Scheer Róbert: Nagyanyám könnyebb álmot ígért (részlet)

Posted on 2025.12.01. Szerző: olvassbele.com

Hol voltál, Isten?

Harminchárom kiló

Augusztus 18., 1945.

Meisels Erzsébetnek hívnak, huszonegy éves vagyok. Lesoványodtam, alig harminchárom kilót nyomok. A hajam négycentis. Kockás kórházi köntöst viselek, nincs is más öltözetem. Lábamon elnyűtt cipő, arcomon kimerültség. Még nem volt alkalmam tükörbe nézni, tán csak a szememben maradhatott némi emberi vonás.

Magamban tartom a gondolataimat, csak ez marad nekem, amit senki sem vehet el tőlem. Pedig megpróbálták elrabolni azokat is. Elvesztettem a családomat és mindent, ami fontos számomra, de a gondolataimat nem tudták megszerezni.

Vonattal utazom keletre, hazafelé.
Haza.

Mellettem ül egy jóképű férfi, harmincnégy-harmincöt lehet, hullámos fekete hajú, bőre barna. Ragyogó fogai vannak, karja izmos, válla széles, a dereka karcsú. Fehér nadrágot és rövid ujjú trikót visel.
Mit akar tőlem?

* * *

Egy hét elteltével megcsókol Budapesten. Az amerikaiak szabadították fel Welsben. Cukorkát és más tápláló élelmiszereket kapott, tejkoncentrátumot is. Állapota javult, majd idővel munkába állt egy tisztiszabóságon.

– Összeházasodunk – jelenti ki.
– Hogy kérem?
– Mi ketten összeházasodunk.

* * *

Prága felé tartva hallom először a nevét, pontosan nem tudom, mikor, mivel teljesen elveszett az időérzékem. Hirtelen egy koncentrációs táborban megjelölt fiatalember jelenik meg a fülkénkben.

– Silberstein Dezső vagyok – mutatkozik be.

Szilágysomlyóról származik. Megkérdezi, honnan jövünk én meg a társaságom, és hová tartunk. Amikor elmondom, hogy nagykárolyi vagyok, azt válaszolja, hogy van egy barátja, aki onnan származik, a neve Scheer Izidor.

– Ismeri őt?
– Nem – felelem, és megrázom a fejem. – Most hallom először ezt a nevet.

Nagykárolyi állomás

Ma van a nővérem, Leona házassági évfordulója, eszembe jutott. Pont tíz évvel ezelőtt, 1935. augusztus 18-án kötött házasságot. Hol lehet most? Hol vannak mindannyian? A vonat megáll. Ki kell szállni. Az unokatestvérem, Kató az első, akit a peronon látok.

Izidortól, aki feleségül kíván venni, már búcsút vettem.

– Viszlát – mondta, és rám mosolygott.
Tizenhárom évvel idősebb nálam. Elveszítette a feleségét és a fiát.
Az ő családja…
Az én családom…
Néma maradok, és nem viszonzom a mosolyát. Nincs okom mosolyogni. Nem tudom, képes leszek-e még valaha nevetni.

Bizonytalan léptekkel haladok. Mintha álomvilágban élnék. Mintha távolról hallanám Kató és nővére, Tubi hangját, akik április óta otthon vannak a régi lakásban. Olyan érzés, mintha alagútban lennék, egy hang szól hozzám, és igyekszem figyelni rá.

– Tubi már vár ránk – mondja Kató mosolyogva.
Szeretném viszonozni a mosolyát. De nem tudom megtenni. A láger kiölte belőlem az emberi érzéseket, a szeretetet, a ragaszkodást, az együttérzést és mindent, ami jó. És amikor szabad lettem, nagyon nehéz volt ismét érző emberré válni, azzá, aki voltam 1944 előtt, aki sok szeretetet kapott és adott.

– Már közel vagyunk – mondja ő ismét.
Nem vagyok képes pontosan meghatározni, hogy éppen megyünk vagy állunk. Olybá tűnik, mintha jelenleg nem is itt lennék. De valójában itt vagyok! Hol is?

* * *

Otthon vagy, Erzsébet, otthon. Nagykárolyban. Amikor Auschwitzba deportáltak, Magyarország volt. Most pedig Románia.
Emlékszel még?

* * *

Hallom a két testvért, Katót és Tubit, ahogy beszélnek hozzám. A hangok távolinak érződnek, mintha máshol lennének, egy másik bolygón, egy másik világban – a tegnapi világban, amely már nem létezik. Minden megváltozott. Minden másképp fog alakulni. Minden.

– Erzsike?
– Igen – válaszolom bágyadt hangon.
– Budapesten voltál… – mondja Tubi.
Budapest… igen, emlékszem.
A pokol
Úgy érzem, elnyel a világ. Homályosan látok, minden ködös… sötét… szürke. Ez rémálom, ami hagymaszaggal jár.

Mert zsidó vagyok, és számukra nem számítottam embernek. Ki akartak irtani minket. Tehervagonba zártak engem és a családomat, valamint másokat a gettóból… Miért? Mit ártottunk nekik? Ezt a kérdést tettem fel apámnak egy évvel ezelőtt.

– Mit ártottunk, hogy ennyire gyűlölnek?
Apa… hol vagy most?

Szeretlek…

* * *

Minket kicsinnyé és jelentéktelenné tettek, kevesebbnek tartanak bennünket embereknél.

Könnycsepp gördül le az arcomon, aztán még egy-egy apának és anyának. Meglep, hogy még mindig képes vagyok sírni… hogy még mindig vannak érzéseim… hogy még mindig élek.

* * *

Csak ne apára és anyára gondolj. Valami másra.

