Neige Sinno: Nyomorult tigris (részlet)

I. fejezet ~~ PORTRÉK

Az erőszaktevőm portréja

Ugyanis – ha őszinte akarok lenni – nekem is az a legérdekesebb, vajon mi játszódik le az erőszaktevő fejében. Az áldozatok helyébe mindannyian könnyedén bele tudjuk képzelni magunkat. A disszociatív amnéziát, a dermesztő félelmet, az áldozatok mély hallgatását mindannyian el tudjuk képzelni akkor is, ha nem éltünk át hasonlót, vagy legalábbis úgy gondoljuk, hogy el tudjuk képzelni.

A gonosszal együtt gondolkodni, az viszont már egész más dolog. Egyedül van egy szobában egy hétéves gyerekkel, és a gondolatra, mihez is fog vele kezdeni, máris erekciója támad. Kimondja a megfelelő szavakat, amivel eléri, hogy a gyerek odalépjen hozzá; szépen a szájába rakja erekcióban lévő nemi szervét; eléri, hogy a gyerek jó nagyra tátsa a száját. Na, ez mondjuk már megragadja az ember fantáziáját. Túlmegy a megértés határán. És ott van még a folytatás is: amikor az egésznek vége, az illető felöltözik, és mintha mi sem történt volna, tovább éldegél a családjában. Majd miután egyszer megtörtént az őrület, újrakezdi, és folytatja évekig. Soha nem beszél róla senkinek. Hisz abban, hogy úgysem jelenti fel senki, pedig a szexuális abúzus egyre fokozódik. Tudja, hogy senki nem fogja feljelenteni. Aztán amikor egy napon mégiscsak feljelentik, elég bátor lesz, hogy hazudjon, vagy elég bátor lesz, hogy elmondja az igazságot, hogy nyíltan bevalljon mindent. Hisz abban, hogy a többéves börtönbüntetés igazságtalan. Hangoztatja, hogy neki is joga van a megbocsájtáshoz. Azt mondja, ő is csak ember, nem pedig szörnyeteg. Majd miután börtönbe vonult, kiszabadul, és újrakezdi az életét.

Hát ezt még én sem értem, még mindig nem, pedig nagyon közelről láttam a dolgot, a lehető legközelebbről, és éveken át nem hagyott nyugodni.

A portré

Ha csak egyetlen dolgot kellene megemlítenünk róla, az az energikussága. Nagyon élénk. Jön-megy, nyüzsög. Már kiskorában ilyen volt. Ahogy a bátyjai is. Hárman voltak fiúk, nagyon kevés korkülönbséggel, és ez bizony hatalmas rendetlenséggel járt a Párizs egyik külvárosában lévő kis lakásban. Az apa próbált a festészetre koncentrálni. Állandóan kiabált, hát ilyen cirkuszban nem lehet dolgozni! Az anya pedig igyekezett lecsendesíteni, másik szobába terelni a gyerekeket, vagy – ha esett, ha fújt – kivitte őket a parkba, hogy a fiúk egy kicsit kiengedjék a gőzt. Az apa nem tudta a fő hivatásának tartott festészetből eltartani a családot, úgyhogy egyrészt rajzórákat adott, másrészt alapított egy kis céget, és formatervezett kandallókat árult. Az 1970-es, 80-as évekről van szó, manapság – nézőponttól függően – teljesen nevetségesnek vagy éppen röhejesnek tartjuk ezeket a kandallókat, mindenesetre ma senkinek sem jutna eszébe, hogy üvegberakásos, pszichedelikus víziókat idéző, egyedi formájú fémdobozokat rendeljen a lakásába. Akkoriban viszont, ha jól tudom, eléggé jól ment az üzlet. A nagyszülők mindkét oldalról északfrancia munkások voltak Boulougne-sur-Mer környékéről, ahol még megvolt a családi otthon, úgyhogy a fiúk ott töltötték a szünidőket. Az anya, azt hiszem, félig-meddig a kandallóbiznisz adminisztrációját intézte, illetve háztartásbeli volt, egy kicsit az apa árnyékában élt. Semmi különös nem volt bennük, se szegény, se gazdag, alsó középosztálybeli párizsiak voltak. Egyik fiú sem tanult tovább, még az érettségi előtt kirepültek. A legidősebb a kereskedelemben kezdett dolgozni, a középső a hadseregben, mostohaapám pedig az Alpokban kezdte meg a katonai szolgálatot. Soha nem tért vissza Párizsba. A szülők elég szigorúak voltak, régimódian, de igazságosan, fegyelemre nevelték a gyerekeiket. Mostohaapám büszke volt erre a kissé keménykezű neveltetésre, mint ahogy a cserkészeknél töltött időre is, illetve mindarra, ami ezeken kívül hozzájárult a képzéséhez. Ugyanis minden arra ösztökélte, hogy egyre erősebbé váljon, fokozódjon az életkedve, a tudás és a győzelem iránti vágya.

