A mellőzöttség fájdalma | Pap Éva: Valamikor, valami kor

Toronyi Attila |

Figyelemre méltó az egykori színésznő visszaemlékezéseit tartalmazó kötet, főleg azoknak, akik még látták őt színpadon, fülükbe cseng szinkronhangja. Ám ez bizonyára csupán egy viszonylag szűk közönség; idősebbekből vagy inkább hajlott korúakból áll, akikben még lobog a betű- és színházszeretet.

A pápai születésű Pap Éva (1939–2023) ahhoz a generációhoz tartozik, amely nem sokkal 1956 után szerzett diplomát a Színművészetin, és kezdte meg pályáját. A „valamikori”, régmúlt kor szabályainak megfelelően először vidéken (Szegeden) játszott, csak utána került a fővárosba, a Nemzeti Színházba, illetve – ismételt vidéki kitérők után – a Vígbe és a Madáchba.

A remek színésznőkről, Jászai Mariról vagy Blaha Lujzáról sem tudunk sokkal többet annál, mint hogy köztereket neveztek el róluk, méltán. (Habár megjelent regényes életrajzuk is.) Pap Éva nevét azonban nem hogy forgalmas közterület, de még egy rövid kis zsákutca sem viseli – és talán nem is fogja. De méltánytalanság lenne vele szemben, ha az utókor nem őrizné meg színészetének emlékét, ne lapozná át megjelent könyveit.

A Valamikor, valami kor az ötvenes évek végétől a nyolcvanas esztendőkig terjedő negyedszázadot idézi meg: a magyar színházi élet egyik legmozgalmasabb és legizgalmasabb időszakát. A három T (támogatott, tiltott és tűrt művészet) jegyében fogant kultúrpolitika szorításában igazi színészóriások nyújtottak kimagasló alakításokat akkoriban a színpadon, a filmvásznon és tévéjátékok garmadájában.

Teljesítményét Pap Éva – nem alaptalanul – hozzájuk mérte. És a kritika jó ideig elismerően nyugtázta is sikereit, ám az ígéretesen induló széria elakadt, megbicsaklott. A memoárkötet szerzője kendőzetlen őszinteséggel tárja fel a vélt vagy valós okokat. Megemlíti a még főiskolásként elkövetett apró csínyt, ami miatt csaknem kicsapták. Egy szocialista reklámplakátot „gyalázott meg”: A SZELLEM NAPVILÁGA szöveget átjavította A SZELLEM LÁPVILÁGÁ-ra. Diáktárs számolt be erről egy jelentésében, a későbbi Oscar-díjas filmrendező.

Bár abban a „valamikor”-ban az éberség életutak százait törte meg, mégsem a „politikai megbízhatatlanság” okozta Pap Éva oldalra szorulását – hanem a túlkínálat. (Ennek oka az volt, hogy a főiskolai felvételiztetőknek előírták: „Szép embereket a színházba, a filmvászonra!” Ez voltaképpen szembe ment az ötvenes évek elejének jelszavával: „Népi kádereket a főiskolára!”) A hatvanas-hetvenes években a hazai színházakban, filmstúdiókban valósággal hemzsegtek a csinosabbnál csinosabb, nagyon tehetséges színésznők: Halász Judit, Béres Ilona, Polónyi Gyöngyi, Tordai Teri, Domján Edit, Törőcsik Mari, Ruttkai Éva, Piros Ildikó, Almási Éva és társaik. Csupa olyan közönségkedvenc, akikkel nehéz volt lépést tartani. Ráadásul ádáz, olykor kíméletlen küzdelem folyt a rivalizálók között. Ehhez az öldöklő harchoz Pap Éva nem volt elég erős. Rémülten figyelte, hogy a színigazgatók és a rendezők szinte birokra keltek, melyikük tudja átcsábítani, magához édesgetni az egyre ünnepeltebb fiatal művészeket.

Maga az emlékirat-szerző a Nemzetiben a saját csörtéjét Törőcsik Marival vívta, aki ott minden jobb szerepet megkapott. Később, a Vígszínházban Halász Judit villámgyors felemelkedését furcsállotta.

