David Baldacci: Életre-halálra (részlet)

1. fejezet

Travis Devine egy taxiban ült, és a kabátja zsebében talált cetlire meredve azon tűnődött, vajon még hány percig élhet.

Pedig azt hitte, hogy aznap este majd megiszik egy csésze méregdrága kávét, felkap egy jó könyvet, és lazít, miután a legutóbbi küldetése többször is majdnem az életébe került.

Az egyenruhát ugyan már nem viselem, de mintha még mindig bevetésen lennék…

Devine épp Maine-ből tért vissza, ahová a legtöbb ember azért jár, hogy horgásszon, túrázzon és élvezze a természetet. Ehelyett olyan emberekbe botlott, akik a temetési szertartást mellőzve szerették volna elásni.

Újra elolvasta a rövid szöveget.

Örülök, hogy összefuthattunk a reptéren, Devine exszázados. Kétszer is sikerült meglógnia előlünk, de ismeri a mondást, a harmadik alkalom az igazi. Legalábbis ezt reméljük. Mindenesetre azt megígérhetem, hogy nemsokára találkozunk.
Öleléssel:
A lány a vonaton

A reptéri taxisofőr, egy ősz szakállú, turbánt viselő szikh, Devine-ra pillantott, és segítőkészen azt mondta:

– Csak tegye a kártyáját vagy a mobilját a leolvasóhoz, és kövesse az utasításokat. Pofonegyszerű.

Devine felnézett rá, hozzáérintette a telefonját a jármű vezető- és utasterét elválasztó műanyag védőlemezre szerelt készülékhez, és megtörtént a tranzakció.

– Sima ügy – mondta a sofőr.
– Persze.

Devine kiszállt a táskájával, a Glockjával és az örökké éber bizalmatlanságával. Pár percig tüzetesen végigpásztázta a környéket; egészen pontosan nem tudta, mit keres, de azt igen, hogy valahol ott van. A nő ott volt valahol. Először a vonaton, amely egy sas sebességével siklott át a svájci Alpokon, majd a farkasordítóan hideg Maine gyilkosan sötét, vidéki országútjain, most pedig itt, egy köpésre Amerika fővárosától.

Úgy tűnik, az a lány a vonaton a megszállottja lett.

Devine besétált a szállodába, ahol már előre lefoglalta magának a szobát, mivel aktuálisan nem volt állandó lakhelye. Sem a foglalkozása, sem a vérmérséklete nem igazán engedte, hogy egy adott helyen gyökeret eresszen. Mivel általában vagy az életére akartak törni, vagy a legkülönfélébb bűncselekményekkel vádolták, nem számított ideális bérlőnek és szomszédnak. Kivéve, ha valakinek bejön, ha a szomszédja vagy a bérlője mesterien lő nagy hatótávolságú távcsöves puskával a konyhaablakból, vagy ha C4 detonátort dug a veranda virágcserepei alá.

Talán abba kéne hagynom a társadalombiztosítási járulék fizetését, mert úgysem jutok el abba a korba, hogy élvezhessem az előnyeit.

Kikerülte a recepciót, és a hátsó ajtóhoz ment. A puccos épületből kilépve balra fordult, és felgyorsította a lépteit. A halálos fenyegetések szinte mindig átírták a terveit – nem akart könnyű célponttá válni. Alapszabály, hogy minél nehezebbé kell tennünk az ellenségünk dolgát.

Annak ellenére, amit a cetlin állítottak, a valóságban már háromszor próbálták eltenni láb alól, beleértve a Genf és Milánó között közlekedő nagysebességű vonaton történt gyilkossági kísérletet is. Ez lenne tehát a negyedik alkalom, ami egyáltalán nem kellemes érzés – nem mintha bármelyik erőszakos halálnem az volna. De ha mégis sikerülne megölniük, akkor az inkább az ő figyelmetlenségének, mint az ellenségei ügyességének lesz betudható, vélte Devine.

Sms-t küldött a főnökének, Emerson Campbellnek, amelyben jelentette a fenyegető üzenetet.

Campbell azonnal válaszolt: „Maradjon ott, ahol van, azonnal magáért megyünk.”

Devine erre azt írta vissza: „Nem, majd én megyek be az irodába. Ha nem sikerülne, akkor sok szerencsét annak, aki majd a helyembe lép. És a virágokra szánt pénzt inkább adják oda a veteránoknak.”

Besétált egy irodaházba, és lifttel felment a tizenötödik emeletre, majd a hatalmas üvegfalon át nézte a lenti nyüzsgést. A harctéren megtanulta, hogy jól át kell gondolni a dolgokat, beleértve az olyan apró részleteket is, amelyek fontosak lehetnek a túlélés szempontjából. De amikor golyók repkednek a fejed körül, és úgy érzed, mintha egy kitörő vulkán lüktető szívében lennél, akkor hiába vagy okos és tapasztalt, minden a vakszerencsén múlik. De ő minél keményebben dolgozott, annál szerencsésebbnek tűnt; talán ez a két dolog párban jár, mással nem nagyon magyarázható.