Nehezen tudom elképzelni őt a párizsi peremkerületben. Én mindig is csak a hegyekben láttam, sportfelszerelésben vagy munkásruhában. Pedig korábban, egészen tizennyolc éves koráig mégiscsak úgy öltözött, mint egy városi ficsúr, aki vasalt ingben, kisuvickolt cipőben és lenyalt hajjal épp az egyházi iskolába igyekszik. Később Briançonba ment, ott aztán felfedezte magának a nagy erdei sétákat, a magas hegyeket meg a sárkányrepülést, vagyis egy szabadabb, vadabb életet, ahol már nyoma sem volt a vasalt ingnek, nem kellett metróra várni, nem kellett többé oldalt elválasztania a haját, nem volt vasárnapi mise, csak szabad levegő és napfény.

Amikor 1983-ban anyámmal találkozott, huszonnégy éves volt. Mindketten hegyitúra-vezető képzésen vettek részt. Mostohaapám magas, sportos, rokonszenves. A csoportban szereti saját kezébe venni az irányítást, vészhelyzetben a műveletek élére áll, ha kemény pillanatokat élnek át, ha nehezebb falat kell megmászniuk, vagy ha éppen baleset történik. Karizmatikus férfi, sok barátja van, tetszik a lányoknak.

Anyámnak is nagyon tetszik. A néhány hónapja meghalt szerelmére emlékezteti, akit egy lavina sodort el. Anyámat nagyon megviselte a fiú hirtelen halála. Vigasztalhatatlan volt. Vagy ezek szerint annyira mégsem. Sok időt tölt az új barát társaságában. Szereti annak akaratos, határozott, derűs jellemét. Úgyhogy kezd eltávolodni Sammytől, lányai apjától, aki inkább álmodozó, fellegekben járó típus, és kissé visszahúzódó. A fiú igyekszik minél hamarabb meghódítani anyámat. Meredek utakon vezeti a hegycsúcsokig, ahol aztán együtt csodálják a természet szépségét. Csendben, egymás mögött lépkedve sétálnak a hegyen az alpesi nyár szeszélyes égboltja alatt, ahol a felhők színházi díszletként mozognak, és mintha nyugat felé lebegve máris utat engednének az alattuk rejtőzködő, újabb felhővonulatoknak. Lefelé menet kéz a kézben jönnek. A fiúnak már van valakije, a lány pedig négy évvel idősebb nála, kétgyerekes anyuka. Két kislány, Grimm-mesebeli nevekkel, Neige (Hófehér) és Rose (Rózsapiros), hat- és négyévesek, most épp az apukájukkal vannak, de ezt nem hagyhatja sokáig, hiszen annyira hiányoznak neki, és ő is a lányoknak. A lány meglepődik, hogy a fiú nemcsak elcsábítani akarja ebben az első néhány szenvedélyes napban, hanem folytatni a kapcsolatot; látogassák meg őt a kislányokkal, próbálják ki a közös életet; a lány meglepődik ugyan, de boldog, azt mondogatja magában, micsoda szerencséje van.

