Pillanatfelvételek a törékenységről | Vay Blanka: Összekapaszkodva zuhanni

Csernus Anikó |

Még az Őszi Margó Fesztiválon találkoztam Vay Blankával, és amikor a velem szomszédos asztalnál kávézott és csevegett, sokkal rokonszenvesebbnek tűnt, mint előtte, a kötelező interjún a színpadon. Mintha nem is értette volna, hogy több tucatnyian tényleg kíváncsiak rá. Már akkor izgalmassá tette ez a fajta zavarba ejtő viselkedés, amikor valaki nem akar szerepet játszani, hanem egyszerűen jelen van.

Vay Blanka ugyanis nem „csak” író: politikusként és aktivistaként vált ismertté, 36 évesen, házas férfiként jutott el annak a felismeréséig, hogy nőként szeretne élni. Hat évvel ezelőtt a Pride megnyitóján beszélt először nyilvánosan a tranzíciójáról, vagyis arról: hogyan hozza összhangba a megélt nemi identitását a külvilág felé mutatott életével. A Saját ketrec című könyvében nézett szembe azzal, miképp lehet hosszú ideig a tudat legmélyére száműzni az igazságot, mit tesz az emberrel a folyamatos disszonancia, és hogyan borít fel mindent egyetlen felismerés. Ez az élettörténet óhatatlanul ott lebeg az Összekapaszkodva zuhanni fölött is, még akkor is, ha a kötet nem önéletrajz, és nem is direkt módon beszél erről.

Vay Blanka jól ír. A novellás kötet nem akar többnek látszani annál, mint ami: rövid szövegek, pillanatfelvételek, hangulatok, belső monológok, abszurdba hajló helyzetek. Az ereje mégis épp ebben a visszafogottságban van. Nem épít nagy íveket, nem kínál feloldást, inkább megmutatja, milyen az, amikor az ember nap mint nap szembesül a törékenységével.

A kötet egyenletes színvonalú, több írása kifejezetten erős. Vannak közöttük nagyon személyesek és elrajzoltak, képtelenek is. Az egyik Berlinből üzen, a másik szinte fémlapba karcolja Borsodot pár mondattal. Akad köztük szép, fölemelő, aztán lelombozó is, némelyik meg a kettő között úgy csalinkázik, hogy míg olvasom, akkor sem vagyok biztos abban, merre fog elbillenni. Visszatérő motívum a kiszolgáltatottság, a depresszió – ennek érzékeltetésében Vay Blanka különösen pontos és érzékeny –, vagy éppen a beszélő Raszputyin kutya, a maga groteszk és zavarba ejtő jelenlétével.

• Olvass bele!

A novellákat öt alkalommal szakítják meg a Vörös hervadás című (talán) töredékek – ezek más stílust képviselnek. Kifejezetten lírai, meditatív szövegek, nem feltétlenül fókuszálnak egy konkrét cselekményre, inkább egy állapotot, lassan kibomló lelki folyamatot rögzítenek. Ezek a visszatérő hervadások nehezen meghatározható rondószerűséget kölcsönöznek a könyvnek, még úgy is, hogy a végére inkább laza kompozícióvá állnak össze, nem pedig koherens egésszé.

Vay Blanka novelláiban nem minden szereplő éli túl a történteket. Ez mégsem sokkolás, inkább csendes tény. A kötet egyik legfontosabb állítása éppen ez: a zuhanás nem mindig közös, és nincs mindig kéz, ami a biztonságot nyújtaná a szereplő felé. Az Összekapaszkodva zuhanni cím egy vágyott, ideális állapotot jelöl, de a szövegek újra és újra azt mutatják meg, hogy néha valaki teljesen váratlanul, egyedül zuhan. A cím és az egyes történetek közötti feszültség sokkal többet árul el, mint bármilyen egyértelműen kimondott tanulság.