Pap Éva őszintén beszél magáról, lerántja a leplet saját hiúságáról. Elviselhetetlennek érezte, hogy a rendező nem várta meg a Szindbád forgatásán, amíg az egyik jelenethez megtanul korcsolyázni; másra bízta a szerepet. De nemcsak Huszárikra orrolt meg, hanem Fábri Zoltánra is, aki betehette volna az egyik filmjébe, mégis kihagyta. Csupán Várkonyi Zoltánnal köszöntött rá a szerencse, tőle megkapta a legkisebb Mayer lány, Fanni emlékezetes főszerepét az Egy magyar nábobban.

A mellőzött művésznő magánélete sem alakult zökkenőmentesen. Könyvében beszámol felejtendő, sőt szégyellnivaló kalandjairól is. Ezek közül az egyik nem kívánt terheséggel, abortusszal végződött. De még mindig jobban járt, mint a szintén gyönyörű Bara Margit, akit alaptalanul megvádoltak, hogy orgiákon vett részt – és akinek ez a rágalmazó pletyka végleg kettétörte a karrierjét.

Pap Éva másként látta Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva legendás kapcsolatát is. És hát irigyelte is a színészkirályt az asszonytól, aki szigorúan óvta a romantikus szerelem mítoszát. Önmagát viszont nála szebbnek, igazi dívának gondolta, s úgy vélte, csak a kisujját kellene mozdítania, és a férfi máris a karjaiba omlana.

Olvasmányos, néha mulatságos, máskor meg pletykaízű sztorik sorjáznak a szerző könyvében, ami egyben szubjektív beszámoló az általa átélt kor színházi világáról – s fel is keltheti a színháztörténészek érdeklődését. Számomra maradt azonban egy ezeknél alighanem érdekesebb és elgondolkodtatóbb kérdés. Vajon miért fogadta Pap Éva értetlenséggel a hetvenes években a színpadi játék és nyelv kaposvári és Katona József Színház-beli megújulását? Persze ő nem volt ezzel egyedül. A somogyi megyeszékhelyre látogató fővárosi színészek némelyike is felháborodva és feldúltan távozott onnan az egyik próbáról. Pedig ez a két társulat máig ható fordulatot hozott a hazai színjátszásban.

Pap Éva már nem tudott közösséget vállalni ezekkel a változásokkal. Külseje fiatalon a naiva szerepkörre predesztinálta, ő pedig később mintha megrekedt volna annál az ifjúkori álomnál, amit a főiskola kapujában érzett. Megújulni nem tudott, talán nem is akart, mégsem keseredett meg teljesen. Időközben feleségül ment Koltai Jánoshoz, szerepet váltott: gyereket szült, anyaként, majd évtizedekkel később nagyanyaként és íróként folytatta életét.

Színészi karrierjének a kegyelemdöfést anyaszínházának, a Madáchnak a profilváltása adta meg a kétezres évek elején. Zenés színházzá alakult át: a musical vette át a főszerepet. A prózai tagozat teljesen megszűnt.

Pap Éva: Valamikor, valami kor
Magyar Napló Kiadó, Budapest 2025
A szöveget gondozta: Torda István
300 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft,
online ár a bookline.hu-n 4050 Ft
ISBN 978 615 564 1800

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Könyvem az 1957-től 1982-ig terjedő idő visszaidézése, szakmai és személyes emlékeim. Nem vagyok szakember, nem olvastam Peter Brook elmélkedéseit, sem senki más nagyra becsült, olykor egekig magasztalt kritikáit és magyarázatait az elmúlt kor színházi jelenségeiről, nem vagyok Apostol.
Reményekkel, de bátor elszántsággal, úgy is mondhatnám, szent, tiszta vágyakkal érkeztem a főiskolára, hogy itten majd „az Igazsággal beszélgethetek”. (…) Mint a gyökerek. Kitépsz egy növényt, de egy hajszál elég, ami megmaradt és újra hajt… Az az alaktalan massza újra és újra előre tör majd, minden jövendő cselekedetünkbe beleszól, emlékeztet, helyet kér, és nem tudunk szabadulni tőle soha már.
Hatvan év múltán is szívszorongva nézem a lányt, aki zavartan áll a Vas utcai porta előtt, és sejtelme sincs róla, mit kezdjen az életével. A 3000 közül kiválasztott! A győztes!