A lány szereti ezt a kimunkált testet és a belőle áradó energiát. Ja igen, már említettem az energiáját és az erejét. A fiú síel, hegyet mászik, szereti a kemény fizikai munkát, szereti kizsigerelni magát, túltenni saját erején. Mielőtt túravezető lett, az alpesi vadászoknál, a magas hegyekért rajongó fiatal férfiak elit alakulatánál szolgált. Les Traverses-nél futottak a hóesésben, amíg le nem szállt az éj; magashegyi menedékházakhoz kellett felmenniük nyolcvankilós, kövekkel teli hátizsákkal; kis alumíniumlapáttal ástak árkot a Col de l’Échelle hágónál, amíg szinte jégcsapok nem lógtak az ujjaikról, és hasonlók. A fiú imádta ezt. A lány békésebb természet, így nehezen érti meg, hogyan szeretheti a fiú ezt az önkényes szabályokkal és macsó mutatványokkal tűzdelt világot. Főképen Sammy után volt ez nehéz, aki inkább megjátszotta a szellemi fogyatékost, nehogy besorozzák, és irtózott a fegyverektől, egyenruhától, kegyetlenkedéstől. De a fiú csak mesél tovább a haverokkal átélt kirándulásokról, a megpróbáltatásokkal teli bajtársiasságról, a természeti elemekkel való küzdelem során kapott kemény leckékről. A fiú korábban azt hitte, egész életére be lesz zárva a szürke külvárosba, a sport szeretete viszont valami egész mást tárt fel előtte. Most már tudja, hogy soha nem tér oda vissza, hiszen megtalálta a saját útját, a természetben, a lánnyal.

A hegyeket, az alpesi vadászokat és a külvárost már mondtam.

A lány szereti a fiú erős arccsontját, fekete tekintetét, ázsiai ősökre utaló, mandulavágású szemét, de mintha ez az ős véletlenül tévedt volna az északi kinézetű arcra, hiszen a szülők Észak-Franciaországból, Pas-de-Calais-ból származnak, úgyhogy a fiú fehér bőrű és sasorrú.

És nagy családról álmodozik. Anyámmal elég gyorsan lett is két gyerekük, egy fiú, majd egy lány. Ha felteszik neki a kérdést, azt válaszolja, hogy mindig is nyolc gyereket szeretett volna. Az emberek őrizkednek a megjegyzésektől, igyekeznek titkolni, mennyire furcsállják ezt, hiszen úgy gondolják, négy is épp elég nekik, sőt sok is.

A vaj és a tejtermékek gyerekkori ízekre emlékeztetik a férfit. Anyja karácsonykor mindig vajas-kávékrémes fatörzstortát készített, amit többször is megpróbáltak utánozni, de hiába. Egyik sem volt olyan jó. Sőt, a sütemény többször kifejezetten undorítóra sikerült, a kis vajdarabkák sehogy sem akartak elkeveredni, a milliónyi zsíros, ízetlen gömböcske szinte átlyuggatta a krémet, a cukorszemcsék viszont csikorogtak a fogunk alatt. Néha az állag és az íz egészen megközelítette az eredetiét; ekkor mindannyiunk tekintete a férfin csüggött, hátha ki tudjuk venni az arckifejezéséből, mit gondol a süteményről, és ezek a pillantások egyfajta ragályos boldogságérzettel ajándékoztak meg bennünket, ami nagyon közel állt a férfi szerint elérendő, legfőbb családi boldogság képzetéhez.

Mostohaapám bőrét hamar megkapja a nap, a tavaszi virágportól pedig erős allergiája támad. Ilyenkor dühödten tüsszög.

Szeret társasozni, de mivel hirtelen haragú, a játék mindig rosszul végződik. A családi Monopoly-játszmák és a baráti társasozások időnként dührohamba torkollnak, mostohaapám a játék kellős közepén abbahagyja az egészet, rácsap az asztalra, a kis műanyag bábuk, zöld hotelek, piros házikók, nagy halom játék pénz táncot járnak, ő pedig sértődötten kimegy a szobából, és becsapja maga mögött az ajtót.

Ugyanez a helyzet a tenisszel: hányszor, de hányszor láttam, hogy földhöz csapja az ütőt! Ráadásul egy ütő drága holmi, nekünk pedig nem nagyon van pénzünk arra, hogy ilyesmire fecséreljük. Csakhogy ez erősebb nála. Üvöltve szitkozódik, szidja az ellenfelét, saját magát és a labdát, mert persze az a hibás. Kivörösödve zihál, szeme dühösen szikrázik, toporzékol, majd belevágja az ütőt a hálóba.

