetes útja
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
352 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft