Hüvelykujjam az égre mutat | Kocsik András: Sávok és csillagok között

Hepper Richárd |

A kilencvenes években egy magyar srác felkapja a hátizsákot, kimegy Amerikába, keresztbe-kasul végigstoppolja, és leírja az élményeit. Mi mehet félre egy ilyen könyvnél? Bármi. És ez számít? Ha jó érzéssel tesszük le az utolsó oldal után, akkor nem igazán.

Nagy fórral indult nálam Kocsik András könyve. Részben mert annak idején (bár csupán a Nagy Vízen innen) és is utaztam hüvelyujjal, másrészt nagy rajongója vagyok, mind a kilencvenes éveknek, mind az amerikai kultúra számos aspektusának. Szeretem továbbá a műfajt: Jack London vándorlásait (Országúton) és Steinbeck csatangolásait Charley nevű kutyájával éppoly élvezettel forgatom, mint a 10. századi Ahmad ibn Fadlan fennmaradt útleírásait.

Egy ilyen könyvben a sztori ritkán hangsúlyos. Nyilván elindult, utazott, arról szól a könyv, és nyilván hazaért, hiszen megírta. Itt sincs nagy csinnadratta: tanárnő, barátnő, elhatározás, hogy kint marad, akár kockáztatva a lejárt vízum miatti kiutasítást. Innentől fent a kéz az országút mellett, és beindul a milliónyi kicsi részlet. A lényeg.

Szóval ahogy olvastam, kifogásoltam egy pár dolgot, mégis úgy éreztem, nem akarom abbahagyni. Kifejezetten érdekelt, amit ír. Hiszen (néhol túlságosan is) magyar szemüvegen át sorra ismerhettem meg olyan dolgokat, amik mindig érdekeltek. Meg amikről nem is tudtam, hogy érdekelnek. Előkerülnek a filmekből ismert Greyhound buszok, megismerjük Niagara Falls környékét, megtudjuk hogy a nyitott tetejű Jeep nem is annyira nagy móka, és hogy a First Blood (nálunk: Rambo – Első vér) ikonikus képsora, mikor a rendőr kivisz a körzetén kívülre, hétköznapi jelenség Amerika kistelepülésein. Megtudjuk, kik a kvékerek, hogy miért állnak össze konvojba a kamionok.

• Olvass bele!

Amerika (amit a legtöbben azonosítunk az Egyesült Államokkal) ismertebb részeivel, a nagyvárosokról kevesebbet beszél a könyv. A stoppost szemmel láthatólag kevéssé érdekelték: San Francisco egy nap, Los Angelesből két rövid kirándulás után tovább. New Yorkból vagy más városokból se kapunk sokat, és amit kapunk, az se ad sokat. Ezek inkább kipipálandó résznek érződnek. De ki mondta, hogy mindenkinek ugyanazon dolgok iránt kell érdeklődni?

Sokkal részletesebb képet kapunk a szerzőt érdeklő dolgokról. Amerika középső részei, kisvárosok, rozsdaövezet, természeti csodák, rezervátumok. Párat csak futólag érint, de némelyik körül komoly kanyarokat teszünk, nem ritkán gondolati síkon és gyakorlatban egyaránt. Kocsik brutálisan őszinte, és ez rengeteget hozzáad az élményhez. A megcsodált indián kultúra után alig egy lappal megállapítja, hogy a rezervátumban leginkább részegen ténfergő low-life, vagyis lecsúszott alakokat látott. Máshol leírja az észrevett bigottság rengeteg formáját, még ha a számára idegen vallásgyakorlók néha segítségére is sietnek. Figyeli a gyerekeket, akik megbámulják a vándort, hisz ez a legtöbb, amit „kívülről” kaphatnak; egész életüket egy kis településen, néhány fekete kötésű könyv áthághatatlan határai között kell leélniük. De vannak egész városok vagy állam (Utah), ahol a vallás nem hivatalosan a törvény helyébe lép. Megismerjük Amerika számos oldalát, több helyen kifejezetten élvezhető háttértörténettel. Ezek sok szempontból segítenek megérteni az USA néhány társadalmi, politikai döntését.

A könyv másik erős pontja: az emberek. Egy stoppos óhatatlanul számtalan embertípust ismer meg, itt sincs ez másképp. Ám amíg a tájak, államok leírása csupa új élmény volt, itt már keveredik az ami más és az ami ugyanaz. Kicsiny hazánk Európát átszelő kamionosai és a kinti, gyakran heteken át úton lévő társaik között hatalmas a különbség. Az öregedő, anyjánál lakó hippi, aki suttyomban fedelet ad a stopposnak, szintén nem gyakori, bár erre azért akad példa. A segítőkész fazon, aki akár saját költségén megmutatja a világát, már ismerősebb minden stopposnak, ahogy a bulizó fiatalok, a politikai szélsőség, illetve jó ég tudja miért megálló maffiózó is. (Utóbbinál tanúsítom a könyv hitelességét: pontosan olyan összeszorított farpofával ülsz a hátsó ülésen, tűnődve, hogy pokrócba csavarva végzed-e, ahogy a könyvben le van írva. És amikor simán kiszállsz, a megkönnyebbülés és a saját nézőpontod vizsgálata is pontosan ilyen.) Előkerül a vidám, nyüzsi alak, aki egy rossz házassággal elrontotta az életét, aztán a vallásba tekeredett pasi, aki mindenáron meg akar téged téríteni, meg az, aki szinte bemutatkozásként rögtön tisztázza, hogy „én nem vagyok rasszista, csak… ” – szóval alighanem mindannyiunkban felvillan néhány saját találkozásunk.

