Karsa Tímea: 42 év – Mi lett volna, ha? (részlet)

~ ~ 1 ~ ~

Sok időt eltöltöttem a zuhany alatt, hogy Norah-ék biztosan elmenjenek, mire végzek. Sosem voltam jó búcsúzkodó. Nem szerettem szembesülni azzal, hogy valami véget ér. Ez struccpolitika volt részemről, de eddig jól működött. Amikor végeztem, megtörülköztem, magamra csavartam a törülközőmet, és bementem a szobámba. A Norah-val való közös emlékeket idéztem fel, és annyira belemerültem, hogy ugrottam egyet, amikor Alant pillantottam meg az ágyamon ülve.

– Hát te? – kérdeztem, a mellem elé kapva a kezemet. – Kis híján szívrohamot kaptam.

– Ilyen ijesztő vagyok? – kérdezte.

– Nem, csak máshol járt az eszem.

– Min gondolkoztál? – kérdezte, miközben megpuszilt.

– Norah-n. Elköltözött.

– Igen, tudom – mondta. – Ő engedett be. Bánatos vagy?

– Eléggé. Örülök, hogy összeköltöznek, de nem tudom, mi lesz velem nélküle. Elvileg be fog költözni valami Liam, de ő nem Norah – ültem le Alan mellé az ágyra.

– Ez így van, de ettől még lehettek jóban, még ha nem is lesz a legjobb barátnőd.

– Liam? Biztos nem! – nevettem.

– Ha felöltözöl, elmehetnénk vacsorázni.

– Norah gondoskodott rólam egész nap, szóval, ha te nem vagy éhes, nekem egy sima beülős hely is jó, kaja nélkül.

– Nekem is megfelel.

Felöltöztem, és alig negyedórát sétáltunk, mire betértünk egy kocsmába.

– Te mit kérsz? – kérdezte Alan, amikor beléptünk.

– Csak egy epres cidert.

– Rendelek, addig keress valami jól eldugott asztalt!

Mivel még nem voltunk benne az estében, bőven volt hely, így a terem egyik sarkában találtam egy csendes, üres bokszot. Az asztalon gyertya égett, és étel-, illetve itallap várt. Elhelyezkedtem a puha, bársonyszerű anyaggal borított padon, Alan pedig kisvártatva megérkezett, majd leült velem szemben.

– Parancsolj! – mondta, amint letette elém a cidert.

– Köszönöm. Hogyhogy beülős helyre akartál jönni? Unod már, hogy nálad vagyunk?

– Nem unom egyáltalán, csak gondoltam, itt tudunk beszélgetni.

– Nocsak, úgy hangzik, mintha lenne valami konkrétum!

– Ami azt illeti, van is – mondta Alan, majd a körmével elkezdte kapargatni a sörösüvegéről a címkét.

– Ez nagyon komolynak tűnik. Csak nem lecserélsz egy fiatalabbra? – kérdeztem nevetve, ám Alan nem nézett fel. – Csak nem lecserélsz egy fiatalabbra? – kérdeztem újra, és most már egyáltalán nem viccelve.

– Eh, eszemben sincs! – nézett fel végül egy apró mosoly kíséretében.

– Valami akkor sem stimmel. Furcsa vagy, olyan feszült, vagy nem is tudom.

– Igen, valóban az vagyok.

Nem sürgettem a mondandóját, annál is inkább, mert elképzelésem sem volt arról, hogy mit akar, de inkább tartottam tőle, mint vártam, hogy megtudjam.

– Csak kibököm végre! – biztatta magát hangosan. – Arról van szó, hogy sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a következő lépés. Tudván, hogy Norah elköltözik, nyilvánvalóan felmerült benned, hogy mi lesz így veled, és hogy nekünk vajon mi a közös jövőnk.

Itt Alan drámai szünetet tartott, és én is csendben voltam, pedig legszívesebben ráordítottam volna, hogy folytassa, mert a fejemben ezer dolog lejátszódott a beszélgetés kimenetelét illetően.

– A kérdésre nem találtam a választ, és nem is akarom keresni, mert az újabb kérdéseket vetne fel – húzta tovább az idegeimet. – Éppen ezért úgy döntöttem, hogy egyetlen kérdést szegezek neked. Ekkor Alan mély levegőt vett, aztán egy olyat fújtatott, hogy az előtte lévő szalvéta lerepült az asztalról, majd rövid zuhanás után kecsesen a földön landolt. Ettől az apró közjátéktól mindketten felocsúdtunk, és hirtelen egymás szemébe néztünk.

– Nem akarsz hozzám költözni? – hallottam a fülemben kalapáló szívem dobogosán túl Alan elcsukló kérdését.

Tátva maradt a szám. Annak alapján, ahogyan felvezette ezt az egészet, nem gondoltam, hogy ez lesz a vége.

– Természetesen nem kell azonnal válaszolnod – folytatta. – Így, hogy Norah elment, bár nem tudhatom, mi jár a fejedben, úgy érzem, hogy mi is léphetnénk egy szintet.

– Huh – böktem ki végül, még mindig rámeredve.

– Más egyéb? – kérdezte mosolyogva. – Nem sértődöm meg, ha nemet mondasz! – biztosított.

– Nem, dehogy mondok nemet. Vagyis nem is tudom. De hogy mondanék nemet? Csak annyira messziről indítottad ezt az egészet.

– Igen, tudom, lehet, hogy máshogyan kellett volna előadnom, belátom, de nekem sem kis lépés feltenni egy ilyen kérdést.

– Igen, megértem, és nagyon gáláns az ajánlatod. Komolyan gondolod?

– Hogyne! Az én koromban az ember nem hoz olyan döntést, amit nem rág meg ezerszer. Volt rá néhány hónapom, mert elég régóta mondogattad, hogy Norah költözik.

– Azóta fontolgatod?

– Igen, mert nyilvánvaló, hogy ha nem most, egyszer elém fogsz állni azzal a kérdéssel, hogy mi lesz velünk, ami teljesen érthető egy párkapcsolatban. A hezitálásom oka az volt, hogy több mint tíz éve egyedül élek. Megvannak a magam rigolyái, és nem fogok hazudni, amikor felmerült egy ilyen lehetőség, mindig nyűgként tekintettem rá, de végül bárhogyan is nézem, te nem lennél nyűg.

– Ezt nem tudhatod! – mondtam.

– Valóban nem tudom, de a te esetedben el merem hinni, és bízom benne, hogy jól sülne el a dolog.

Elöntötte a szívemet a melegség.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem fordult meg a fejemben, mert nagyon szeretek veled lenni és melletted ébredni, és nálad is szívesen vagyok, de nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar eljön.

– Várjunk még?

– Ne, dehogy! – vágtam rá, mielőtt még meggondolhatná magát. – Csak tudod, én még nem éltem együtt férfival, ezért bizonytalankodom. Az érzéseimben biztos vagyok, de a gyakorlati együttélésben még nincsen tapasztalatom.

– Majd én segítek, bízd rám magad! Szép életünk lesz együtt – ígérte Alan, majd megfogta mindkét kezemet, és apró csókokkal hintette.

– Biztos nem túl kockázatos? – óvatoskodtam tovább.

– A szerelem maga a kockázat. Ha viszont mindenki úgy állna hozzá, hogy nem mer belevágni, egyedül búslakodnánk otthon. És tudod mit? Unom az egyedüllétet! Úgy érzem, veled az oldalamon több értelme lenne a napjaimnak.

Hevesen vert a szívem. Jól meg akartam jegyezni a szavait, mert tudtam jól, hogy ilyet nem mondanak mindenkinek.

– Akkor ezt megbeszéltük? Összeköltözünk? – tettem fel a költői kérdést, de közben éreztem, hogy már rég megválaszoltuk.

– Össze, bizony! Mikor szeretnéd?

– Én megyek hozzád, te mondd meg, mikor költözzek! Nekem úgyis van egy hónap felmondási időm az albérletben. Ó, szegény Mr. Griffin, most megint találnia kell valakit az üres szobára!

– Londonban nem hinném, hogy nagyon meg kell erőltetnie magát – mondta Alan a sörösüveget a szájához emelve. – A házam készen áll a fogadásodra. A már felszabadított fiókon túl csinálok neked helyet, de autóval vagyok, ezért ha van kedved, átvihetjük azokat a dolgokat, amikre már nem lesz szükséged.

– Ezek szerint a téli ruháim a régi lakásban már nem fognak kelleni – állapítottam meg mosolyogva, a régi szócskát megnyomva.

– Nagyon úgy tűnik! – válaszolta Alan csillogó szemmel, és felemelte a kezében tartott üveget. – A közös életünkre!

Az üvegek koccanása hivatalosan is megpecsételte a döntésünket. Hihetetlen volt a gondolat, hogy ezentúl szinte minden percünket együtt fogjuk tölteni. Ahogy elnéztem őt, úgy láttam, hogy az ő fejében is éppen ez jár.

~ ~ ~

A következő heteket kétlakiként töltöttem. Sokat voltam Alannél, de néhány estét és éjszakát a régi lakásban aludtam, mert bár nagyon örültem, hogy Alannel lehetek, bő egy évet töltöttem a bérlemény falai között. Mivel csupán egy szobában laktam, nem volt sok tárgyam, legalábbis olyan nem, amit átvinnék Alanhez. A költözés tökéletes lehetőség volt arra, hogy kidobáljam az évekig tartogatott lomokat, amikről mindig úgy gondoltam, hogy jók lesznek valamire, de végül csak a sorsukat várták. Különböző íves üvegek, amikbe házi likőrt képzeltem, vagy éppen befőttesüvegek, amikbe saját gyártású befőtteket és savanyúságokat vizionáltam. Nem láttam értelmét annak, hogy felesleges dolgokat vigyek Alanhez, és azt is beláttam, hogy ha eddig nem használtam a csetreszeket, ezután sem fogom. Jó volt viszont arról álmodozni, hogy egyszer csodájára fognak járni a savanyított hagymámnak, és ódákat zengenek majd a piccalillimről. Bár mi, angolok, elég finnyásak vagyunk, ha savanyúságról van szó, de ez a dél-ázsiai, mustáros, zöldséges finomság mára már angol különlegességgé nőtte ki magát.