Szerintem én itt abba is hagyom. Pedig megpróbáltam. Igyekeztem a mostani nézőpontomból elkészíteni ezt a portrét, és mivel már én is anya vagyok, próbáltam rájönni, vajon mit látott anyám akkoriban, mit látott a környezetünk, és úgy általában, ha valakinek a portréját olvassuk, mit látunk bele egy testbe, egy arcba olvasáshoz szokott felnőtt szemmel, hiszen regényekben, riportokban sok személyleírással találkozunk, sok képet látunk, és azokat értelmezni is tudjuk. De nekem ez nem megy. Noha számos novellát, több regényt írtam, úgyhogy értenem kellene a portrérajzoláshoz. Csakhogy itt valami egészen másról van szó. Először is azért, mert igyekszem ragaszkodni az objektív igazsághoz, amely elillan előlem a fényképek és az emlékek dacára. Másrészt pedig nyilvánvalóan azért, mert róla van szó.

Szóval a portré

Mostohaapám magas és erős. Sőt kifejezetten durva. A hangszíne könnyedén átvált kedvesből erőszakosba. Amint valami idegesíteni kezdi, kiabál. Hangosan. Parancsolgat. Elképesztőnek tartja, ahogyan eddig neveltek bennünket a nővéremmel, mármint a túlzott engedékenységet meg a káoszt. Két kis vadállatot neveltek belőlünk. Megáll az esze, de komolyan.

Hatalmas keze van, gyakran rózsaszínes-vöröses színben játszik, ahogyan az arca is, mihelyst egy kicsit megkapja a nap, vagy ha dühös lesz. Erős kéz. Megragad, simogat, de valahogy mindig durván, olyan ez a simogatás, mint valami kisajátítás, mintha kijelölné az utat, amerre menni kell. Ilyen a hangja is, próbál lágyan beszélni, de túlzásba viszi, a mondatok vége magasra sikerül, egy kis kérdő hangsúllyal, mintha csak a beszélgetőtársa véleményére volna kíváncsi, a beleegyezését várná, vajon egyetért-e vele, figyelnek-e rá, jóváhagyják-e a mondandóját. Csak épp a hangszíne akkor is változatlan, ha nem kapja meg a beleegyezést, ha némák maradunk, vagy épp nemet mondunk neki. A hangja ugyanezt az utat járja be. Igazából ez a kis kérdő hangsúly egyfolytában ott van az unalomig ismételt monológjában.

Magas. A lába ronda, mint minden láb, de az övé még rondább, mert szőrös, rózsaszín és elhanyagolt. Furcsa, hogy szőrös a lába, hiszen a teste többi része, a törzse, a karja inkább csupasz. A bőre aztán főleg csúnya, a rózsaszín, fehér, vörös és barna különböző árnyalataiban játszik. Folyamatos erekcióban lévő, lilás rózsaszín nemi szervén állandóan feszes a bőr, a makktól lejjebb inkább barackos, a heréknél pedig már gyűrött bézs, mintha egy halott bőre volna, egy darabnyi holttest, amely csontkemény merevségű nemi szerve alatt lóg.

Könyvet sosem láttam a kezében, a képregényekért viszont odáig volt, főleg azokért, amelyek a vadnyugaton játszódnak. Megvolt neki egy sorozat majdnem teljes gyűjteménye, a főszereplőt Blueberrynek hívták. Sokáig ült a vécén, ezeket olvasgatta. Majdnem azt mondtam, bezárkózott a vécébe, de ez nem fedné a valóságot. Amikor végre lett vécénk, sosem került az ajtajára retesz, ahogyan egyébként egyik hálószobáéra sem. Nem akarta, hogy bármelyikünk privát térben érezhesse magát. Ezt ma már egy kicsit furcsállom, hiszen neki is sokkal könnyebb dolga lett volna, ha bezárhatja az ajtót, amikor egyedül van velem egy szobában.

