Varsányi Gyula: Újratervezők (részlet)

Élőlánc a parkban

Fölriad álmából, hirtelen nem tudja, hol van.

Hogy kerül ide a plafonról csüngő lámpa, a szekrény, a szék a rádobott gyűrött ruhával? Időbe telik, míg bekattan: hiszen ez a hálószoba! Az otthoni… Miért volt idegen?

Oldalra pillant: mellette üres az ágy.

„Olga már elment – dünnyögi maga elé –, nem volt szíve fölkelteni. Vagy szándékosan hagyta, hadd aludjak, lesz, ami lesz? Biztosan dühös, amiért este nem bújtam oda hozzá…”

Megint ez a motyogás. A fenébe. Néha nem elég, hogy magában beszél, még hadonászik is a kezével, mintha magyarázna valakinek, egy képzelt alaknak, egy fantomnak.

„Mekkora idióta vagyok!”

Még jó, hogy észreveszi. De vissza kell fogni, visz-sza-fogni, amíg nem késő.

Amint az órára pillant, mentegeti magát: nem ilyen kései, kábult ébredésekhez szokott. Mi a bánat történt vele?

Amikor kinyitotta a szemét, először arra gondolt, ez itt egy ismeretlen világ. Másvilág. Talán a túlvilág? – töprengett. Hát nem éppen a bibliai mennyország, nem is a pokol, bár… honnan tudná, milyen lenne a mennyország és a pokol? Ezekről csak közhelyeket ismer. Különösen a mennyország homályos előtte. A pokolról már az Ószövetség elrettentő érzékletességgel számol be, akárcsak a katolikus szentképek hierarchiája: fölül a Mindenható, trónusa mellett a szentek, angyalok ájtatos köre, hozzájuk csatlakozhatnak az utolsó ítélet után a „jók” is; alul pedig a pokol kénköves tüze gyötri a bűnösöket. Beszarás. Persze érthető, hogy a Biblia fogalmazói és koronkénti átfogalmazói úgy vélték, ha valaki nem viselkedik a hit és az egyház parancsa szerint, parázzon csak a végítélet miatt. Egyébként pedig, ahogy a görög istenek a boldog elíziumi mezőkre repítették kegyeltjeiket, hogy ott szórakozással töltsék az örök időt – miféle szórakozással vajon? –, a keresztény „jók” is üdvözülhetnek, ám azt sem lehet tudni, mit jelent ez az üdvözülés a lelki halhatatlanoknak. Milyen környezetben lesznek boldogok a végítélet utáni Új Földön? És főként: mit fognak ott csinálni?

Ezen kicsit tanakodott.

Boldognak lenni… Lehet úgy általában boldog az ember? A túlvilági „jóknak” talán nem lesznek egyéni vágyaik, céljaik, törekvéseik? Nem fognak szenvedni, ha kudarcot vallanak? Vagy körükben ismeretlenek lesznek a küzdelmek, a konfliktusok, a kudarcok? Lesz-e szerelem? Mert ha mindez lehetetlen, akkor… akkor dögunalomnak néz ki az egész. Ki akarna „üdvözülni” minden emberi kockázat és perspektíva nélkül? Így már kezd érthetővé válni, miért fenyegetnek a pokollal: ha nincs elég mézesmadzag, jöjjön a korbács.

Akkor inkább a reinkarnáció. Az legalább megújuló e világi élet lehetőségét kínálja. Elég izgi, különösen, ha előfordulhat, hogy nem az emberi faj tagjaként születünk újjá. Ő vajon milyen élőlény alakjában szeretne újjászületni? Kicsit elmélázott ezen, aztán arra jutott, nem biztos, hogy újra ember szeretne lenni. De hogy milyen más élőlény, azt hirtelen nem tudta eldönteni.

Mennyivel gyakorlatiasabb a Korán: legalább ámítja az igazhitű férfiakat gyönyörű nőkkel a paradicsomban – mellesleg ezzel kábítja az öngyilkos terroristákat is. Úgy látszik, a muzulmán túlvilágban létezhet szex. De mást is ígér a Korán: gyümölcsöktől roskadozó kerteket, tejjel, mézzel, sőt borral hömpölygő folyókat (mohamedánoknak bor, nocsak!), miközben a hitetleneket és a bűnösöket a Gyehenna tüzével fenyegeti.

Ahogy lassan beáll agyában a biológiai GPS, már bánja, hogy ilyesmin agyalt. Időpocsékolás. Hiszen úgyis csak egyetlen zűrös e világi univerzum van, kinek-kinek a magáé. „Túlvilági” túraként az ő számára legfeljebb az álom kínálkozik. Kár, hogy nem szeret álmodni, mert gyakran kínos helyzetekbe kerül, amelyekből átizzadt ébredés menekíti ki. Csak néha élvezi az álomvilágot, amikor repül, méltóságteljesen lebeg a házak, utcák fölött, mintha léghajóból nézne le, vagy inkább, mint egy nagy madár, széttárt karokkal száll, és apró bogaraknak látja az embereket, bokorpamacsoknak a fákat, szárnyal, szárnyal tovább, könnyedén forog, pörög céltalanul, mint akinek nincs dolga azzal, ami odalenn van, csupán kirándul. Mint egy minden nyűgétől megszabadult lény.

Aztán hirtelen az ágyon találja magát, mintha egyenesen az égből pottyant volna oda. Az nagyon kiábrándító.

Ennél azért jobb kipattanni a takaró alól, és rutinosan végiggondolni, mi vár rá aznap.

Csakhogy ez a kipattanás most nem megy, épphogy kibotorkál a konyhába a kávégéphez. Olga persze benne hagyta a zaccot. Kikotorja, új főzetet tesz föl. Lesi, ahogy csordogál a jószagú fekete lé. Rögtön újjá fog születni, máris kezdi átjárni egy titkos, bátorító érzés. Megissza, aztán indulhat a menet.

A fenébe, mára nincs biztos témája. Napok óta kínlódik a nagy ingatlanmutyiról szóló cikkel, és még mindig nem állt össze. A polgármester persze kirúgta azzal, hogy nincs mondanivalója az ügyben, de az lett volna meglepő, ha mond valamit, mert a fickó igencsak sárosnak tűnik. Az elzárkózása is árulkodó. Ám ettől még nem kerek a sztori. Egyik-másik képviselő elpötyögött ezt-azt, hogy kiknek akarják átjátszani jóval a piaci érték alatt az állami tulajdonban lévő impozáns, ám mostanra már lepukkant belvárosi palotát – hogy aztán az új „kebelbeli” tulaj majd lenyúljon az államtól jókora támogatást vagy legalább hitelt a felújítására –, csakhogy muszáj tovább kutatni és mindent ellenőrizni, hogy a legkisebb hibát is elkerülje, mert azonnal lecsapnak rá, aztán jön a bírósági idézés. A nehezen megszerzett titkos infóban szereplő várományos tulajdonosok persze nem nyilatkoznak, vagy letagadtatják magukat. Ez is árulkodó jel, de mendemondákra mégsem építhet, bármennyire gyanús az ügy. Sokáig nem cicózhat vele, mert más is rárepül, és ha netán sikerrel jár, akkor neki arra az egyébként jogos szerkesztői kérdésre kell válaszolni: „Ezt te is kapargattad, hogyhogy nem jártál a végére, miért nem írtad meg?” Esetleg álszent módon hozzáteszik: „Pedig az ilyen mutyik ügyeiben máskor jó szoktál lenni.”

Ja, mármint az ilyenekben. Kösz az elismerést.

Ha komolyabb következménye nem lesz is a malőrnek, azért mégis égés. De egy napilapnál az eset hamar feledésbe merül, szerencsére. Legfeljebb egy következő bakinál bukkanhat elő kötözködő kolléga szájából: „Már máskor is előfordult, hogy lemaradtál a szenziről.”

„Szerinted folyton lemaradok?” Legyintés a válasz, aztán megy mindenki a maga dolgára.

Jaj, nehogy megint otthon hagyja a maszkot, mint tegnap. Még szerencse, hogy az egyik tördelő ki tudta segíteni, mert pénzlevonás jár érte, ha észreveszi valamelyik főnök a szeriben a szájzár hiányát. Pénzlevonás? Na még csak az kéne, így is legatyásodott, mert a fizetéseket megnyirbálták a járvány miatt. Szerencse, hogy Olga rendesen keres, neki könnyebb a home office-ban. Mostanában még úgy sem jön hirdetési pénz a laphoz, mint korábban. No persze, ők nem ülnek a kormány ringató ölében. A tulajdonos próbál manőverezni, biztosan kuncsorog itt-ott pénzért, smúzol a kormányzati kapcsolataival is, hogy lökjenek oda egy kis reklámot, de ha sikerül valamit elérni, rendszerint nem „ingyen” adják, előbb-utóbb kérnek valamit cserébe. Mostanában a tulaj azt hajtogatja, hogy „gyerekek, most nincs több, ezzel kell kihúznotok, vagy ha nem, hát néhánytól közületek el kell köszönjek”. Pedig ő ne tudná, hogy már így is hiányos a létszám, mások helyett is dolgoznak, mint a güzü. Szerencsére nem olyan embernek ismerik, aki csak úgy kirugdossa az újságírókat. De hát azért ő is csak ember. Még ha üzletember is.

