Így jutunk a csillagokig | Gordon István (Stockholm): A Proxima küldetés

Bogárdi Iván |

A latin szállóige „Sic itur ad astra” (Így jutunk a csillagokig) nem a csillagokról szól, hanem a nagyság, a dicsőség, a siker elérését jelenti az élet folyamán. Ez az út nem könnyű, de lehetséges. A valódi csillagokba eljutni nem elég egyetlen emberélet, akármilyen magasra is ível. A legközelebbi naprendszer, az Alfa Centauri 4,24 fényévre van tőlünk, ami a mai technikával – például a Voyager űrhajóval – kb. 73 000 évig tartana. Valószínűleg másfél évtized múlva sem leszünk sokkal gyorsabbak, amikor Gordon István könyvében elindul az expedíció tervezése a „szomszédos” csillagrendszer Proxima Centauri B bolygójára.

2040-ben már működnek települések a Holdon, sőt bányászkodás is folyik, és a Marson emberi eredetű műanyagszemetet hordoznak a szelek. Az űrhajók már otthonosan mozognak a Naprendszerben. A világ egyik legnagyobb vállalatának igazgatója pedig ambiciózus célt tűzött a cége elé. Azt az exobolygót akarja felfedezni, amelynek a hőmérsékleti viszonyai hasonlítanak a Földéhez. Gordon tudja, hogyan kell odajutni röpke húsz esztendő alatt, mert nem hagyott ki semmit a könyvből. Az ötlet megszületése után lépésről lépésre zajlik a csoportvezetők kiválasztása, a szakértő csoportok megszervezése, a tudományos területek közötti együttműködés – minden az alapos felkészültségről tanúskodik.

A Proxima-küldetés nem űrcsata, nem romantikus dráma és nem is thriller. Szerzője nem akarja elhitetni velünk, hogy a csillagközi utazás nem több a mozifilm egy látványos CGI-jeleneténél. Inkább azt mutatja meg, hogyan lehetne valóban eljutni oda. Gordon István gépészmérnökként nem álmodozik. Számol, tervez – és főleg kérdez. A könyv leginkább jól felépített előadások sorozatából áll össze: a tudós csoportvezetők közönségüknek a lehető legközérthetőbb módon beszámolnak eredményeikről és felvetik meghökkentő ötleteiket. Ezzel a szerző az olvasót is gondolkodásra készteti.

A kötet műfaja kevésbé ismert: hard sci-fi, kemény sci-fi a neve. A tudomány ezekben főszereplő, nem díszlet. A karakterek itt nem járnak be drámai utat, csupán szakértőként vitatkoznak, mérlegelnek, néha pedig zseniális megállapításokat tesznek. Klasszikus értelemben vett konfliktus sincs a könyvben, van viszont intellektuális feszültség: hogyan lehet egy húsz év tartamú utat úgy megtervezni, hogy a célállomáson még működjön a technika, és lehessen vele időveszteség nélkül kommunikálni, parancsokat adni neki, követni a változásokat.

A könyv olvasása szellemi kaland. Aki szereti a logikát, a részleteket, meg azt az érzést, amikor egy ötlet hirtelen értelmet nyer – annak igazi jutalom ez a könyv. Nem kell hozzá fizikusnak lenni, de hasznos, ha jókora kíváncsiság él bennünk – és persze van némi türelmünk a monológok követésére, amelyek néha inkább szakmai elemzések, és nem fajulnak párbeszéddé..

A könyv legfrappánsabb ötlete talán az, hogy a Proxima B-re nem űrhajó indul, hanem húsz különálló chip, lézerek által hajtott ún. fényvitorlával. A meghajtásnak különböző szakaszait nem részletezem. A helyszínre eljutva ezek a chipek sokfunkciós, gurulásra is képes robottá állnak össze.

• Olvass bele!

A Proxima küldetés láthatóan nemcsak a csillagközi utazásról szól. Valójában arról beszél, hogyan gondolkodunk a jövőről. Ez a nanotechnikára épülő megoldás, amely Hawking elméletét gyakorlatba ülteti át, technikai bravúr, de azon felül szimbólum is. A modularitás (a kisebb egységek összeilleszthetősége), az együttműködés, az egymáshoz vagy a helyzethez alkalmazkodás (adaptivitás) szimbóluma. A hódító útra egy rendszer indul el, nem a magányos hős. Nem a kapitány, hanem algoritmus hozza a döntéseket. Ez a jövő expedíciója: nem a magányos felfedezőké, hanem a kollektív intelligenciáé.

