Gebei Péter, Dobos Sándor (szerk.): A Gebei (részletek)

Előszó

És akkor felállt „több ezer NHL-mérkőzés” az Óbudai Jégcsarnok különtermének hátsó soraiban, hogy még az addiginál is hangosabb vastapsot kezdeményezzen. Mindezt azután, hogy rövid záróbeszédében Gebei Péter elérzékenyülve köszönte meg mindenkinek a részvételt a harmadik NHL Summer Exposure Combine nevet viselő nyári, nemzetközi játékvezetői táborában. „Péter, Péter, Péter” (egyesek – sokak – részéről Pítör, Pítör, Pítör) – szólt ezen a júliusi délutánon az alkalmi rigmus, amelyet hallgatva e sorok írójának is kedve támadt elérzékenyülni. Egyrészt azért, mert minden magyar sportsiker esetén megesik az ilyesmi, márpedig az, hogy az észak-amerikai profi jégkorongbajnokság, a világ legerősebb ligája harmadik éve van jelen Magyarországon a világ legjobb játékvezetőinek révén, ráadásul ilyen professzionális és végtelenül menő formában, az bizony óriási eredmény. Ez nem más, mint a csúcs – amit mindig is ostromolt, és el is ért a könyv főszereplője. Aztán a libabőr annak is szólt, hogy elkapott az irigység is ebben a közegben, igazolva, hogy a játékvezetőké valóban nagyon különleges társaság. Tapintható volt, ahogy a világ 16 országából érkező fiatalok pár nap alatt egységes közösségé formálódtak, alázattal, szenvedéllyel, bajtársiassággal és barátsággal megélt pillanatokat hagytak maguk mögött. Mindezt „egy bolond magyarnak” (és csapatának) köszönhetően. Nem én, ő nevezte így magát az egyik fejezetben taglalt történet során, utalva arra, a játékvezetéshez fűződő szenvedélyes viszonyát és a folyton előre és felfelé lépkedésben megvalósuló, szinte gyermeki vágyait nem különösebben befolyásolta, hogy nem klasszikus hokinemzet szülötte. A munka és az alázat felülírta a józan ész szabályait is olykor. Végezetül szólt a meghatódás a mi kis közös történetünknek is, és a ki nem mondott hálának, amivel tartozom, amiért megismerhettem egy páratlan sportkarriert, annak hullámhegyeit és -völgyeit is a beszélgetéseink során.

A modern jégkorong története legsikeresebb magyar játékvezetőjének önéletrajzi kötetét tartja a kezében az olvasó. S bár csak 49 év történéseiről szól a könyv, az oldalszám akár a duplája is lehetne, annyi minden fért már bele ebbe az alig félszáz évbe. Dunaújvárostól Buffalón át Vlagyivosztokig – adhattuk volna alcímként. A következő oldalak persze nemcsak – az egyébként 56-szoros válogatott – Gebei Péterről, hanem a magyar jégkorong újkori történetéről és annak főszereplőiről is szólnak, ahogyan egy kicsit a magyar játékvezetés fejlődéstörténetéről is. Péter pályafutása párhuzamos a magyar hoki fejlődésével és professzionálissá válásával, ezért különösen hálás vagyok a lehetőségért, hogy bepillanthattam ennek a folyamatnak a hátterébe, a szenvedélyes Dunaújváros-Fehérvár rivalizálás rejtelmeibe, a válogatott romantikus vb-kalandjaiba.

Gebei Péteren, vagy ahogyan a legtöbben ismerik a jégkorong-társadalomban, Retyén kívül további harmincöt személy szólal meg a könyvben, dunaújvárosi klubtársak, válogatott csapattársak, játékvezető kollégák, ellenőrök, két fiúgyermeke (akikre méltán büszke), a magyar, az osztrák, az orosz liga szereplői, a hazai és a nemzetközi jégkorongvilág emblematikus alakjai. Köszönjük nekik, amiért kiegészítették, megerősítették, adott esetben cáfolták a főszereplő meglátásait és gondolatait, ezekkel lett teljes és kerek ez a történet.

Peti – többek bátorítása mellett – egy ideje gondolkodott egy karrierjét összefoglaló olvasmányon, egy korábbi kollégával már bele is vágtak a kalandba, hogy aztán megrekedjen az a történet. Mi egy-két éve beszélgettünk először azon, hogy kíváncsiságomból fakadóan és a kihívásokat keresve szívesen közreműködnék az anyag írásba foglalásában, 2025 márciusának egyik délutánján pedig meg is egyeztünk erről. A sors szinte hihetetlen fintora, hogy kézfogásunk másnapján Pétert elbocsátották a Magyar Jégkorong Szövetség kötelékéből. Bízom benne, hogy a könyvet olvasva kiderül majd az olvasó számára, miért jelentett ez hatalmas csalódást és törést neki. Peti rögtön jelezte ugyanakkor, hogy elhatározása nem változik a hirtelen jött fejleménytől: szülessen csak meg a könyv, vágjunk csak bele! Ha egyszer valamit elhatároz, azt tűzön-vízen keresztülviszi, mondta magáról többször, ahogyan mondták róla mások is a mögöttünk hagyott hónapokban. Ezen a ponton még egy találó jellemzés jut eszembe, amit egyik jelenlegi amatőr csapattársa fogalmazott meg róla: „Ha valamit kap, akkor sokat, jóval többet akar visszaadni.” Ezt tapasztaltam magam is a munkafolyamat során, amiért szintén hálás vagyok. Ahogyan Vörös Andrásnak, a Cser Kiadó vezetőjének is, amiért befogadta ötletünket és felvállalta a könyv kiadását.

