Akár féllábon állva is… | Hannah Bonam-Young: Veled teljes a világ

Fazekas Erzsébet |

Végtag-rendellenességgel született a könyv főszereplője, akárcsak a szerző, Hannah Bonam-Young. „Nekem sem fejlődött ki rendesen a jobb kezem. És bár egész életemben azon voltam, hogy ez semmitől se tartson vissza, természetesen okozott kihívásokat. … Azon kaptam magam, hogy elgyakorlom a dolgokat, amelyeket később mások előtt meg kell tennem. Órákon át elmélkedtem azokról a mindennapos akadályokról, amelyekhez alkalmazkodnom kell. Részletekbe menően elterveztem mindent, hogy elkerüljem a kínos helyzeteket és a kudarcot. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, hirtelen úgy éreztem, erre egyáltalán nem állok készen.”

Egy alteregó lett tehát történetünk főhőse. Winnifred, aki a Win (nyerő) beszélő nevet kapta a szerzőtől. Ritkábban férfiakat is anyakönyveznek így, körükben elsősorban a begyűjtött skalpok száma alapján szoktak nyertest hirdetni. Hősnőnknél viszont egyértelmű a helyzet: ő önmaga ellen nyert jelentős csatát – amikor megingását, rövid habozását legyőzve eldöntötte, megtartja az egyszeri szerelmi kaland eredményét.

A könyvet – előszó helyett – ez vezeti be: „A szerző megjegyzése a tartalommal kapcsolatban.” Szó esik itt az abortuszról (ami a cselekmény helyszínén, Kanadában legális), a felvilágosítás, a támogatói csoportok, az orvosi konzultáció hasznáról. Fontos felismeréseket is megoszt: „ha valakitől azt a klisét hallottam, hogy az anyáknak plusz kézre lenne szükségük, felfordult a gyomrom.” Első gyereke megszületése után öt nappal már e megállapításig jutott a szerző: „az emberek túlbecsülik a tíz ujjukat.” „A romantikus könyvekben nehéz téma a terhesség” – jegyzi meg Hannah. Azt már én teszem hozzá, itt főként nem is ez a kérdés nehéz, jóval inkább a fogyatékosság miatt nehezített élet az. „Ez a könyv arról is szól, hogyan merjük felfedni mások előtt a rosszabbik, a rászoruló énünket” – így burkolta selyempapírba önmaga és Win problémáját.  „[A könyv] segít megtanulni, hogy olyannak szeressenek, amilyenek vagyunk, s mi elfogadjuk mások segítségét. Cél, szembenézni elvárásainkkal, és legyőzni az akadályokat. A tökéletlen boldogságról szól, amiből, ha engem kérdeztek, mindenkinek többre van szüksége” – mármint nem a tökéletlenből (ezek csak a fordító szerkesztetlen szavai). Értse tehát úgy az olvasó: a tényleges boldogságból van sokkal többre szükségünk!

Hannah Bonam-Young gyerekkori barátjából lett férjével és két gyerekükkel él. Romantikus könyveket ír. Érzelmekre ható eseményeket mesél, szereplőket ábrázol, mindeközben érdeklődése, figyelme – a való világban is! – olyan létező személyekre fókuszál, akik eltérnek  az átlagostól, valami fogyatékossággal élnek, másfélék (például az LMBTQ közösség tagjai, illetve az ő hozzátartozóik), a társadalom peremére szorultak – tudjuk meg a kiadó ismertetőjéből.

Mielőtt belefutunk a történetbe, újabb érdekességre utalok: tartalmi megjegyzésekben jó előre arra is figyelmeztet a szerző, hogy a szövegben milyen helyzetekre számítsunk: szemléletesen ábrázolt nemi aktus, a terhesség és tünetei, az abortusz (részletesen), a végtag-problémások elutasítása mellett akad itt még verbális bántalmazás is. Aki ezeket nehezen dolgozná fel, az legyen résen. (De vajon hogyan? Mondjon búcsút a könyvnek? Vagy lapozza át a kritikus részt?) Igaz, meg is nyugtat, hogy ezek csak egyszer fordulnak elő, és a múltban történtek. Az érzékeny olvasót megrázhatja a szülő halála, a rákos kór, az amputáció ténye is, de ezek is múltbeli esetek, sőt nem is a cselekmény részei. Az életben még sosem volt a kezemben ilyen könyv, amelynek szerzője ennyire körültekintően óvta volna olvasói lelkét…

A könyv eredeti címe (Out on a Limb) körülbelül annyit tesz, hogy egy végtaggal a világban. Tény, ez így egyáltalán nem hangzik romantikusnak – a fordításban kapott cím viszont tökéletesen fedi azt, amiről maga a történet és a szerző üzenete szól…

Egy Halloween partin indul a sztori. Főhősünk a házigazdát kampókezével megböki és akasztófahumorral magyarázza, ő miért így öltözött: „amíg nem nő ki a kezem, ez mindig jó poén lesz.” Win azt hiszi, a kalóz-jelmeztárs, a csinos, magas Bo meg poénból közlekedik falábon. Ám Bo közli, igazi műlába van – s bemutatkozásnál bal kezét nyújtva fogja meg Win bal kezét, hiszen a lány jobb karja rövidebb, csökevényes ujjakkal. A 195 centis fiútól azt kérdi Win, miért hagyta abba a kosarazást, s később hiába próbál már magyarázkodni, érti, hogy míg ő így született, Bo „közben lett csak ’ilyen’”! – az balul sül el. Bo viszont még egyszer meg akarja nézni a csökevényes kart, amire nem tud semmi vicceset mondani, bár akar, de az „olyan cuki”…. Azonnal minden világos: tetszenek egymásnak. „Az illata is remek. Mintha fahéj keveredne valami meleg és kellemes pézsmaillattal. Olyan benyomást kelt, mint aki egyszerre képes megrakni a tábortüzet és tortát sütni  szülinapomra” – gondolja Win. Belelkesedik: „Érzem, ahogy életet merítek belőle, mintha ez lenne az én saját kis fotoszintézisem…” Beszélgetésük felpörög, laza, szabadszájú kiszólásokat engednek meg maguknak. Win elmeséli, hogy mit írt neki egy pasi az Instagramon: „magam elé képzelem, milyen hatalmasnak tűnne farkam a baba (ki nem fejlődött) kezedben.” Ezek után nem meglepő, hogy Win azzal folytatja, menjenek szexelni az emeletre. „Ígérd meg, jól fogjuk érezni magunkat. Annyi kellemetlen egyéjszakás kalandom volt idén, s ha újabb orgazmust kell színlelnem, azt hiszem, hivatalos felszólítást kapok, hogy menjek el apácának.”

Nos, kedves olvasó – talán már látszik, ez a könyv nem is annyira romantikus, inkább frivol, sőt néhol (nem is kicsit) pornóba hajlik… és olykor igen röhejesen. De biztosíthatok mindenkit, Win végül nem fog apácának menni… Inkább elfogadja Bo ajánlatát, és hozzáköltözik, hogy ne kelljen terhesen, egy lift nélküli házban a hatodikra feljárni. A jövőt egyszerűen rendezi el magában: „az önfenntartásban végül is mindig ott van a bizonytalanság.”

Itt akadok fenn az első szerkezeti hibán. (Aztán jött, sajnos, még jó néhány.) Beköltözik, pedig még sosem járt a házban. Hihető ez? Vagy Bonam-Young csak azért felületeskedik, hogy aprólékosan bemutathassa végre a lakás részleteit? Bo éppen kiküldetésen van, amikor Win először alszik ott – módja nyílik átnézni a fiú postáját. Látja a borítékokon a címzést: „éppen most kell megtudnom a gyerekem apjának nevét?!” Kicsit hajmeresztő, de ki tudja, talán nem elképzelhetetlen.

Bár nem szívesen folytatom sem a hibajegyzéket, sem a sztorizást, de azért még ide kívánkozik Win cseppnyi öniróniája. Csökevényes kezében szivaccsal Win poharat tisztogat: „ha reklámban lennék, azt mondanám, beépített mosogatókefém van” – mivel Win kezét Hannah a magáéról mintázta, talán épp ezért tudott gyerekkori barátjához feleségül menni.

• Olvass bele!

A szerzőnek persze közben azért kijár egy nagy dicséret – jó ötlet, hogy egy 20 lapos önismereti kártyajátékot tolt a főszereplők elé dialógusaik segédeszközeként. A cél világos: tudjanak meg többet egymásról – ha már összehoztak egy gyereket. Akiről Win olykor így elmélkedik: „ha a magzatnak van petefészke, akkor az ő jövendőbeli gyermekei is bennem vannak. Akkor olyan lennék, mint egy matrjoska baba igazi emberekkel”.

Ebből a megjegyzésből arra következtettem, a szerző tisztában van többféle orvosi ténnyel. Ezért is bíztam benne, csak kötelező anyai rutinból kérdi az ultrahangot néző orvostól, hogy nem csökevényes-e a keze, karja. De Win másként működik: „egészen máig azt hittem, tudom, milyen érzés, ha valami keserédes. Ez igazán az: mind a 10 kéz- és lábujja megvan.” A megkönnyebbülést erős szégyenérzet kíséri. A zavartság pedig bűntudatot szül. „Azonnal próbálom megnyugtatni magam, akkor se szerettem volna kevésbé, ha az én kezemet örökli.”

Furcsa, hogy szerzőnk csak genetikai összefüggésre gondol. Arra viszont nem, hogy esetleg méhen belüli szalag-lefűződések okozták egyik karja fejlődésbeli elmaradását. Morbid és igazságtalan lenne vele szemben, ha keresné a magzat lábát is, mert apának csak egy van… De lám, Win első reakciója a megkönnyebbülés. „Aztán elszomorodom, mert egy élettapasztalattal szegényebb lesz. Mert soha nem fogja megérteni, ha egy olyan testbe születik, amely a világ szemében nem számít normálisnak, az sokféle módon együttérzést kelthet másokban. Nem tapasztalhatja meg az eltökéltséget és kitartást, ami ezzel jár. Azt a közösséget, amit ez teremt. Ez egy különleges kapocs lett volna köztünk.” Ezzel az okfejtéssel Hannah filozófiai magasságba emeli szövegét, ahova csak nehezen tudom követni. Amikor utolérem, Win már máshol jár: „ez öröklődő narcizmus, hogy azt akarom, a gyerekem olyan legyen, mint én”. Végül nyugvópontra tud jutni, mert így összegez: „a mi feladatunk lesz megtanítani a gyerekünket, hogy empátiával álljon másokhoz, a neki megadatott lehetőségeket eszköznek tekintse, amellyel másokon segíthet.”

Hannah könyve nagyon olvastatja magát. Jó az író stílusa (ehhez jól alkalmazkodott a fordító, Felszeghy Ildikó is), oldott, könnyed, őszinte, szókimondó, fiatalosan pörgő. (Ennél kicsit romantikusabb Mary Scarlettnek az eredeti kiadás számára készített mesélő borítója.) Hannah/Win természetes, őszinte hangnemben szól mindenről (érzelmekről, szexről) – nem körülményeskedik. Bár elsőre furcsa volt, de utólag helyénvalónak tartom az elejére szerkesztett kvázi figyelmeztetést: „ha visszariadsz, olvasó, a ráktól, a végtaghibáktól, inkább tedd le, és ne is olvasd el.”

Mielőtt lezárnám írásomat azt hiszem, szóvá kell tennem valamit. Tudom, hogy az írás folyamata önkívülethez hasonló állapot – tehát a szerző még az újra-átolvasás során sem vesz észre képzavaros megfogalmazásokat, mert szerelmes a szövegébe. Ilyenkor értékelődhet fel a szerkesztő, a fordító, a kontroll-szerkesztő hideg fővel végzett munkája.

Sajátos köszönetnyilvánítás van a könyv végén. Üzenet Bennek, aki 12 éve a férje: „Köszönöm, hogy mindig azt érezteted velem, hogy alkalmas, erős és gyönyörű vagyok… hogy bekötöd a cipőfűzőmet, befonod a hajamat, segítesz a gombokkal, és köszönök még sok mindent, amit teszel, hogy kevésbé legyek frusztrált.” (…) „Szerettem volna írni egy könyvet nemcsak azoknak, akik a gyerekvállalás mellett döntenek, vagy a fogyatékkal élőknek, hanem mindenkinek, aki belevágott valami újba, ami annyira kimozdította a komfortzónájából, hogy teljesen megfeledkezett a régi, félelmekkel teli önmagáról… Egy könyvet, ahol a szerelem értékes, kedves, megfontolt, boldog, türelmes, nagylelkű.”

És lám, megírta! Én pedig készséggel, kíváncsian, és nagy érdeklődéssel elolvastam,  most pedig örömmel ajánlom az olvasók figyelmébe.

Hannah Bonam-Young: Veled teljes a világ
Fordította: Felszeghy Ildikó
General Press Kiadó, Budapest, 2025
384 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a lira.hu-n 4490 Ft,
e-könyv változat 3499 Ft
ISBN 978 615 104 0348 (papír)
ISBN 978 615 104 0355 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Winnifred „Win” McNulty mindig is kitartott a függetlensége mellett. Veleszületett végtagkülönbsége miatt az élete nagy részét azzal töltötte, hogy bebizonyítsa: mindent meg tud csinálni egyedül is. És ez többnyire sikerült is neki. Egészen addig, amíg egy halloweeni buliban futó kalandba nem bonyolódott a hihetetlenül megnyerő, ám vadidegen Bóval. Ez az egy éjszaka pedig mindent megváltoztatott.
Miközben Bo meglepő módon hatalmas lelkesedéssel venné ki a részét a feladatból, Win elbizonytalanodik, vajon egyedül is meg tud-e birkózni az új kihívással, vagy ezúttal mégiscsak segítségre lesz szüksége. Win és Bo úgy döntenek, hogy először kizárólag barátokként ismerik meg egymást. De, mint arra már az eddigi tapasztalataik alapján is rájöhettek volna, az élet nem mindig alakul úgy, ahogy előre eltervezik…