~ ~ Egy ~ ~
Sokáig igaznak tartottam a meséket, és elhittem a bátyámnak, hogy ő Meseország királya. Éjfél után eljön érte az egyik alattvalója, az Óriás, és hétmérföldes lépéseivel Meseországba viszi a vállán.
– Mivel Meseország királya vagyok – mondta nagy komolyan nekem, aki csillogó szemekkel néztem fel rá –, most álruhában élek közöttetek, de minden áldott nap éjféltől hajnalig elmegyek oda. Ezernyi dolgom van még Meseországban, hiszen igazságot kell tennem a mesehősök között. El kell rendeznem a meséket, hogy minden nehézség, gonoszság és akadály ellenére jó végük lehessen.
Hatalmas hős lett a bátyám a szememben, hiszen miatta fordult jóra minden a mesékben. Minden áldott nap kérleltem, hadd mehessek vele, de ő hamiskás mosollyal a szája szélén így felelt:
– Nem akárki mehet ebbe a csodálatos Meseországba, ki kell érdemelni, hogy valaki beléphessen oda! Egyébként, ha fennmaradsz, akkor megbeszélem az Óriással, hogy rám, a királyra való tekintettel kivételesen hadd gyere vele te is, hogy megnézhesd az országomat és hogy mit is csinálok.
Soha, egyszer sem tudtam éjfélig fennmaradni, hogy felülhessek én is az Óriás vállára.
1977 nyarán nyolc és fél éves voltam, amikor nyári táborba készülődtem a bátyámmal Parádsasvárra.
Hihetetlenül izgultunk, hiszen ez volt az első olyan nyár, amikor együtt és szüleink nélkül mentünk valahová. Már hetekkel a tábor kezdete előtt nézegettük a programokat, és próbáltuk előre elképzelni, milyen lesz a hatalmas kastély, a pompás lóistálló, a kocsimúzeum, vagy a nagy tábortűz a táborozás végén. Folyamatosan erről beszélgettünk, esténként az ágyba bújva együtt terveztük kalandosnak ígérkező közeli jövőnket.
Az indulás előtti napon izgatottan feküdtünk le, hiszen másnap korán reggel kellett mennünk a vasútállomásra, hogy időben Budapestre, a Műcsarnok előtti gyülekezési helyre érjünk.
Gyerekként többször álmodtam, illetve emlékeztem is az álmaim egy részére. Csodálatos bogarak vettek körül, de az is megesett, hogy egy barlang mélyén én győztem le a Sárkányt karddal a kezemben, amivel megmentettem a királylányt – de amit aznap megéltem, egy életre belém ivódott.
Feküdtem a szobámban, az ágyamban. Minden olyan volt, mintha ébren lennék. Egyszer csak azon az oldalon, ahol az ágyam volt, a szobánk másik végében a ruhásszekrényünk feletti sarokban leszakadt a plafon, a padlásról pedig a mennyezeten át rég nem látott apai nagymamám hajolt be a szobánkba. Mögötte gyönyörűen ragyogott a csillagos ég.
Átnéztem mélyen alvó bátyámra, aki mit sem sejtett abból, mi történik a szobánkban.
Én érdeklődve ültem föl az ágyamban, hiszen akkor már több éve nem beszélhettem nagymamámmal valamiféle előlem gondosan elhallgatott homályos családi viszály folytán.
Most viszont nagyon megörültem, hogy láthatom, és örömömet látva megszólalt:
– Elköszönni jöttem, mert már soha többé nem találkozhatunk.
– Nem találkozhatunk? Miért, mi történt? – kérdeztem megrökönyödve, hiszen erre nem számítottam.
– El kell mennem egy olyan helyre, ahonnan már nem jöhetek vissza soha, de előtte még mindenképpen látni akartalak, mert nagyon szeretlek! – mondta mosolyogva.
Eljött ide, és rajtunk, kettőnkön kívül senki sem tud arról, hogy itt van nálunk. Annyira vágytam, hogy megölelhessem! Felugrottam az ágyamban, hogy a szekrényhez rohanjak, hogy közelebbről láthassam és megölelhessem – de ahogy felugrottam, nagymamám a háttérben tündöklő csillagos éggel együtt lassan eltűnt, és úgy beforrt a leszakadt mennyezet, mintha semmi sem történt volna.
Még az ágyamban álltam, de erre leültem, és csodálkozva bámultam a szoba sarkát, ahol az előbb még a nagymamám nézett rám mosolyogva.