Devine párokat látott belépni bárokba és éttermekbe; családok vonultak a megszokott helyeik felé; dolgozók siettek az első, a második, a harmadik vagy a sokadik munkahelyükre; téblábolók tébláboltak, miközben füstfelhőket eregettek a cigarettájukból vagy a gyümölcsaromájú e-cigijükből. De egyetlen olyan személyt sem látott, aki arra készült volna, hogy megöljön valakit – sem úgy általában, sem pedig konkrétan őt, Devine-t. Sajnálta, hogy hiába vesztegette az idejét erre a kiruccanásra; egy háborús övezetben ilyen magasságból számos kérdésére választ kapna.

Miközben lefelé tartott a lifttel, a következő lépésén gondolkodott. Félúton már körvonalazódott a fejében egy gondolat. Mire a lift megállt a földszinten, már kidolgozott egy stratégiát, amelynek ötvenszázalékos esélye volt arra, hogy beváljon. De akkor is megpróbálja.

A fülkében állva kinézett a liftajtón, és alkalmazni kezdte a taktikai légzéstechnikát: négyig számolva beszívta a levegőt, négy ütemig benn tartotta, végül ugyanennyi idő alatt fújta ki. Aztán kezdte az egészet elölről. Nem számított arra, hogy ölni fog, vagy hogy őt ölik meg, amint kilép a liftből, de le kellett nyugtatnia az idegeit, és lecsendesíteni az elméjét, hogy aztán taktikai üzemmódba kapcsoljon.

Kilépett a liftből, és arra gondolt, hogy ezek az emberek a megélhetésükért gyilkolnak, ahogy bizonyos szempontból ő is. Csak magáról azt feltételezte, hogy erkölcsileg magasabb szinten áll. De végül is ki tudja? A halott az halott, a túlélők pedig a maguk szemszögéből mesélik el a történetet.

Leintett egy taxit, de aztán egy kézmozdulattal elküldte, mert halkan megkondult benne a vészharang, de talán egyszerűen csak rájött a paranoia. Jobb óvakodni, mint meghalni. Elsétált néhány háztömbnyire, majd egy másik szálloda halljából figyelte, amint egy horpadt karosszériájú ezüst Honda leparkolt az út túloldalán – az Uber taxi lehetett, amit nem sokkal korábban hívott; a sofőr a telefonján talán már a következő fuvart csekkolta.

Miközben tovább figyelt, két férfi tűnt fel a látóterében. Az egyik az utca egyik oldalán sétált, a másik a túloldalán. A kabátjuk alatti kidudorodások azt jelezték, hogy fegyvert viselnek. A derékszíjuk hátsó részén kitüremkedtek az apró jeladók, amelyek segítségével a headsetjükön keresztül komunikálthattak, és így szabad maradt a kezük. Túlságosan is igyekeztek lazának, fesztelennek látszani, és még véletlenül sem pillantottak egymásra. De a fegyvereik, a kommunikációs eszközeik és a mozgásuk összehangoltsága láttán Devine arra a következtetésre jutott, hogy együtt dolgoznak, méghozzá azon, hogy véget vessenek az életének – hacsak nem az Egyesült Államok elnöke érkezik, és ők a titkosszolgálat előretolt csapata. De egyáltalán nem tűntek hivatásos testőröknek – épp ellenkezőleg.

Devine gyanúja beigazolódni látszott, amikor észrevette, hogy egy besötétített ablakú, hatalmas, fekete Lincoln terepjáró siklik be a látóterébe, mint egy, az odújából előbúvó éhes kígyó.

Tudták, hogy Ubert hívtam, és valószínűleg idáig követtek a reptérről. A terepjáró bizonyára azért jött, hogy elvigyen a vonaton látott lányhoz, aki úgy akar tőlem érzékeny búcsút venni, hogy egy golyót röpít a fejembe. De ez nem fog megtörténni. Legalábbis nem most. Most más dolgom van.

A telefonját a szemetesbe dobta, mert most már egyértelmű volt, hogy veszélyt jelentett számára – mintha egy lézeres célkeresztet vetített volna a koponyájára. Nem kapcsolta ki, nem vette ki a SIM-kártyát és nem törte össze, mert nem akarta ezzel az idejét vesztegetni. Úgyis csak arcfelismerő hitelesítéssel és jelszóval lehet hozzájutni a felhőkben tárolt adatokhoz; ezek nélkül a mobilja nem kincsesbánya, hanem csupán egy vacak fémdarab.

Devine egy hátsó ajtón ment ki az épületből. Egy másik méregdrága észak-virginiai szálloda előtt egy régimódi taxiállomást talált, majd beszállt a sor elején álló kocsiba.

Megadta a sofőrnek a címet, és azt mondta:
– Száguldj, mint a villám, haver!
– Nem szeretném, ha megbüntetnének – mondta a férfi, miközben szemügyre vette az utasát a tükörben.
Devine megvillantotta előtte a jelvényét.
– Ne aggódj, nem fognak. Most csak hajts!

A sofőr felismerte a szövetségi hatóság dombornyomott szimbólumát.
– Maga zsaru? – kérdezte.
– Ma igen – felelte Devine.

David Baldacci: Életre-halálra
Fordította: Kajsza Krisztina
General Press Kiadó, Budapest, 2025
432 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft