Hatalom a csend peremén | Paolo Sorrentino filmje: A kegyelem

Riedl Annamária |

Paolo Sorrentino legújabb alkotására, a 2025-ös velencei filmfesztiválon sikerrel bemutatott A kegyelemre (La Grazia) művészi értékei miatt is érdemes figyelmet fordítani, de különösen azok számára lehet érdekes, akik a rendező és főszereplője, Toni Servillo közös munkáira kíváncsiak. Az olasz filmművészet e két mestere pályafutásuk során olyan ritka harmóniát alakított ki, ami most is lenyűgözően érvényesül. A kegyelem nem csupán a legmagasabb elvárásoknak felel meg, de túl is lép rajtuk, csendes, ám átható erejű, akár egy jól megkomponált szimfónia.

A film politikai dráma, az olasz államfő utolsó hónapjait kíséri figyelemmel. De Santis, a hatalom csúcsán álló köztársasági elnök (a „Vasbeton”) elsősorban jogtudósnak tartja magát, ugyanakkor konzervativizmusa miatt ellenezné az eutanáziáról rendelkező törvény aláírását. A férfi őrlődik a tőle várt politikai döntés, az erkölcsi dilemmák, továbbá házasságának emléke és vallása megkerülhetetlen kérdései között. Halálba segítés miatt elítélt két ember kér elnöki kegyelmet, ő pedig tudja, hogyha jóváhagyná az eutanáziára vonatkozó (nagyon korlátozott érvényű) jogszabályt, már a kegyelem megadása is okafogyottá válna. A történet nem sürgeti az eseményeket; a történetmesélés lassú tempójú, így lehetővé teszi, hogy a néző megismerkedjen a főszereplő lelkivilágával, miközben a múló idő és a felerősödő csend lassan érleli a történetet.

Sorrentino a képi világ révén is közvetíteni tudja a film mondanivalóját. Az elegancia és a melankólia, ami áthatotta A nagy szépséget és Az ifjúság világát, most még letisztultabb, finomabb, de fájdalmasabb is. Az alkotó összefoglalja mindazt, amit évek során gondolt a hatalom, az öregség, a hit és az emberi gyengeség kérdéseiről. Mindez az érzékeny képek, a beállítások (operatőr: Daria D’Antonio) és a színészi játék harmóniájában találkozik.

Toni Servillo áll a film középpontjában és ismét nagyon nagy alakítást nyújt. Minden gesztusa, tekintete, arcának minden rezdülése tükrözi belső világának fokozatos összeomlását. A film egyfelől a politikai személyiség története, ugyanakkor az érzelmi és vallási krízisen áteső férfi pokoljárása is. Ennek során Servillo azt is a néző értésére adja, amit szavakkal nem is lehet elmondani. A csendes, szinte meditatív művészi nyelvezet révén minden apró részlet kifejez valami többletet is.

Különleges szerepet játszik a filmben a zene. A klasszikus darabok mellett váratlanul megszólaló kortárs rap-előadó hangjai olyan elegyet alkotnak, ami együttesen kiegészíti a képi világot, de gyakran ellenpontként áll vele szemben, és ezzel erősíti a jelenetek belső feszültségét. Sorrentino nem aláfestésként használja mesterien a zenét, hanem olyan önálló eszközként, ami megszólaltatja a képekkel el nem mondható érzéseket és gondolatokat. A zene olykor azt mondja ki, amit a képi világ szándékosan elhallgat, és ezzel meglepő érzelmi csúcspontokat hoz létre.

Paolo Sorrentino azt mondta művéről egy interjúban: „Azt akartam ábrázolni, milyennek kell lennie egy politikusnak.” A kegyelem nagyon pontos rendezése, vágása és színészvezetése, a kiváló alakítások, és az érzékenyen megkomponált képi világ együttesen tekinthető Sorrentino és Servillo közös életműve egyik csúcspontjának. Sokszínű mondanivalója egyszerre rejlik a részletekben, az eleganciában és a finom gesztusokban.

Fotók: Andrea Pirrello, a Fremantle produkció szívességéből