Imádta Johnny Hallydayt. Úgyhogy nekünk is hallgatnunk kellett hosszú órákon át, ahogyan Johnny mostohaapánk egész munkanapját végigkíséri házrenoválás közben, családi autózásokon vagy baráti estéken. Minél többször hallgattuk ugyanazokat a dalokat, annál inkább éreztem, micsoda mélységes képmutatás járja át a szövegeket. Riasztónak találtam a lágy szívű, acélos férfi című színjátékot, aki kemény, mint a kő, de a durva külső persze érző szívet takar, egy szenvedő macsóét; az egész önsajnálat-szimfóniát utáltam, ahogy van.

Mostohaapám nagy valószínűséggel saját magára is magányos cowboyként gondolt. Mindig azt mondta, fejlett igazságérzete van. Többször is elmesélt két-három bántalmazástörténetet, aminek annak idején szemtanúja volt az általános iskolában, és nagyon felháborította. Ha rajtakapott bennünket a nővéremmel valami butaságon, mindkettőnket szigorúan megbüntetett, és mindig hangsúlyozta, hogy közös a büntetésünk. A kert egyik végéből a másikba hordatta velünk a kaviccsal teli talicskákat, gödröket vájtunk, faágakat szedtünk.

Nagyon magas erkölcsi mértékkel mért, amivel sosem tudtunk kiegyezni. Gyerekkoromban többször is megtapasztaltam, milyen hősiesen segít másokon. A hegyekben, baleseteknél, tűzeseteknél. Néhány évig mentőautót is vezetett. Veszélyes építkezéseken egy különleges csoport vezetője volt, a többiek biztonságáért felelt. Ezekben a pillanatokban szinte átlényegült. Mindenét – feszülő izmait és lelkét – alárendelte a célnak, szinte izzott belülről, és az embereknek kedvük is volt követni az utasításait, bíztak az ítélőképességében, az ösztöneiben. Ő volt a többieket biztonságos helyre vezérlő férfi, aki mindig képes a közjóért feláldozni magát, aki egy pillanatig nem kételkedik, aki szembeszáll veszéllyel, tűzzel, hóval. Egyszóval, a bátorság szobra.

Sokáig egyfajta demiurgoszként tekintettem rá, olyan lényként, aki erősebb a természetnél. Mint valami mitológiai lény, olyan volt nekem, Sziszüphosz vagy a démonok által kínzott Prométheusz. Később visszagondolva inkább szerencsétlen, de nagyon manipulatív alaknak láttam, aki csak kihasználta a nála gyengébbek sebezhetőségét. Szűk családi körben teljhatalmú uralkodó volt. Valószínűleg két személy lakozott benne, a titán és a nyomorult alak. Talán jobb, ha az ember az első áldozata, mintsem a másodiké, igaz?

Nagyon sokat dolgoztunk együtt. Főleg a házban, amit teljes egészében mi hoztunk helyre, ő, anyám, a nővérem és én. Kicsik voltunk még, úgyhogy ránk méretezett feladatokkal látott el bennünket: anyagmozgatás, falcsiszolás, szerszámadogatás. Hétvégén régi, gipszfoltos ruhánkban ugyanúgy néztünk ki, mint ők. Közös volt a robot és a fizikai munkában szerzett elégedettség, a szünetekben a jól megérdemelt szendvics ugyanúgy elverte az éhségünket, ugyanolyan csendesen kérődztünk egy-egy mozdulatra koncentrálva. Mindezt a rádió, illetve Johnny-kazetták hallgatása közben. Még ma is úgy vagyok vele, ha meghallom ezeket a számokat, és ez gyakran előfordul, hiszen óriási sikerük van mind a mai napig, nagyon nehéz nem úgy éreznem, mintha hosszú késpengék vájnának a sebembe, mintha a szövegeknek volna egy második, rejtett értelmük is, mindig ugyanaz, és csak én hallom ki belőlük.

