Barangolás Újlipóciában | Fesztbaum Béla estje / Zsikufeszt

Bedő J. István |

Bächer Iván tollából másfél évtizede jelent meg a Megyek Budára című kötet, el is fogyott szépen és gyorsan – sok ám a Bächer-rajongó, magam is az vagyok –, de igazi megszólaltatójára csak idén ősszel talált. A Zsidó Kulturális Fesztivál (ZsiKuFeszt) nyitónapjára időzítették Fesztbaum Béla és zenésztársai a kisregény színpadra állítását, belegombolva néhány más mű részletét.

Legelőbb magáról a szövegről kell beszélni. Bächer ugyanis ebben az ÚjliPÓTkötetben (ez volt az alcíme) saját bóklászását írja meg, hogy mit lát, mit vesz észre, kikkel fecserészik Újlipóciában. Nagyon sokat ír magáról, a szikvíz (palackos szódavíz) iránti rajongásáról, meg aztán persze arról, hogy miket lát meg abban a szűkebb hazában, ahonnan se kedve, se indíttatása nincs kimozdulni. Minden házról eszébe jut valaki – mondjuk, aki építette, vagy valami – mi történt ott, ki élte túl és ki nem. A mesterségekről meg a boltokról, hogy Újlipócia például a Bioboltok hazája. Mert olyan sok van belőlük. De ugyanez érvényes a kutyásokra is. Így tehát Újlipócia a kutyások hazája is. Meg a művészeké, akik itt éltek és haltak – vagy innen mentek meghalni. Meg a teraszoké, meg a futóké – meg még sok mindené és mindenkié. Egyáltalán: Bächer majdnem mindent tud a körúttól észak felé elterülő városnegyedről. Mint egy kis falu, ahol mindenki ismer mindenkit, ezért üdvözlik vagy meg-megszólítják egymást. Ez is adja a szöveg báját, de erről még kicsit később…

Bächernek ez a műve a maga befejezetlenségében (hiszen a végén még csak rá sem lép a Margit híd járdájára) ódaféle, panegirikusz vagyis dicsőítő költemény prózában Újlipócia kimeríthetetlen (emberi és tárgyi) gazdagságáról. Na, ez jelent meg a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga alkalmi színpadán. Fesztbaum Béla erre az alkalomra találta ki, alkotta és rendezte meg, majd végül olvasta fel, kellő megszakításokkal, a művet, és ettől elevenné váltak Iván mondatai. Nem is csak a színészi hangtól. Hanem attól, hogy mintha ő maga tartott volna szüneteket a gondolatok között. Ettől viszont az egymással feleselő mondatok ellentmondásossága nevetést – mondhatnám cinkos nevetést – vált ki. Cinkosat – mert hiszen ebben a zsinagógban mindenki nagyon magáénak érzi ezt a beszámolót a környékbeli utcákról, házakról, emberekről, sok színészről, rendezőről, hírességekről. Emlegette az újságírás ma is élő doyenjét, Kulcsár Istvánt (aki szintén mindent tud a „faluról”), meg a fejszámolóművész Pataki Ferencet (persze ők is itt őshonosak).

Fesztbaum alig váltott hangot, pedig nem kizárólag a bóklászó, csatangoló szerzőt szólaltatta meg. Hanem azokat is, akik őt szólították le vagy meg ismeretlenül, mint Teklát, aki kutyafuttában elmesélte, hogy valamikor szerelmes volt Ivánba (de már elmúlt), meg Bandi bácsit, aki elmondta – hozzávetőleg kétszáz évre és a Monarchia több országrészére visszamenőleg –, hogy kinek ki volt a férje, felesége, testvére, és azok a leányok/fiúk kikkel házasodtak, és ezt Iván írja meg, ő pedig majd aláírja – csak azt nem tudta, hogy aznap hétfő van-e és hogy mikor találkozzanak… Túlélő aggastyán, valahol az Alzheimer határán… Nos, az ő hangjukat hallottuk Fesztbaumtól, erről az alkalmi színpadról. Belül pedig mindenki a saját egyre feledékenyebb ismerőseit hallotta…

A városnegyed tájait, szereplőit, meg Ivánt, aki már nincs közöttünk, Rátonyi Gábor fotói és hangulatvideói idézték meg, nagy érzékenységgel. Zene is volt, hegedűn Farkas Izsák rögtönzött, csellón Simkó-Várnagy Mihály, Fesztbaum a zongorához ült, maga a zene pedig saját, jórészt improvizatív szerzeményük volt (beleékelve néhány kedvenc „kocsmadal”), több morzsában vagy rövid, a legváltozatosabb stílusú koncertdarabokban. Ahogy visszaemlékezem, volt románc, ballada, nosztalgikus hangulatfestés, dzsessz, aztán bluesból kinőtt rock (micsoda gitárszóló csellón!), és persze klezmer is.

Az járt az eszemben, különösen mikor éppen az a közzene szólt, amit csellószonátának neveztem el, hogyha ezeket a zenéket összefércelnénk, akkor sokféleségük miatt méltán kaphatná az Újlipócia – szimfonikus költemény címet (vö.: Sibelius: Finlandia).

Az összeállítás ezekkel a szereplőkkel eljutna minden olyan zsinagógába, ahol még valamennyire eleven a közösség, és ott is átérezhetik, amit mi ezen az estén. De szép is lenne.

Fotók:  Zsidó Kulturális Fesztivál / Facebook