Kihúzni. Ja, de meddig? Már mindenkinek tele van a töke ettől a húzd meg, ereszd meg járványtól és attól is, hogy a fertőzésveszély miatt rizikós a szeriben dolgozni, aki teheti és ameddig teheti, elkerüli. Ám amikor összerakják a másnapi újságot, több szerkesztő, tördelő zsúfolódik össze. Távolságot tartani? – röhej. Home office-ban lehet anyagot gyűjteni, cikket írni, de újságot csinálni nem lehet. Néha kitör a pánik, ha valakinek takonykórja vagy egy kis hőemelkedése van: „minek jöttél be, menj haza, tesztet csináltál?” és hasonlók. Szerencsére most éppen apad a fertőzöttek és a pandémiás halottak száma. Persze egyetlen halott is sok, de ez most mindegy. Egyszer majd vissza fog állni minden a régi kerékvágásba, mint a hajdani pestis- és kolerajárványok után. Egyszer majd. De mi lesz addig?

Kézbe kapja a telefonját, és meglepi, hogy süket. Pedig mindig bekapcsolva hagyja az ágya mellett, hogy reggel ébressze, és azonnal megnézhesse rajta a friss infókat. De tegnap este úgy le volt harcolva, hogy kinyomta az ébresztőt és a telót is, előtte pedig benyomott két ampulla sört és némi erőset is mellé. „Csak a vírus ellen”, mentegetőzött Olgának, aki ingatta a fejét, nehogy már a pia védje, amiben persze igaza van, de úgy érezte, jólesik a feles is, most kivételesen jólesik, aztán hamar eldőlt tőle, mint a zsák.

Meglett az eredménye reggelre. Alig tér magához. Miközben bekapcsolja a kütyüt, eszébe jut, hogy Olga mindig szóvá teszi, ha otthon a mobilt nyomogatja. Hiába magyarázza neki, hogy ez szakmai ártalom, „naná, hogy nyomogatom, mert nekem mindig up to date kell lennem, vagy inkább up to minute, érted”, mondja neki, de ő úgy tesz, mint aki nem érti. Nem akarja érteni, holott okos nő, de még milyen okos, csakhogy azt akarja, vele foglalkozzon, figyeljen rá, beszéljen hozzá, ha otthon van. Ez, mondjuk, jogos, de azért nem kellene úgy fölfújnia magát, néha olyan, mint egy dühös macska a villámló szemeivel. Pedig egyébként szelíd bocitekintettel is tud nézni rá, amitől akármilyen stresszes bolond, egyből lenyugszik. Valójában se nem dühös macska, se nem boci ő, inkább állatszelídítő.

Ahogy pörgeti a kijelzőt, megkönnyebbülve látja, hogy semmi érdemi változás nem történt tegnap este óta. A vezető online hírek többnyire bulvártémák vagy a már ismert előző napi események felböfögései. Szerencsétlen pecások, gondol a konkurens hírgyártókra, hiába dobtátok be korán a csalit, kapás egy se. A járványjelentés viszont továbbra is biztató. Sóhajt, aztán összeszedi magát, hogy induljon, mert mire beér, ott már berobbant az élet. A bejárati ajtót nyitná éppen, amikor megcsörren a visszakapcsolt mobil.

– Hol vagy?
– Hol a fenébe lennék, amikor itthon vagyok.
– Ember, már jócskán elmúlt tíz óra!
– Na és? Már éppen indulok.
– Gabriel jelentkezett. Valamit akar.
– Igen? És miért nem engem hív?
– Mert ki voltál kapcsolva, seggfej. Én is harmadszor csörgetlek.
– Na jó, és vajon mit akar?
– Mit tudom én, talán szivárogtatni valamiről, ezt neked jobban kellene tudnod.
– Ja, én a Nemzeti Demokrata Párttal fekszem és kelek. Közben még dugunk is.
– Figyelj, a fene tudja, mit akar, de akár ez lehet a nap sztorija. Fél tizenegykor Vindicsnek be kell kínálni valami izgi témát. Hívd Gabrielt, aztán őt! Cső.

Nahát ez gőzös Max, vagyis Gőzmaxi, az ügyeletes szerkesztő. Az ő szavajárása, amikor már valósággal izzanak a számítógépek, hogy „gyerekek, lehűlt a mozdony, adjunk rá több gőzt!”. Majrés a fickó, folyton be van tojva, hogy lecseszik késedelmes cikkleadásért, ezért, azért. Tízpercenként képes kaffogni, hogy „mi van, kész vagy már, előbb a netre írd meg, aztán a komplettet a lapba” – így mondja: a komplettet. Hát igen, komplett hülyék mindannyian, üléseikhez láncolt modern gályarabok, akiknek az agya egyetlen programra zakatol, akár egy primitív kompjúter: „Siess, lapzárta!” No persze, mit érdekli Gőzmaxit a kapkodás miatt becsúszó rossz szóegyeztetés, betűtévesztés, értelmetlenre húzott vagy toldott mondat, amit persze hajlamos a szövegben felejteni, hiszen ő is siet, ugye. Miért bánná, hiszen nem az ő neve áll majd a cikk fölött.

Varsányi Gyula: Újratervezők
Könyv Guru Kiadó, Budapest, 2025
258 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft