Robert Menasse: A bővítés (részlet)

Prológus

Törpék hódították meg a világot. Tomislav „Tommy” Vysoky megdöbbent, amikor rájött erre. Ő maga két méter öt centis fiatalember volt, a Bécsi Egyetem Transzkulturális Kommunikáció szakára járt, és a UNI Wien Emperors csapatában kosarazott. Tanulmányai finanszírozásához mindenféle félállást vállalt, egy hete teremőrként dolgozott a Weltmuseumban, a Kusthistorisches Museum egyik fiókintézményében, a bécsi Hofburgban. Kedden és szerdán délelőtt, pénteken délután, amit jól össze lehetett egyeztetni az egyetemi óráival és az edzésekkel. Európa legjelentősebb fegyvertörténeti gyűjteményébe, a fegyverterembe volt beosztva, amelynek kiállítási tárgyai egytől egyig kiemelkedő politikai eseményekhez, birodalmi gyűlésekhez, koronázásokhoz, hadjáratokhoz kötődtek, és amelyek, ahogy azt a katalógus szövege állította, dinasztiák felemelkedéséről és bukásáról és az európai történelem fordulópontjairól „meséltek”. Tommy Vysoky úgy találta, hogy ez a megfogalmazás teljesen értelmetlen, hiszen a tárgyak a világon semmit nem mesélnek, a páncélok csak sorjáznak némán egymás mellett, melléjük kellene állítani valakit, aki tud mesélni. De ez persze nem az ő dolga. Az ő feladata csupán arra szorítkozott, hogy vigyázzon, nehogy valaki túl közel lépjen a páncélokhoz. A felügyeletére bízott terület törzsét egy kardokból, alabárdokból, sisakokból, vértekből, páncélokból és hadi trófeákból, főként a nyugati világot védelmező és meghódító leghíresebb 15. és 16. századi hadvezérek zászlóiból és harci jelvényeiből álló gyűjtemény, a „hősök fegyvertára” adta. De Tommy Vysoky számára ezek a csillogó, fénylő kiállítási tárgyak korántsem a hatalmas, számos csatában diadalmaskodó, erős férfiaknak, a maguk korában ismert világ uralkodóinak az auráját sugározták, őt inkább az lepte meg, hogy e férfiak milyen apró termetűek voltak. Elnézve a páncéljaikat, egy méter hatvannál nemigen lehettek magasabbak. Alapjában véve csupa törpe.

Ha őt egy fejjel megrövidítenék, gondolta Tommy, természetesen tisztán képletesen értve, még mindig nagyobb volna, mint az a Szkander bég nevű hadvezér, akinek sisakja előtt — amely akkora volt, mintha gyermekfejre méretezték volna — arcán nagy áhítattal most éppen egy német turista állt.

A darmstadti Severin Osterkamp, a városi Ludwig Georg Gimnázium énektanára meglepődött. Csak azért jött be a fegyverterembe,mert magától értetődően el is várta magától, hogy ha egy jelentős múzeumban jár, minden, de tényleg minden egyes termet megtekintsen! Végtére is a belépőjegyet az egész házra megváltotta. És az ember soha nem tudhatja, nem vár-e rá valahol valami meglepetés,amit az útikönyv nem említ. És tessék. Íme, a meglepetés. Szkanderbég sisakja. Egy üvegezett tárlóban, amely mihelyt belépett a terembe, magára vonzotta a tekintetét, mert belülről volt megvilágítva, és ettől a sisak csillogott-villogott. A többi kiállított sisak kötélkordon mögött, az árnyékban sorakozott. Ezek előtt Osterkamp tanár úr egyszerűen elsétált.

Elolvasta a tárgycédulát és elámult. Énektanárként természetesen ismerte a Szkander bég című Vivaldi-operát. A Darmstadti Városi Színházban alig néhány héttel azelőtt, koncertszerű előadásban játszották. De Szkander bég Osterkamp tanár úr számára egyszerűen csak egy operahős volt, meg sem fordult a fejében, hogy egy napon majd ott áll egy sisak előtt, amelyet ez a figura valóságos csatákban viselt. Előhúzta okostelefonját, kérdőn a teremőrre pillantott, és mikor az bátorítóan biccentett, lefényképezte ezt a különös sisakot,amelynek csúcsán kecskefej díszelgett. Aztán sietős léptekkel haladt tovább, hiszen a múzeumban még számos terem és helyiség volt.

Bármily jelentős volt is a Kunsthistorisches Museum fegyvergyűjteménye, nem állíthatnók, hogy mágnesként vonzotta volna a turistákat. Tommy Vysoky két látogató között nemritkán húsz-harminc percig is elwhatsappozhatott a barátnőjével, vagy az Emperors többi játékosával. Ám aznap különös módon már jött is a következő látogató.

Az illető David Bryer volt Londonból, a BBC nyugalmazott újságírója, aki a Brexit miatt érzett frusztrációjától vezérelve, nagy sentimental journey-re indult a kontinensen.