– Majd egyszer – suttogtam szentimentálisan az üvegekre nézve, amikor levittem őket a ház előtti szelektív gyűjtőbe.

A telefonomra pillantva megállapítottam, hogy Alan perceken belül itt lesz értem és a maradék dobozaimért. Ragaszkodtam ahhoz, hogy az utolsó estét itt töltsem, hogy méltóképp elbúcsúzzak a háztól, ami majd egy évig az otthonom volt. Számos emlékem kötött ide, de leginkább a laza, bulizós életformám. Habár még mindig fiatal voltam, ezentúl nem lehetek annyira szertelen, rendetlen és hanyag, és ami talán a legnehezebb lesz, nem mindig mehetek a saját fejem után, hiszen annak a férfinak az otthonában fogok élni, akit szeretek, ezért azt akarom, hogy ő is jól érezze magát velem.

Jó hír, hogy eleddig nem riasztottam el, amit az is bizonyított, hogy Alan befordult a kocsijával a sarkon, és leparkolt a ház előtt.

– Szervusz, lakótárs! – köszöntött egy vidám csókkal. – Érzékeny búcsút vettél bohém éved helyszínétől?

– Azért remélem, veled is lehetek bohém! – mondtam átkarolva.

– Olyan lehetsz, amilyen akarsz, csak legyél! – ölelt át.

– Ezt tudom teljesíteni – engedtem el mosolyogva. – Igen, elbúcsúztam, kidobáltam mindent, ami nem kell, már csak néhány doboz és a bőröndöm van fent.

Elindultunk a szobám felé, amikor az új lakótársam, Liam lépett ki a szobájából.

– Hát te? – kérdezte meglepetten.

– Költözöm. Hivatalosan szerdáig vagyok, de hétvégén a legkönnyebb lebonyolítani a költözést. Mr. Griffinnel megbeszéltem, hogy a kulcsot az asztalon hagyom, a szobámban.

– Kicsit meglep, nem tudtam, hogy elmész.

– Beszélgessetek csak, én közben bepakolok a kocsiba – mondta Alan, és elindult lefelé a lépcsőn, kezében az ágyneműs zsákkal.

– Köszi, mindjárt megyek utánad – válaszoltam neki, majd Liamhez fordultam, kezemben a kulcsomat szorongatva. – Igen, nem szóltam, mert bár tudtam, hogy itthon vagy, hallottam, hogy irtod a zombikat, és nem akartalak zavarni – vigyorogtam rá.

– Nem zavartál volna – mondta a földet nézve a John Lennon stílusú szemüvegén keresztül. – Hová költözöl?

– West Wickhambe, a kertvárosba. Tényleg, le is írom az új címemet arra az esetre, hogy ha ide jönne levél. Mindent átírattam, de sosem lehet tudni, szóval, ha jön valami, megtennéd, hogy továbbítod? – kérdeztem, miközben elővettem egy papírt, és leírtam Alan címét. Vagyis az én új címemet – ragoztam, hogy erősítsem az összeköltözés tényét magamban.

– Persze, nem gond – mondta Liam, majd átvette a kezemből a cetlit. – Sajnálom, hogy csak eddig tartott a közös életünk – vigyorgott, az utóbbi két szót az ujjaival idézőjelbe téve. – Hagylak is pakolni. Viszlát! – mondta Liam búcsúzóul intve Alannek is, majd bement a szobájába, és becsukta az ajtót.

– Elbúcsúztatok?

– Igen, de nem kellett nagyon. Alig találkoztunk, mert mindig nálad voltam. Azt is most mondtam csak neki, hogy költözöm. Tényleg, nem baj, hogy megadtam neki a címedet? Címünket. Arra az esetre, ha jönne ide egy levél vagy bármi.

– A mi címünket adtad meg, miért lenne baj? – nyomta meg a mi szócskát, és én ettől máris úgy éreztem, nem is hozzá, hanem egyenesen a mennyekbe költözöm.

Két további fordulóval lehordtuk a maradék dobozokat, és betettük az autóba. Az anyósülésről még egy utolsó pillantást vetettem a házra, ahol a felnőtt életem első éve zajlott. Egy biztos, mindig jó szívvel fogok gondolni rá, és reméltem, hogy ami most következik, az sokkalta tovább fog tartani egy évnél!

Karsa Tímea: 42 év – Mi lett volna, ha?
Szerzői kiadás a Helyesen Magyarul
gondozásában, 2025
370 oldal, teljes bolti ár 5500 Ft