Amikor ajkad felpuhul
Amikor tested megfeszül
Amikor szemedben az ég

Hirtelen nem világos, inkább vihar gyűl
Amikor a kezed akarná
Amikor ujjaid nem merik
Amikor szemérmed nemet mond
Bár épp csak alig hallani
Hogy szeretlek, hogy szeretlek, hogy szeretlek

Azt mondta, szeret. Azt mondta, a szeretetét akarta kifejezni azzal, amit velem tesz, azt mondta, az volna a legfontosabb kívánsága az életben, hogy viszontszeressem. Azt mondta, azért kezdett hozzám ilyen módon közeledni, azért érint meg, azért simogat, mert szüksége volt arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön velem, mivel én sehogyan sem akartam kedves lenni vele, mert nem mondtam neki, hogy szeretem. Majd szexuális aktussal büntetett az iránta való közömbösségemért. Megígérte, hogy ameddig nem beszélek erről senkinek, a többi gyereket békén hagyja. Később azt is mondta, ha beleegyeznék abba, hogy azt mondom, szeretem, úgy tennék, mintha szeretném, máshogyan viselkedne. Nem tudtam megtenni. Már túl késő volt, egyszerűen lehetetlen lett volna. Inkább meghaltam volna, mintsem hogy kimondjam azokat a szavakat. Azzal a feltétellel járult hozzá, hogy vége legyen, ha kedves leszek vele, és színlelek a többiek előtt. Erre igent mondtam. Így lett vége.

A nyelv hegye háromszor indul a szájpad felé

Újraolvasom Nabokov Lolita című regényét. Először egy amerikai irodalomról szóló szemináriumra olvastam; normaszegő írók szerepeltek a listán: Henry Miller, William Burroughs és Charles Bukowski. Húszas éveimben jártam, vonzottak a szélsőséges tapasztalatok, az önpusztítás, az őrület, ez a mű viszont teljesen összezavart. Arra nem számítottam, hogy saját visszataszító történetemmel ennyi közös pontot találok benne.

A szöveg a leírt helyzeten kívül mindenekelőtt az elbeszélő nézőpontjának köszönhetően provokatív. Attól olyan magával ragadó és zavarba ejtő az olvasmány, hogy maga a narrátor a bűnös, ő a pedofil, az olvasó pedig – a narráción keresztül – kénytelen belemászni a fejébe, kifürkészni titokzatos gondolatmenetét, önigazolásait, fantazmagóriáit. Hánykolódunk elfogadás és visszautasítás, undor és együttérzés között, a narrátor sajátos humora megnevettet bennünket, miközben a legteljesebb borzalmat éljük át. Egyszerre értjük és nem értjük, végigkísérjük az őrülethez vezető úton, tartunk attól, nehogy győzedelmeskedjen, és örülünk, amikor végül elbukik. Csakhogy ez a nézőpontválasztás bonyolultan kifinomult olvasásra kényszerít bennünket: belemegyünk az író játékába, aki szintén a narrátor bőrébe bújik, miközben egy pillanatra sem empatizál a szereplőjével. És ha kalandvágyból mégis bevonódnánk, a szöveg bizonyos jól kiválasztott pontjain felelősségteljesen figyelmeztet arra, hogy az ilyesfajta beleérzés miatt egy szörnyeteg cinkosává válhatunk.

Ritkán lehet ilyesmivel találkozni az irodalomban. Egymást érik az olyan szövegek, amelyek az áldozat nézőpontjából íródtak, a hóhéréba viszont kevesen helyezkednek, főképpen a realista vonalon nem. Azért egy megszorítást mégiscsak tennünk kell: gyerekekkel szembeni erőszakkal kapcsolatosan ritka az ilyen választás. Mert az összes többi, bűncselekményről szóló szövegben gyakran találjuk magunkat a bűnös oldalán. Szívesen beleképzeljük magunkat a rabló, a csaló, sőt még a gyilkos helyébe is. A mi kultúránkban nem maga az erőszak tabu, amit egyébként mindenhol művelnek, hanem az, hogy beszéljünk róla, elképzeljük, elemezzük.

Mostohaapám az erőszak szót soha életében nem ejtette ki a száján. Még az őt épp ezért a bűncselekményért elítélő bíróság előtt is azt hangoztatta, hogy szerinte itt másról volt szó.

