Hollós Máté: Az életmű fejleményei ~ Önvallomás és zárszó

Hollós Máté: Önvallomás és zárszó

Kollégáimnál az életmű fejleményeit tudakoló beszélgetések kezdetén mindig a bennük három évtized alatt lezajlott változásokra kérdeztem, s ehhez kapcsolódóan arra, hogy az őket körülvevő világ milyen hatásokkal volt rájuk. Mivel mindjük pályáját követtem, akár magam is felelni tudtam volna nevükben, mégis érdekes volt, ők maguk mit emelnek ki.

Legközelebbről a saját pályámat figyelhettem, évről évre, napról napra. Amikor 70-ik születésnapi szerzői estem előtt az Új Zenei Újságban Kovács Sándor kérdezett, azt feleltem: az évtizedek alatt a zenémben alapvető változásról nem adhatok számot. Remélem, valamit fejlődtem a technikában, szakmai fegyverzetben, de nem kellett szembe fordulnom egyetlen korábbi hangommal sem, mert ahogy a líra és a széphangzás igényével érkeztem fél évszázada, ugyanezen fároszokkal és hajtóerőkkel hagyom el majd a színteret, a már elteltnél sokkal rövidebb időn belül. Nem tudom, mennyi van hátra, a tágabb világot szemlélve nem bánnám azt se, ha kevés. A művészet és mesterség gyakorlása szempontjából viszont örülnék, ha – a munkához szükséges egészség megléte esetén – viszonylag hosszabb idő állna még rendelkezésre. Megtapasztaltam ugyanis, amit több, nálam idősebb kollégám mondott az évtizedek során: komponálni kell, akkor van mit előadni. Amikor harminc-negyven éves darabjaim is rendre műsorra kerülnek, s közben előadók biztatnak újak írására, hajlandó vagyok igazolva látni e tanácsot.

A zeneszerzői pálya első harminc évében a zenei közélet időm nagy részét felemésztette. Persze a küzdelmek mellett sok örömet is hozott: az 1989-ben alapított Akkord Zenei Kiadó mára felépített egy katalógust, fő profiljává a kortárs magyar szerzők műveinek megjelentetése, forgalmazása vált, a Hungarotont ki tudtuk hozni az anyagi összeomlásból, sőt több mint megkétszereztük korábbi archívumát. A zenei szervezetekben is elértünk eredményeket: a politika által nemegyszer támadott Artisjusban, a Magyar Zeneszerzők Egyesületében, ami – pátosz nélkül szólva – amolyan édes gyermekem, a Magyar Zenei Tanácsban, a fővároson kívüli zenei életben kiemelkedő szerepre emelkedett Vántus István Társaságban – nem sorolom a többit, ami még időnként feladatokat ad. De az évtizedek során egyre mondogattam: vénségemre zeneszerző szeretnék lenni. És azt érem meg, hogy ma több komponálásra van alkalmam, mint korábban.

Érdemes-e művészi zenét szerezni napjainkban? Nehezedik a hangverseny-mecenatúra, a hagyományos típusú hangfelvétel-készítés helyébe lassan lépeget az internet felülete. A kritikai visszhang hiánya szinte közhely (bár pályakezdő-korom első rezonanciáinál a csend is nemesebben hangzik). Nem a céltábla készül lőállásba e zárójeles mondattal, inkább azt a – nem általam megválaszolható – kérdést mozdítja bennem, miután azóta számos kedvező bírálatban is részesültem, hogy vajon az 1970-es évek végén érhette-e elismerő szó egy induló komponista „szelíd dalait”? Legismertebb zeneszerzőink költészetét joggal dicsérték, de általában a költészetet nem fogadták szívesen az „avantgárd” zenében. Ma szerencsére már más a helyzet, nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is. A divatos nagyok termésében már méltatják a csendes, az érzelmekre ható zenei világot is.

S ha ismét azt kérdezzük, érdemes-e művészi zenét komponálni, a válasz a rögös út mentén is ez: feltétlenül! Egyetlen kulcsfogalmat emelek csak ki: egyéni hangon. Hát mi máson? – kérdezhetné valaki. S akkor arra kérem, üljön találomra a rádiókészülék elé, amikor például a Tribune Internationale des Compositeurs-ön elhangzott kompozíciók kerülnek elénk. (Ez a tág kitekintés nagyon hasznos, fontos a körkép ismerete, s amiért hivatkozom rá, bármilyen más nagy merítésű kortárs zene hallgatásakor is megfigyelhető!) Kíváncsi vagyok, hány olyan művet talál a hallgató, amely sajátos zenei világot mutat fel? Nem az a kérdés, ráismer-e valakinek a stílusára, mert az elhangzó szerzők többségétől alighanem akkor először hall zenét. De mi az, ami megszólítja? Amit ismét meg akarna hallgatni? Számomra a zenemű valódi értékének ez a mércéje: olyan tartalom és közlésmód, amely újrahallgatásért kiált. Mert akkor abban alighanem egyéni ismérv volt. S a másik mérce: ha már találkoztam egy szerző két-három művével, ráismerek-e egy negyedikben, amelyről nem tudom, mit hallok, hogy az „csak az övé lehet”. Ahogy Beethoven témái között ugrálhatok egyik darabból a másikba, vagy tehetem ezt Bartóknál, de akár Kósa György, Vántus István zenei beszédmódja is egyedi, máséra nem hasonlító – a sor folytatható, bár nem végteleníthető… Dallam- és harmóniaképzésük egyénien jellemző.

Természetesen nem értékelhetem magam, csak szubjektív tanúságot tehetek arról, hogy ez a célom, erre törekszem. Semmit nem teszek azért, hogy motivikám hasonlítson különböző darabjaimban, csak van egy „velem született” zenei világom, amely persze egyben korlátaimat is meghatározza.

A zenetörténet inspirál, nyilván nem felismerhető azonosságok formájában. Nem is lehetne, mert nem élek a 18–19. században, sőt, a 20. első felétől is egyre nagyobb távolságban vagyok, az utóbbinak a harmadik negyede pedig többségében távol esik az engem inspiráló közegtől. Ha bármi, amit leírok, túl közeli allúziót kelt bennem nemhogy konkrétan, de akár stilárisan felismerhető előképekkel, megállítom ceruzám. Nem a múlthoz keresek utat, nem is a jövőhöz: magamhoz. Nem fogadtam meg olyan tanácsot, hogy milyen nálam idősebb kortárs mester műveit kövessem, módszereit vegyem át, a saját hangom keres utakat. Nem felfuvalkodottan, inkább szerény hanglejtéssel mondom: Hollós Mátét szeretném tovább írni.