Ugyanakkor felemelő, hogy a jó emberek ugyanígy jelen vannak mindenhol. Ki csak simán, természetéből adódóan jó, mást egy tett szabott át empatikussá, és ott vannak azok is, akik a világ végére is elvinnének, meghívnának bármire, csak hallgasd meg őket. Vele TE is lehetsz jó. Csak annyi a dolgod: figyelj rá.

És figyelhetünk a szerzőre is, mert a könyvben sokat elárul magáról. Itt sem festi rózsaszínebbre a dolgokat, simán elmondja, ha feleslegesen retteg vagy gyanakszik, ahogyan a kapcsolatáról is őszintén beszél, még ha nem is kelt vele mindig jó benyomást. Másfelől (az akkori) Kocsik alapvetően karakán srác, aki a félelmei ellenére is beszáll a kocsiba, és szinte hatodik érzékkel keres helyet éjjelre a hálózsákjának, még ha végig is parázza az éjszakát. Leírja a gondolatait, véleményét, előítéleteit.

Mert hát…, a melegekről én ennyit utoljára egy Freddie Mercuryről szóló könyvben olvastam. Elhívja valaki, egyből biztos azért, betéved valahova, és már kapásból leírja, milyenek a melegek, New Orleans pedig „San Francisco után a legmelegebb város” Hát, basszus, ennél azért kicsit többet tud Louis Armstrong szülővárosa. Világos, a keleti blokk fiának a ’90-es években fura lehetett, hogy ott ez ennyire nyíltan megy, de sokszor úgy éreztem: nagyon túl van tolva.

És itt térnék vissza a korábban említett kritikához: a könyv nincs jól megírva. Néha úgy éreztem, még rosszul se. Ritmustalan, és itt nem a műfaji tulajdonságról beszélek, hanem a „körítésről”. A monológok néha jók, néha rétestésztaszerűen nyúlnak, lapokon át ismétlődve, aztán sokáig egyszerűen csak eltűnnek. Máskor a mi lesz/lehet ha kiindulású sűrített aggódásoknál, ahol felsorolja a szóba jöhető rémmeséket, felsóhajtottam: kicsit már sok ez.

Máskor Kocsik simán kihagy a megérhetőség szempontjából fontos dolgokat. Egy idegen felvet egy ötletet, András következő mondata egész másfele kanyarodik – ez sima fogalmazási hiba. Néhol történeti részekben is megesik ugyanez, amitől logikai bukfencnek érződik, és ezzel megingatja az egész hitelességét. Aztán rájövök: csak kimaradt pár fontos részlet. És ami a leginkább szemet szúrt: néha egészen komoly fogalmazási hibák terhelik a sztorikat, és párszor belefutottam rosszul használt szavakba is. A szerkesztő lehetett volna szigorúbb…

Lássuk csak, beszéltünk helyekről, emberekről, már csak egy dolog van vissza: a gondolatok. Hiszen az utazás gondolatokat szül, a hosszú várakozás érleli ezeket, az autóstoppolás pedig optimizmusra nevel. Nos, a szerző rendre leírja gondolatait, ugyanolyan szerkesztetlenül, mint minden mást. A dolgok eredetének lebilincselő vizsgálatai keverednek a tinik végenincs konyhafilozófiáival. Mintha valaki elmesélné életének hatalmas kalandját. Végül is: ez történik. Kocsik András (még) nem szigorúan vett író. A potenciálja kétségtelenül megvan, akadnak remek részei a könyvnek, de itt sokkal inkább egy Utazó áll velünk szemben, aki megpróbálja átadni a legtöbbet abból a réges-régi élményből. Magával visz a Colorado-fennsík szikláira, megmártózunk a Lake Meadben, kis híján szomjan halunk Austin után, és együtt fedezzük a fel stopposok igazságát. A szabadság: nem félni attól hogy mit hoz az ismeretlen. Tudni, hogy valaki felvesz, és valahol mindig lehet aludni. És reggel újra felkel a nap és kezdődik az új élet.

Kocsik András:
Sávok és csillagok között
Konkrét Könyvek Kiadó, Budapest, 2025
262 oldal, teljes bolti ár 5540 Ft,
online ár a kiadónál 4999 Ft
ISBN 978 615 589 9287

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Mi visz rá egy fiatal srácot, hogy kirepüljön Szegedről Amerikába, hogy aztán ott körbestoppolja az egész országot? Keletről nyugatra, északról délre, délről északra, majd nyugatról keletre. Milyen túlélési trükkök kellenek ehhez, illetve miket tanul az ember másokról és nem utolsósorban önmagáról?
Ezeket a kérdéseket Jack Kerouac új magyar hangja, Kocsik András válaszolja meg. Úgy meséli el a kilencvenes években az amerikai kontinenst keresztül-kasul átszelő stoppolásainak a történetét, hogy az felér egy stand-up-comedybe oltott Tarantino-filmmel.