David Graeber, David Wengrow: Mindenek hajnala (részlet)

1 ~~  Búcsú az emberiség gyermekkorától

[…] e hangulat mindenütt, a politikában, a társadalomban
és a filozófiában is érzékelhető.
Olyan időszakban élünk, amelyet a görögök
az »istenek (azaz az alapvető elvek és jelképek) átváltozásához«
alkalmasnak, azaz καιρóς-nak neveztek.
C. G. Jung: Jelen és jövő (2019: 299)

Az emberi történelem nagy része visszavonhatatlanul elveszett, mindörökre megismerhetetlen marad a számunkra. Fajunk, a Homo sapiens legalább kétszázezer éve létezik ugyan, de szinte semmit sem tudunk arról, hogy ennek az időszaknak a nagy részében mi minden történt vele. Például az észak-spanyolországi Altamira-barlangban több mint tízezer éven át, i. e. 25 000 és 15 000 között készítettek festett és vésett képeket az elődeink. Feltehetően sok drámai esemény bekövetkezett ez idő alatt. Ezek többségéről azonban semmit sem áll módunkban megtudni.

Alig valaki számára van ennek bármi jelentősége is, hiszen kevesen töprengenek el az emberiség történetéről átfogó perspektívában: nemigen van rá okuk. Ha egyáltalán felvetődik a kérdés, milyen is ez az átfogó kép, rendszerint olyankor, amikor arról gondolkodunk, miért tűnik úgy, hogy akkora zűrzavar uralkodik a világban, s miért kegyetlenek olyan gyakran egymással az emberek – röviden, amikor a háború, az irigység, a kizsákmányolás és a másik szenvedése iránti szisztematikus közömbösség okain töprengünk. Mindig ilyenek voltunk, vagy pedig egy bizonyos ponton borzasztóan félresiklott valami?

Alapvetően teológiai jellegű ez a vita. Lényegében arról a kérdésről szól, vajon az ember eredendően jó-e vagy gonosz. Jobban belegondolva azonban arra juthatunk, hogy a kérdésnek ebben a megfogalmazásban szinte semmi értelme. A „jó” és a „gonosz” tisztán emberi fogalmak. Soha senkinek nem jutna eszébe arról vitatkozni, hogy jó vagy gonosz egy hal vagy egy fa, mivel a „jó” és a „gonosz” fogalma arra szolgál, hogy mi, emberek össze tudjuk mérni egymással magunkat. Következésképp arról vitatkozni, hogy az ember alapvetően jó-e vagy gonosz, nagyjából annyira értelmes, mint ha arról vitatkoznánk, hogy az ember alapvetően kövér-e vagy sovány.

Azok azonban, akik időnként eltöprengenek az őstörténet tanulságain, mégis csaknem mindig ilyen teológiai kérdésekhez térnek vissza. Mindannyiunk számára ismerős a keresztény válasz: egykor az ártatlanság állapotában éltek az emberek, ám később beszennyezte őket az eredendő (a katolikus terminológiában: áteredő) bűn. Arra vágytunk, hogy Istenhez hasonlóvá legyünk, és ezért megbűnhődtünk; most bukott állapotban élünk, miközben reménykedünk a majdani megváltásban. E történet mai, közkeletű formája rendszerint Jean-Jacques Rousseau Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című, 1754-ben írott művének1 valamilyen frissített változata. A rousseau-i történet szerint egykor vadászok és gyűjtögetők voltunk, s a gyermeki ártatlanság prolongált állapotában, kis létszámú hordákba verődve éltünk. Ezek a hordák egalitáriusak voltak, ami kis méretüknek köszönhetően volt lehetséges. A boldog állapot csak a „mezőgazdasági forradalommal”, illetve még inkább a városok kialakulásával, vagyis a „civilizáció” és az „állam” színre lépésével ért véget – s ez nemcsak az írásbeliség, a tudomány és a filozófia megjelenésével, hanem szinte mindannak a megjelenésével is együtt járt, ami csak rossz az emberi életben: a patriarchátuséval, az állandó hadseregével, a tömeges kivégzésekével és az undok bürokratákéval, akik megkövetelik tőlünk, hogy életünk nagy részét űrlapok kitöltögetésére pazaroljuk.

Természetesen ez nagyon durva leegyszerűsítés, de csakugyan mintha ez lenne az az alaptörténet, amely mindig felszínre bukkan, amikor – munkahelyi pszichológusoktól forradalmi gondolkodókig – ilyesmit mond valaki: „de természetesen az emberek evolúciós történetük nagy részében tíz-húsz fős csoportokban éltek”; vagy: „a mezőgazdaság volt talán az emberiség legsúlyosabb tévedése”. S mint látni fogjuk, sok népszerű szerző egészen explicit módon fogalmazza meg ezt a gondolatot. A probléma az, hogy aki alternatívát keres e meglehetősen lehangoló történelemszemlélettel szemben, hamar ráeszmél, hogy az egyetlen, alternatívaként kínálkozó elképzelés még rosszabb: ha ugyanis nem Rousseau, akkor Thomas Hobbes.

Hobbes 1651-ben megjelent Leviatánja sok szempontból a modern politikaelmélet megalapozó szövege. Felfogása szerint mivel az ember önző lény, ezért az eredeti természeti állapotban élt élet semmilyen értelemben sem volt ártatlan: szükségképpen „magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid” volt, lényegében háborús állapot, amelyben mindenki harcolt mindenki ellen. A hobbesiánus azt mondaná: ha volt bármiféle haladás is ehhez a sötét állapothoz képest, az nagyrészt épp azoknak az elnyomó mechanizmusoknak volt köszönhető, amelyek miatt Rousseau nem győzött panaszkodni: a kormányoknak, a bíróságoknak, a bürokráciáknak és a rendőrségnek. Ez a felfogás is jó ideje velünk él. Megvan az oka annak, miért cseng nagyon hasonlóan az angolban a „politika” [politics], az „udvarias” [polite] és a „rendőrség” [police] szó: mind a görög polisz (város) szóból származnak – latin megfelelője a civitas, amelyből a „jó modor” [civility], a „honpolgári” [civic] és a modern értelemben vett „civilizáció” [civilization] szavunk származik.

E felfogásban az emberi társadalom alantasabb ösztöneink kollektív elfojtásán alapul, s erre az elfojtásra annál nagyobb szükség lesz, minél többen élnek egy helyen. A mai hobbesiánus azt mondaná tehát, hogy igen, evolúciós történetünk nagy részét valóban kis létszámú hordákban éltük le, amelyek főleg azért tudtak boldogulni, mert tagjaikat összefűzte az utódok fennmaradásához (vagyis az evolúcióbiológusok szóhasználatával: a „szülői befektetés” megtérüléséhez) fűződő közös érdek. Ám még ezek a hordák sem az egyenlőségen alapultak, semmilyen értelemben. E változat szerint ugyanis mindig volt vezetőként egy „alfa-hím”. Az emberi társadalomnak mindig is a hierarchia, az uralom és a cinikus önérdek volt az alapja. Csak annyi változott, hogy kollektíve megtanultuk: a javunkra válik, ha az ösztöneink diktálta rövid távú érdekek helyett a hosszú távúakat részesítjük előnyben; vagy pontosabban fogalmazva: olyan törvényeket alkotunk, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy a legfékezhetetlenebb impulzusainkat csak társadalmilag hasznos területeken éljük ki – például a gazdasági szférában –, mindenhol másutt pedig fojtsuk el őket.

Mint az olvasó valószínűleg érzékeli fejtegetéseink hangszínéből, nemigen van ínyünkre, hogy e két lehetőség közül választhatunk. Ellenvetéseinket három nagy csoportba sorolhatjuk. Az emberi történelem általános menetének leírására ez a két alternatíva

1. egyszerűen nem igaz;
2. szörnyű politikai következményei vannak;
3. indokolatlanul unalmasnak láttatja a múltat.

Könyvünkben egy másik, reménytelibb és érdekesebb történetet próbálunk meg elmesélni, amely jobban számot vet mindazzal, amit az elmúlt évtizedek kutatásainak köszönhetően megtudhattunk. Ehhez részben az szükséges, hogy egyszerre vegyük szemügyre a régészet, az antropológia és a rokon diszciplínák adatait – ezek azt sugallják, hogy teljesen új képet kell alkotnunk az emberi társadalmak elmúlt, durván harmincezer éves fejlődéséről. Szinte egyetlen kutatási eredmény sem illeszthető a szokásos narratívába, ám az esetek többségében a legfontosabb felfedezésekről továbbra is csak a szaktudósok munkáiból tájékozódhatunk, s belőlük is csak a sorok között olvasva tudjuk előbányászni a szükséges információkat.

Hadd érzékeltessük, hogy mennyire más kép rajzolódik ki előttünk: ma már nyilvánvaló, hogy a földművelés megjelenése előtt nemcsak kicsi, egalitárius hordák, hanem másfajta emberi társadalmak is léteztek: a vadászoknak és gyűjtögetőknek a mezőgazdaság kialakulása előtti világa inkább emlékeztet a merész társadalmi kísérletek különböző politikai formákat felvonultató, karneváli kavalkádjára, mint az evolúciós elmélet fakó absztrakcióira.

A földművelés pedig nem jelentette a magántulajdon megszületését, és nem volt az egyenlőtlenség felé megtett, visszafordíthatatlan lépés jele sem. Az első földművelő közösségek viszonylag mentesek voltak rangsoroktól és hierarchiáktól. S a világ legkorábbi városaiban nemhogy nem voltak kőbe vésve az osztálykülönbségek, hanem meglepően sokuk kifejezetten egalitárius elvek szerint szerveződött: nem volt szükségük autoriter uralkodókra, ambiciózus harcos-politikusokra, de még parancsolgató bürokratákra sem.

David Graeber, David Wengrow: Mindenek hajnala
Fordította: Ábrahám Zoltán, Tóth Gábor
Helikon Kiadó, Budapest, 2025
686 oldal, teljes bolti ár 8499 Ft,
online ár a bookline.hu-n 7649 Ft