A következő pillanatban – ahogy akkor éreztem – már édesanyám keltett.
– Készülődjetek – sürgetett minket –, mert nemsokára indulnunk kell a vasútállomásra, hogy időben odaérjünk.
Még az ágyam szélén ültem, álmosan, amikor kibukott belőlem az imént megélt éjszakai álmom.
– Éjszaka meglátogatott nagymama, apuci anyukája – mondtam.
Édesanyám felém nyújtotta a rövidnadrágomat, de visszahanyatlott a keze. A szemében megláttam valamit, amit akkor még nem értettem. A bátyám többször ránk pillantott, miközben a háttérben öltözött. Tudta, hogy most csendben kell lennie.
– Hogyhogy meglátogatott? – kérdezte édesanyám halkan, fürkészőn a szemembe nézve.
– Eljött elköszönni, mert olyan helyre kell mennie, ahonnan már soha többé nem jöhet vissza, és még egyszer, utoljára látni szeretett volna.
– Eljött elköszönni, mert el kell mennie örökre, és soha többé nem láthat téged? – kérdezte édesanyám úgy, hogy még a hangja is megremegett.
Kivettem kezéből a rövidnadrágomat, és ahogy magamra cibáltam, ránéztem:
– Igen, álmomban volt itt, nemrég beszéltem vele.
Elmeséltem az élményemet töviről hegyire, a leszakadt mennyezettel meg a nagymamám háta mögött a csillagos éggel a szoba sarkában, ami egyszer csak beforrt, és már nincs nyoma, hogy leszakadt volna.
– Érdekeset álmodtál – jegyezte meg halkan édesanyám, majd amikor feladta rám a pólómat és lehajolt hozzám, a szemébe nézve megkérdeztem:
– Meglátogathatom nagymamáékat? Úgyis olyan rég nem voltunk náluk! Szeretném látni, mielőtt el kell mennie oda, ahonnan nem jöhet vissza.
– De hát a táborba csak elmész még előtte, hiszen oda mindjárt indulnunk kell! – tért ki a kérdés elől és nézett rám kérdőn édesanyám.
Egyszerre eltávolodott tőlem az álmom a nagymamámmal együtt, hiszen rögtön indulunk az állomásra, ami sok új kaland kezdetét jelentette.
A legelső olyan táborról, ahol nem voltunk szülői felügyelet alatt, már csak néhány foszlány maradt meg bennem: igazából csak a kastély, a lóistálló meg a kocsimúzeumból pár kép, érdekes módon az, amiről a bátyámmal beszélgettünk még indulás előtt.
Amikor tíz nappal később megérkeztünk arra a helyre, ahol a szüleink vártak minket, édesanyám fekete ruhában volt. A fekete ruha súlyosan rátelepedett érkezésünk örömére. Még a bátyám sem kezdte el mesélni, mennyi élményünk volt. A fekete szín súlya eluralkodott rajtunk.
– Mi történt? – kérdeztem, hiszen a nyári napon a fekete szín valamilyen súlyos terhet hordott magában.
Édesanyám próbált uralkodni az érzelmein, de rögtön könnyezni kezdett.
– A nagymamátok másnap, ahogy elmentetek a táborba, meghalt – mondta nagyon halkan, majd könnyeitől homályos szemmel rám nézett. – És ezt te megálmodtad.
A körülöttünk zsongó emberek lármája egyszerre nagyon távoli lett.
– Már el is temettük – tette hozzá.
– De miért nem szóltatok? – fakadt ki belőlem a fájdalmas sírás, a felismerés, hiszen ahogy nagymamám mosolyogva mondta, már soha többé nem találkozhatom vele. – Szerettem volna elmenni hozzájuk, hiszen előre szólt, hogy mi történik vele. Még a temetésére sem mehettem el! – bőgtem el magam.
– Nem akartuk megszakítani a nyaralásotokat, hiszen épp csak elkezdtétek a tábort – ölelt át minket édesanyám. – Ahogy hazaérünk, kimegyünk a temetőbe – szorított magához minket, és az élményektől zsibongó tömeg közepén mi hárman összeborulva zokogtunk.
Dobronay László: Én jártam valahol
– Egy halálközeli élmény igaz története
Alexandra Könyvesház, Pécs, 2025
256 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft









Posted on 2026.02.01. Szerző: olvassbele.com
0