A hagyományos (puha) sci-fi rajongójának némi csalódást okozhat, hogy a végén nem jelenik meg a háromfejű, nyolclábú zöld emberke, aki a kamerához közel hajolva proximai nyelven üzen az emberiségnek, és leheletének bűze betölti a földi irányítóközpontot a fizikai érzékeléssel párosított virtuális valóság technikájával… Nem, ez nem ilyen könyv.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti, ha egy tudományos-fantasztikus mű tanít is, miközben szórakoztat. Ha az olvasó nem ijed meg, amikor egy fejezetben több a számítás, mint a párbeszéd. Viszont kíváncsi arra, milyen lenne egy expedíció, amit nem Hollywood forgatókönyv-írói eszelnek ki, hanem egy mérnök tervezi meg.

A Proxima küldetés egyik legnagyobb erénye, hogy választ ad a hogyan kérdésére, de mellette a miértre is. Miért indulna el az emberiség egy másik csillagrendszer felé, amikor a saját bolygóján is akad még épp elég tennivaló? A miértre a válasz: feltárni a Földön kívüli élet lehetőségét.

A projekt vezetője így beszél barátjának kiábrándultságáról:

„Most úgy érzem, számunkra az expedíciónk véget ért. A nagy vállalkozás, eljutni egy exobolygó felszínére, kívül a naprendszeren megvalósult. Jönnek az adatok is, de ezek tulajdonképpen nem mutatnak igazi meglepetéseket. Természetesen minden másmilyen, mint itt a Földön, de nem is vártunk mást. A fizika törvényei mindenütt ugyanazok, más körülmények más környezetet eredményeznek. De ezeket mi már nagyjából előre kiszámoltuk.
És mi a helyzet a mi itthoni világunkkal? Jobb lett? Én nem igazán tapasztalom ezt. Az éghajlat vigasztalan, az élővilágot ért károk nem enyhültek, a társadalmak világszerte nem mutatnak nagyobb életkedvet és optimizmust, mint a projekt kezdetének idején.”

Van rá válasz: a Földön kívüli élet lehetősége.

A könyv egyik visszatérő motívuma az idő. Maga a húsz évnyi utazás is épp elég problémát jelent, s erre rárakódik a sok előkészület, a közben végbemenő technológiai fejlődés, a generációváltás. A szerző nem felejti el, hogy a projektet emberek viszik tovább, akik öregszenek, elhagyják a pályát, néha nem érik meg a nagy terv megvalósulását. A Proxima-küldetés tehát nem csupán technikai, hanem az egyént megcélzó kihívás is: hogyan lehet olyan tervet készíteni, amely túléli a tervezőit?

Gordon István könyve nem akar minden kérdésre választ adni. Inkább kérdéseket tesz fel, és megmutatja, hogyan lehet azokra válaszokat keresni. A Proxima küldetés nem lezárt történet, hanem nyitott gondolatkísérlet. És épp ezért izgalmas: mert nem a végső igazságot kínálja, hanem a tudományos gondolkodás határtalan lehetőségeit.

„Így jutunk a csillagokig” — nem hősként, hanem mérnökként.

A borító Csizmazia Zoltán munkája, a földi irányítóközpont képét a szerző választotta, a képernyőn a rejtélyes piramisokkal.

Gordon István (Stockholm): A Proxima küldetés
Garbo Kiadó, Budapest, 2024
143 oldal, teljes bolti ár 3000 Ft,
online ár az antikvarium.hu-n 2850 Ft
ISBN 978 615 629 2452

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A több évtizedet felölelő cselekmény a közeli jövőbe viszi el az olvasót. A sci-fi és a sci-fact határmezsgyéjén járó történet az univerzum megismerésének egy döntő lépését meséli el. A történet végén egy érdekes, utolsó fordulat a Földön kívüli élet előfordulásának lehetőségeit is érinti.
A történet érdekes vonása, hogy a projekt megvalósulásának lehetőségei tudományos és technikai szempontból már a mi időnkben adottak. Legalábbis majdnem, talán egy kivétellel…
De végül is pont ettől sci-fi egy sci-fi, és ettől izgalmas egy ilyen könyv!