Lyle Seitz, az osztrák bázisú jégkorongbajnokság játékvezetőkért felelős igazgatója, Gebei Péter egyik mentora, majd jó barátja egyik nyilatkozatában azt mondta, mindegy, milyen titulus áll egy ember neve mögött, a lényeg mindig az, hogy az illetőnek milyen hatása van közvetlen környezetére. Főszereplőnk neve mögött a könyv szerkesztésének idején csak a Nemzetközi Jégkorong Szövetségben betöltött feladatára vonatkozó titulus áll (officiating coach), magyar szövetségi megbízás nem. Mégis, a márciusi döntést követő egy-két hónapos „sokk” után ő így is látja a helyét a jégkhorongban, és meggyőződésem, hogy „őt is látják”. Idehaza is, változatlanul. Szenvedélyét és állandó cselekedni vágyását látva pedig alighanem néhány év múlva új, bővített kiadással kell jelentkeznünk. Állunk elébe.

Dobos Sándor szerkesztő

– – – – – –

Egy pillanat

Csíkszereda, Vákár Lajos Műjégpálya,
2008. március 5., este 9 óra körül

A Vákár Lajos Műjégpálya bírói öltözőjében ülök. Vége a mérkőzésnek, az Alba Volán 3-2-re legyőzte a Csíkszeredát az OB I elődöntőjének második mérkőzésén. Vezetőbírótársam, Németh Marci, valamint a két vonalbíróm, Nagy Attila és Kovács Balázs mellettem az öltözőben. Megfogalmazhatatlan, amit érzünk, miközben a lelkiismeretünk tiszta. Megrökönyödve várjuk, hogy a sors mit tartogat számunkra. Döbbenet és idővel a kétségbeesés, az értetlenség lesz úrrá rajtunk. Az öltözőbe csattogó pengékkel érkeztünk, mert felszedték a gumiszőnyeget előttünk a meccs végén. Míg beértünk, válogatott szidalmakat kaptunk, mindannyiunkat többször is arcon köptek, magukból kivetkőzve ordibáltak a szurkolók. Sosem tapasztaltam ilyen szintű népharagot, ami már a meccs alatt elkezdődött, és olyan megaláztatásban sem volt addig részem, mint amit a meccs után kaptunk.

Az öltözőben ülve csak azt halljuk, hogy dörömbölnek az ajtón, folyamatosan fenyegetnek, ha kimegyünk, agyonvernek minket. Nem mozdulunk másfél óráig, várunk. Majd nem sokkal később jön a hír, a jégkorongszövetség főtitkára telefonon elismeri a csíkszeredai polgármesternek, csaltunk. Teljes értetlenség mentén hívjuk fel, és csak annyit kérdezünk tőle, látott-e olyan felvételt, amivel alá tudja támasztani a csalást. A válasz egyértelmű volt: nem látott. Az izzó házat gyújtotta ránk.

Közel két óra elteltével sem tudjuk, hogyan jutunk ki a csarnokból, olykor a pánik tör ránk, miközben arról beszélgetünk, hogy fogjuk kihozni a cuccainkat a közeli hotelből. Végül egy biztonsági őr húz ki minket a pokolból. A hátsó bejárathoz áll egy kisbusszal, azon jutunk ki, egyből autóba ülünk, és elhagyjuk Csíkszeredát. A terv az volt, hogy aznap még ott alszunk, de erre esélyünk sem lett.

Vannak pillanatok az életben, amikor az ember kicsit megáll, elgondolkodik, és nagy elhatározásokat tesz. Két út állt előttem az eset után: vagy abbahagyom a játékvezetést, mert nincs biztosítva a védelmünk, vagy folytatom tovább külföldön, és bebizonyítom, nem én vagyok a hunyó.

Köszönöm minden csíkszeredai szurkolónak, hogy megadta a lökést, attól a pillanattól kezdve az volt a célom, hogy az ország legjobb játékvezetőjévé váljak. Hogy kétség se legyen senkiben. Fognak még Csíkszeredából keresni, hogy vezessek nekik meccset, ezzel a gondolattal szeltük hazafelé a kilométereket.

Három év múlva megcsörrent a telefonom…

– – – – – –

Belépő

Valamikor 1982-ben

Csak ültem egy széken és unatkoztam. Esküvőre volt hivatalos a családunk, az egyik unokatestvérem házasodott, egy dunaújvárosi halászcsárdában ünnepelt a násznép. Nem sok mindenre emlékszem, mert öt- vagy hatéves voltam, de arra igen, hogy megszólított az egyik rokonunk, Szilágyi János, aki történetesen a dunaújvárosi jégkorongcsapat egyik edzője volt. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen sportág, hogy van egyáltalán jégpálya a városban, korábban sosem vittek ki oda a szüleim, akik korcsolyázni sem tudnak a mai napig sem. „Nincs kedved megnézni egy edzést? Látom, unatkozol” – invitált Jani bácsi kora este, én meg valamiért igent mondtam neki. A szüleim engedélyével beültem a fehér Ladájába, és nemsokára már a jégpályán, a palánk mellett álldogáltam, figyeltem, ahogy nagydarab emberek siklanak a jégen, és egyfolytában ütköznek.

Azonnal megfertőződtem.

Másnap pedig édesapám elé álltam: szeretnék lemenni jégkorongozni.

Gebei Péter, Dobos Sándor (szerk.): A Gebei
Cser Kiadó, Budapest, 2025
322 oldal, teljes bolti ár 5995 Ft