A kötet tereiben jelen van a város idegensége, a vidék reménytelensége, a szikár realizmus és a groteszk humor is. Olyan mondatok bukkannak fel, amelyek egyidejűleg nevettetnek és feszélyeznek: „Az a baj ezzel az országgal, hogy senkitől nem tudod, mire számíthatsz. Az előbb például azt hittem, hogy a portás azért jön ide, hogy megüssön, erre csak jó étvágyat kívánt.” Ez a kiszámíthatatlanság nemcsak társadalmi tapasztalat, hanem lélektani alapállás is. Nem véletlen, hogy a hagyományos oktatási rendszer értelmetlenségét még mindig a kovalens kötés példájával illusztráljuk – mintha lenne valami sajátosan magyar abban, hogy egy elvont, haszontalannak érzett tudásdarab vált a frusztráció jelképévé. Vay Blanka szövegei pontosan ráéreztek erre a kollektív abszurditásra.

A háttérben időnként felvillannak filozófiai és irodalmi utalások is: mintha Voltaire kérdése visszhangozna – tényleg ez lenne a létező világok legjobbika? –, vagy mintha Az ember tragédiájának alapélménye kísértene: az ember újra és újra nekifut, elbukik, és mégis megy tovább. Vay Blanka azonban nem ironizál felülről, és nem is akar nagy válaszokat adni. Nem magyaráz túl, nem pszichologizál, nem drámázik. A fájdalom, a kilátástalanság, az önfeladás vagy akár az öngyilkosság kérdése nem válik hatásvadásszá. Manapság ritka ezekről a témákról az ilyen őszinte, mélyre ásó, okos és felelős beszéd, ami nem húz le és nem is relativizál.

Az Összekapaszkodva zuhanni nem mindig könnyű olvasmány, de nem is nyomasztó – a szó leegyszerűsítő értelmében. Inkább őszinte, sokszor kényelmetlen, néha kifejezetten erős hatású szövegek gyűjteménye. Nem ígér megváltást, csak fogja a kezünket, s ezzel jelzi, hogy nem vagyunk egyedül a gondolatainkkal. A hang, ami a novellákban megszólal, legtöbbször következetes és hiteles. Nagyon közismert (kicsit el is koptatott) az a mém, ahol John Travolta tanácstalanul szétnéz – ilyennek képzelem Vay Blankát is, ahogy írás közben a hazai közéletre és az emberi létezésre reagál: „Itt mindenki hülye? Itt? Mindenki.” És mégis: amíg néha összekapaszkodunk, addig talán nem tűnünk el teljesen.

Vay Blanka: Összekapaszkodva zuhanni
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2025
200 oldal, teljes bolti ár 4699 Ft,
online ár a kiadónál 4229 Ft
ISBN 978 615 106 0803

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Lefekvéskor, telefon helyett. Olyan szövegeket szerettem volna írni, amik néha megmelengetik, vagy legalább óvó kezekkel fogják körbe egy kicsit az olvasó szívét. Megeshet, hogy közben össze is szorítják azt a bizonyos szívet – ez történhet ügyetlenségből, vagy csak a dolgok természetéből fakadólag, de ez talán nem baj. Azt hiszem, ilyen embernek lenni és embernek lenni ugyan nehéz, de mindig érdekes – és többnyire jó” – mondja első novelláskötetéről a szerző.
A személyes intimitástól a társadalmi sorskérdésekig terjedő spektrumon helyezkednek el a szövegek. Hangulataik is sokfélék: a kétségbeeséstől a groteszk szarkazmuson és a frivol humoron át a beletörődés elégikusságáig és tovább – a szolidaritásig, a szeretetteli humánumig. A létezés különböző szintjein érzékelhető gyarlóságaink érdeklik, elénk tárja rendszereink romlását, köz- és magánerkölcseink sötét foltjait.
A társadalmi szintű krízisek és az egyéni csődhelyzetek mellett fontosnak tartja, hogy kiutakat mutasson: egy kinyújtott kéz, egy segítségkérés vagy egy túlvilági újrakezdés esélye, a nem emberi világba menekített emberség vigasza, az elengedés, a felülemelkedés gesztusai segíthetnek át minket ebben az idegen, ijesztő és ellenséges világban a Németországban élő, de Magyarországtól soha el nem szakadt író szerint ezekben a 21. századi egypercesekben. Konokul keresi a méltóság megőrzésének lehetőségét, miközben csúszunk, zuhanunk, együtt, összekapaszkodva.