Amikor a könyv más, mint a film | Deborah Moggach: Marigold Hotel

Paddington |

A kötet címe minden bizonnyal sokak számára ismerős. Deborah Moggach akkor még These Foolish Things (Azok a bolondságok) regényéből 2011-ben parádés szereposztású angol film készült és már azt a címet viselte, amit a regény magyar kiadása. A könyv a filmnél mélyebben, ám érzékenyen és finom humorral dolgozza fel az öregedést, az emberi kapcsolatok törékenységét és az újrakezdés lehetőségét. Ebben az esetben nem igaz, hogy a film jobb, csak más. Ha tetszett, érdemes visszatérni az eredeti regényen keresztül Indiába, mert az más árnyalatokat, mélyebb kulturális és emberi dilemmákat tár elénk, mint a moziváltozat.

Moggach klasszikus irodalmi eszközt használ kiindulópontként. A hotel metaforája hagyományosan az átmenetiséget, a mulandóságot, az emberi élet állomásait, a megállás és továbblépés kényszerét jelképezi. A regényben szereplő idős brit hölgyek és urak mindannyian valamilyen okból kiszakadnak megszokott életformájukból, és egy indiai nyugdíjasházban – a Marigold Hotelben (ami a filmtől eltérően nem az észak-indiai Dzsaipurban [Jaipur], hanem több mint 1500 kilométerrel délebbre, Bangalorban [Bangalore] áll) próbálnak új otthont, közösséget, talán az életüknek is új értelmet találni. A reklámokban luxusotthonként hirdetett intézmény azonban sokkal lepusztultabb és szerényebb, mint amire a legtöbben számítottak. Erre a helyzetre mindenki másként reagál, de a körülmények alapvetően arra kényszerítik őket, hogy egymásra és önmagukra támaszkodjanak. Időnként megszerzett bölcsességüket vetik be, máskor kamaszos csínyeket követnek el.

A regényt alapvetően a karakterek sokfélesége teszi olvasmányossá. A filmben is felbukkanó alakok – például a xenofób, zsörtölődő Muriel Donnelly vagy a friss özvegy Evelyn Greenslade – a könyvben sokkal árnyaltabban jelennek meg. Evelyn története alapvetően megrendítő: anyagi és érzelmi bizonytalanságban, idős korára magára maradva próbálja újradefiniálni önmagát Indiában. Muriel figurája ezzel szemben inkább taszító, mégis emberi: az ő előítéletei, betegsége és a magány elleni küzdelme rámutat, milyen nehéz öregen és kiszolgáltatottan nyitottnak maradni a másságra.

Egyes szereplők kevésbé rokonszenvesek a regényben, mint a filmben. Norman, a szexuálisan túlzottan aktív, sokszor illetlen férfi a vásznon enyhén komikus, a könyv lapjain viszont inkább túl sok. Doug és Jean Ainsley házasságának feszültségei, vagy az indiai üzletember Sonny ábrázolása (a film naiv fiataljával szemben a regényben egy ötvenes, számító, olykor kétes módszerekkel dolgozó férfi) mind azt mutatják, hogy Moggach nem egy idealizált világot akart láttatni. Sőt: a figurák egy része kissé karikatúraszerű is, ezzel az írói eszközzel is erősítve mindazt, amit meg akar mutatni. A szerző egy interjúban meg is jegyezte, hogy a polkorrektségi elvárások mai keretei között a regényét Angliában vagy Amerikában nem adnák ki. Szerencse – írom minden irónia nélkül –, hogy nálunk ez nem szempont.

• Olvass bele!

Moggach maga is évekig élt Pakisztánban, így belülről ismeri a dél-ázsiai társadalom sajátosságait, ellentmondásait. Ez a tapasztalat átüt a regényen. Az olvasó nem csupán a színes utcákat, a forró fűszereket és a zsúfolt piacokat látja, hanem a társadalmi hierarchia rideg valóságát is. Egy magas kasztbeli indiai férfi például annyira lenézi alacsonyabb sorból származó honfitársát, hogy annak árnyékát is fertőzőnek tartja. Bár a törvény tiltja a kasztrendszert, a mindennapokban mégis elevenen él tovább. Az ilyen részletek teszik a regényt – a szándékos írói eszközként használt túlzások ellenére is – hitelessé, mélyebbé és sokkal kevésbé meseszerűvé, mint amilyen a filmváltozat.

A Marigold Hotel egyik legnagyobb érdeme, hogy egyszerre tud könnyed és keserédes lenni. A regény bővelkedik a helyzetkomikumokban, a kulturális különbségekből fakadó abszurd jelenetekben, ugyanakkor nem kerüli el a tragédiát sem. Halál, betegségek, megaláztatás, magány – ezek mind megjelennek, de nem nyomasztó, inkább realista módon. Moggach a brit irodalmi élet egyik megbecsült alakja, ügyesen épít korábbi korok brit írónőinek hagyatékára. Az írás minősége sajnos a magyar fordításban néhol megbicsaklik, az eredeti szöveg kvalitásait nem mindig sikerül visszaadnia. Szigeti Imre fordításában ugyanakkor találtam egészen meglepő szóleleményeket is.

Akik már látták a filmet, azonnal észre fogják venni, mennyire más a két mű hangulata. A film szívet melengető, optimista, szinte mesei: az idős emberek új életet kezdenek, barátságokat és szerelmeket találnak, mögöttük pedig India varázslatos díszlet. A könyv jóval sötétebb tónusú: a karakterek ellentmondásosak, a környezet sokszor nyers, a véletlenek nem mindig hihetőek, és a befejezés sem kínál felhőtlen katarzist. Ennek ellenére remélem, hogy ezek inkább gazdagítják az olvasás élményét.

A sötétebb tónus azonban nem gyengesége, inkább erénye a regénynek. Moggach nem csupán szórakoztatni akar, hanem szembesíti is az olvasót azzal, hogy az öregedés nem romantikus kaland, hanem sokszor fájdalmas veszteségek sorozata, amit csak humorral, emberséggel és egymásra figyeléssel lehet elviselhetővé tenni.

Deborah Moggach:
Marigold Hotel – Keleti nyugalom
Fordította: Szigeti Imre
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
434 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft,
online ár a lira.hu-n 4950 Ft,
e-könyv változat 3899 Ft
ISBN 978 963 543 5364 (papír)
ISBN 978 963 543 5562 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egy csábító reklám hatására hét nyugdíjas a távoli Indiába utazik, hogy egy luxus-otthonban új életet kezdjen.
Megérkezésük után azonban gyorsan rádöbbennek, hogy a szálló csak árnyéka régi önmagának, a személyzet több mint excentrikus, és a brit uralom napjai bizony régen elmúltak. Mégis, India lenyűgözően ellentmondásos világában hamarosan arra is ráébrednek, hogy az élet és a szeretet mindig újrakezdhető, még a legváratlanabb helyzetekben is.
A könyv inspirálta a Judi Dench, Maggie Smith és Bill Nighy főszereplésével forgatott, népszerű filmet, a Marigold Hotelt.