A Ringről indult, átvágott a Heldenplatzon, a Kohlmarktra, ott is a híres Demel cukrászdába, ahol az útikönyv nyomatékos ajánlására még meg akarta kóstolni azokat az ízletes viennese Mehlspeiséket, mielőtt másnap tovább utazott volna Prágába. Ám amikor éppen a Weltmuseum előtt járt, leszakadt az ég, ő pedig bemenekült a múzeumba. A Hofburg birodalmi pompájától lenyűgözve felment a márványlépcsőn, és egyszer csak ott találta magát a fegyvertárban, elmasírozott a páncélok ármádiája előtt, és hirtelen ott állt az előtt a tárló előtt, amelyben ez a különös, kecskefejes sisak ragyogott. Ennek, a helyiségben kiállított többi sisaktól eltérően, hogy úgy mondjuk, ez volt a unique selling propositionja. Kinek jut eszébe, hogy kecskét tegyen a fejére, gondolta David Bryer, és elolvasta a tárgycédulát. Tátva maradt a szája a csodálkozástól.

Londonban az Inverness terrace-on lakott, ahol a Porchester Gardens sarkán minden áldott nap elhaladt a Szkander bég emlékmű előtt. Legalábbis tudta, hogy az emlékmű talapzatán ott áll a „Skanderbeg” név. És negyven évvel azelőtt, nem, még annál is régebben, oda beszélt meg randevút lányokkal. Találkozzunk a Szkander bégnél! De hogy ez a Szkander bég valamiféle késő középkori Wellington tábornok volt, azt bizony nem tudta. Ha majd visszamegy Londonba, egészen más szemmel fogja látni az emlékművet a sarkon. De legalábbis: meg fogja nézni.

Tommy Vysoky nem győzött csodálkozni. Már megint jött valaki.Egy bájos nő, igen, ő alighanem még valamelyik páncélruhába is beleférne. Egyhatvannak saccolta.

Hosszú, vizes haját ide-oda dobálta, hogy csak úgy repkedtek a vízcseppek a levegőben, Tommy Vysoky angolul figyelmeztette,szíveskedjék haladéktalanul felhagyni e tevékenységgel, mivel a vasból készült páncélruházatokat ennek folytán rozsdakár érheti. Ez csak úgy eszébe jutott, fogalma sem volt róla, hogy valóban így van-e, és hogy itt valós veszély-e a rozsda. A nő elnézést kért, yes, scusi, Tommy egy papír zsebkendőt nyújtott át neki, grazie, amivel megtörölte az arcát. A nő nagy hátizsákot viselt, amivel tulajdonképpen már bejönnie is tilos lett volna, de Tomrny azt gondolta, ha odalent beengedték vele, akkor mit fontoskodjon, ez a nő csak nem fog itt sisakot lopni.

Patrizia Barella Rómából jött, zeneakadémista volt, és azért látogatott Bécsbe, hogy hegedűtanulmányait megkoronázandó, magánórákat vegyen Poklansky professzortól, illetve hogy önéletrajzában a „hegedűtanulmányok Bécsben, Poklansky professzornál” mondattal javítsa fel jövőbeli esélyeit. Azt beszélték, hogy minden hegedűs, aki nemzetközi karriert szeretne befutni, óhatatlanul eljut ehhez az útelágazáshoz: „A pokol vagy Poklansky”. A zeneakadémista elvonult egy sor vért, kard és sisak előtt, amelyek mennyisége lenyűgöző volt, de önmagában egyetlen tárgy sem keltette fel az érdeklődését, most viszont megállt a kecskefejes sisak előtt, amely határozottan különbözött a többitől, a prezentációja is más volt, külön tárlóban, önmagában, úgy megvilágítva, mintha az, aki felteszi a fejére, általa glóriát kapna.

Patrizia elolvasta a sisak feliratszövegét és olyan eksztatikusan kiáltott fel, hogy Tommy megijedt: Mannaggia, non posso crederci! Ezt nem hiszem el, őrület!

Scusi, scusi, semmi baj! Patrizia Rómában, a szüleivel, a Piazza Albanián, egy „Athleta Christi Skanderbeg” feliratú emlékmű közelében lakott. Fogalma sem volt róla, hogy ki lehet az a Szkanderbég, de annak idején az iskolában egyszer „Felderítem a lakónegyedemet” címmel fogalmazást kellett írnia (amely most az eszébe jutott): „a téren áll egy ember emlékműve, akinek szarvak nőttek a fején. A szüleim nem tudják, hogy ki lehetett az illető, de biztosan fontos ember volt, különben nem állna itt a terünkön”. Fotót is készített, ezt okvetlenül el kell küldenie a szüleinek és legjobb barátnőjének, Linának, akivel olyan sokszor üldögélt a szobor tövében.

Ekkor egy férfi céltudatos, sietős léptekkel gyalogolt végig a termen, egyértelműen látszott rajta, hogy tudja, mit akar megnézni. Az illető Fatos Velaj, albán képzőművész volt, akinek egy bécsi galériában nyílt nagy kiállítása. Aznap érkezett Tiranából, és puszta nemzeti büszkeségből mindenáron, még a vernisszázs előtt meg akarta nézni Szkander bég sisakját, mert az ő szemében ez a sisak jelképezte a szkipetárok európai jelentőségét.

Azt gondolta –
Ebben a pillanatban megszólalt Tommy Vysoky: Öt perc múlva zárunk. Kérem, fáradjanak a kijárathoz. Zárunk.
De –
Öt perc múlva zárunk!

Fatos Velaj még aznap éjjel festett a szállodaszobájában egy akvarellt, „Európa: öt perc múlva zárunk” címmel.

Fordította: Győri László

Robert Menasse: A bővítés
Geopen Kiadó, Budapest, 2025
616 oldal, teljes bolti ár 8980 Ft