* * *

A pokol. Auschwitz. Hogyan élhettem túl? Miért én? Miért éppen én? Hol vannak a többiek? Azt hiszem, füst. Felhők, ég. Éter. Semmi. Már nincsenek. Voltak, és már nincsenek. Arcok, mint szellemek.

Árnyak.
Fantomok.

Mindez történelem lesz. Egykor az emberek ezt fogják mesélni. Én nem teszem. Számomra ez nem történelem. Ami megtörtént, az számomra valóság. Valóság. Amíg élek, emlékezni fogok rájuk: azokra az emberekre, akiket a történelem szele a levegőbe fújt, mert a krematórium tüze füstté változtatta őket. A felszabadulás számomra nem jelent örömöt. Miért éppen én? Mindig bűnösnek fogom érezni magam… hogy túléltem.

A pokol. Auschwitz. Sosem múlik el az ürességérzet, soha. Az üresség bennem él, mint azok az arcok, amik már nincsenek, azok a szemek, amik már nem látnak. Családom hamvaira gondolok.

* * *

Nem tesz szabaddá a szabadulás. Sosem leszek szabad. Egy részem mindig fogoly marad, bármily messze leszek is a tábortól. Már most tudom. Mégis folytatni fogom az életemet – a heves bűntudat fájdalmával küzdve, hogy életben maradtam. Soha nem tudom majd elhessegetni a fájdalmat. Bűntudat gyötör az életben maradásomért mindaddig, míg meg nem halok. Ez az én bűnöm, minden túlélő bűne. Habár nem vagyok felelős az embertársaim ellen elkövetett gyilkosságokért, mégis bűnösnek érzem magam. Ennek ellenére élni fogok! Családot alapítok, gyermekeim lesznek.

Mert elveszítettem a családomat: apámat, anyámat, három nővéremet és… nem… az öcsém még él. Ebben hinnem kell. Ő az utolsó reményem. Béluska és én együtt leszünk, és új életet kezdünk. Romokból fogunk építkezni. Támogatjuk egymást.

Nélküle… nem… ő még él!

Mi ketten túléltük, mi vagyunk az egyetlenek a családban, akiknek ez sikerült: Béluska és én.

Együtt. Otthon. A család házában, kis városunkban, Nagykárolyban, Romániában. Otthon… milyen szép szó ez!

Ha tudnék nevetni, megtenném, de csupán sóhajtok, és azon tűnődöm, mit is gondolok valójában. Jó érzés tudni, hogy még mindig képes vagyok gondolkodni, de nevetni? Szeretni? Ürességet érzek magamban – bárcsak sírhatnék! Létezem, mégis úgy érzem, mintha nem léteznék. Ellentmondás? Nem.

Levegőt veszek.
A légzés természetes módon zajlik, semmiféle erőfeszítést nem igényel. Ez sem ellentmondás.

Nincs többé otthonom.
Mi is az?
Szavak, mint például az otthon… Nem szeretnék egyetlen túlélő lenni. Várom Béluskát, ő pedig el fog jönni hozzám. A többiek eltűntek, örökre eltűntek. Csupán nekem és Béluskának van lehetőségünk erre: testvér és testvér – a szabadultak, a boldogtalanok – még életben vagyunk. Ráadásul éveim számát tekintve fiatal vagyok, alig huszonegy.

* * *

A vonat zötyög, fázom, és elnehezül a szemem. Homályos képek jelennek meg előttem: látom magamat, másokat is – a szemüket… az arcokat… hangokat… színeket… illatokat… ízeket… a konyhát… hagymaillat terjeng körülöttem…

A szabadság illata

Látom a két unokatestvéremet. Mosolyognak, de az arcuk aggodalmat sugall. Budapest. Igen, emlékszem. A felszabadulás után vonattal Prágába utaztam, majd Budapestre.

De sorjában…

A felszabadulás Malchowban ért. Amit látok, világos és tiszta, nem homályos. A színek azonban elmosódottak, akár egy régi, megsárgult fényképen. Emlékek: béke és halál. Mindez a lelki szemeim előtt bontakozik ki fokozatosan, mintha lassított felvétel lenne, majd egyre gyorsabban folytatódik: elkezdődik a film, egyik kép váltja a másikat – mozgóképek vetülnek elmém vásznára.

Ez az én történetem, de nem csupán az enyém.

Korábban szívesen jártam moziba Ilonával, a testvéremmel.

– Igyál egy korty vizet – mondja unokatestvérem, Tubi. – Olyan sápadt vagy, mintha szellemet láttál volna.

Szellemeket nem láttam, gondolom, a poklot viszont igen. Ha létezik pokol, akkor azt megtapasztaltam. Hol voltál, Isten?! Elhagytál engem, most pedig én hagylak el téged. Hol voltál a borzalmak idején? Gyerekek, nők és férfiak milliói szenvedtek el terrort.

Családom vallásos volt, ugyanakkor nem fanatikus, ortodox zsidó neveltetésben részesültünk, és hittünk Istenben, sosem kételkedtünk! Isten ott volt velünk, és létezett számunkra.

Túlságosan sokat szenvedtem ahhoz, hogy higgyek egy olyan Istenben, aki ennyi rosszat engedett megtörténni a Földön anélkül, hogy beavatkozott volna – megtehette volna! Megmenthette volna az ártatlanokat: a családomat, gyermekeket, nőket, férfiakat, időseket és fiatalokat. Apám mindig is hangoztatta: Isten mindent megtehet! Ha valóban így van, miért engedte meg mindezt? Miért? Miért? Bár e dolgokból keveset értek, már tudom: valaha hittem benne, de mostanra elveszítettem a hitemet is.