Az első fejezetekben máris elmerülünk abban, hogyan érzékeli Humbert Humbert a világot, és milyen csábító nimfácskalátomása alakult ki a kislányról. Humbert szerint úgy tűnik, a kislány tényleg partnernek mutatkozik abban, hogy cinkos viszony alakuljon ki kettejük között, hiszen mindketten a hóbortjaikkal szemben fellépő anya ellen szövetkeznek. Lolita korát meghazudtoló dolgok iránt érdeklődik, a képes magazinok színésznői és a hollywoodi szerelmi történetek iránt. Igyekszik felkelteni az anyját elcsábító úr figyelmét, és nagyon örül, amikor sikerrel jár. Meglátogatja az irodájában, leül mellé a kanapéra, fesztelenül a férfi térdére rakja meztelen combját. (Az már önmagában is kihívó, hogy ugyanabban a házban lakik, mint a férfi, összefut vele a fürdőszobában, Humbert látja a lány kis testét azokban a bizonyos ruhákban, azt, hogyan mosolyog rá, vagy éppen hogyan nem mosolyog…) A lány akar valamit tőle. A férfi pedig azt hiszi, tudja, mit, hiszen ő ugyanazt akarja Lolitától. (Mostohaapám bíróság előtti beszédében is volt egy jelenet az állítólagos beleegyezésemről. Szereted, nem? Persze, hogy szereted. Annyira szereted ezt!) Állandóan hajtogatja, próbálja meggyőzni saját magát, de azért felmerül benne egy kis kétely, hiszen a lelke mélyén pontosan tudja, hogy a kislány nem ugyanazt akarja tőle. Egyébként, amikor végre rászánja magát a cselekvésre, és a fantáziálást tettekre váltja, azon a ponton megváltozik a könyv stílusa is, ott olvashatjuk a szellemről szóló híres mondatot, és a komédia is akkor vált tragédiába.

A bűnözők többsége kitalál mindenféle történetet, ami elfogadhatóbbá teszi az általa megélt dolgokat. A legtöbb perverz bemeséli magának, hogy érzései és tettei a szeretetben gyökereznek. (Gúnyolódhatnak rajtam és fenyegetőzhetnek, hogy kiürítik a termet, de mindaddig, míg be nem tömik a számat, és félig meg nem fulladok, harsogni fogom siralmas igazságomat. Ragaszkodom hozzá, hogy a világ megtudja, mennyire szerettem Lolitámat […]. Vagy később, részben franciául is: Szerettelek. Ötlábú szörnyeteg voltam, de szerettelek. Hitvány voltam, nyers és gyalázatos és minden egyéb, mais je t’aimais, je t’aimais!). Ezt a mentális konstrukciót a Lolita első fejezetei fantasztikusan alapozzák meg. Ügyesen felépített, igen meggyőző, majdnem hihetővé is teszi a világot, amit a ragadozó saját magának hozott létre, ugyanakkor számos jelből észrevehetjük, hogy itt valami csalárd dologról van szó.

Először is Humbert áldozatnak állítja be magát. A szerencsétlensége, a többi ember és saját maga áldozatának. Általa uralhatatlan erők játékszereként. A nimfácskák iránti megszállottsága tudattalanjának szüleménye, a gyermekkorában átélt kegyelmi pillanaté, amely irányíthatatlan módon fel-feltör emlékezetében. És persze a képmutató társadalom áldozata ő, hiszen a társadalom úgy tesz, mintha nem tűrné a gyerekek és felnőttek közti szerelmet, kivéve, ha híres emberekről van szó, mert nekik mindent lehet (Dante az akkor kilencéves Beatricébe szeret bele, Petrarca Laura nevű múzsája tizenkét éves stb.).

Más helyen, más időben minden további nélkül békén hagytak volna bennünket. Hiszen ez természetes dolog, a természet ellen pedig nem harcolhatunk. Csakhogy ebben a világban ezt senki sem érti meg. Ezért sem szabad senkinek tudnia róla.

Neige Sinno: Nyomorult tigris
Fordította: Kiss Kornélia
Park Kiadó, Budapest, 2025
252 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft