Nguyễn Phan Quế Mai: A hegyek éneke (részlet)

A legmagasabb hegy ~ Hanoi, 2012

Nagymama egyszer azt mondta, amikor az ősök meghalnak, nem tűnnek el, hanem figyelnek bennünket. És most érzem, figyeli, ahogy lángra lobbantok egy gyufaszálat, hogy meggyújtsak három füstölőpálcikát. Az ősök oltáránál, a facsengő és a gőzölgő ételekkel megrakott tálak mögött ragyog nagyanyám tekintete, ahogy a narancsos kék láng fellobban, és emészteni kezdi a füstölőpálcát. Megrázom, hogy elhamvadjon a láng. Parázslani kezd a hegye, füst- és illatfelhő tekereg a Mennyek felé, visszatérésre hívja a holtak szellemét.

– Bà ơi! Nagymama! – suttogom, és a füstölőt a fejem fölé emelem. A két világ közti határt elfedő felhőn keresztül is látom, hogy nagymama rám mosolyog.

– Hiányzol, nagymama.

A nyitott ablakon belibbenő szellő úgy veszi körbe az arcom, mint egykor nagymama tenyere.

– Huong, drága unokám. – Az ablakom előtti fák zizegik a szavakat. – Itt vagyok veled, örökké.

A füstölőt visszateszem a nagymama arcképe előtti tálba. Kedves vonásai ragyognak a füstölő illatában. Nézem a nyakán lévő sebhelyeket.

– Emlékszel, mit mondtam, kincsem? – mormol a hangja a nyugtalan faágak között. – A próbatételek, amelyekkel a vietnámi népnek a történelem során szembe kellett néznie, olyan nagyok, mint a legmagasabb hegyek. Ha túl közel állsz hozzájuk, nem is láthatod a csúcsokat. Amikor eltávolodsz az élet sodrásától, akkor láthatod meg egész valójában…

Vöröslő fehér rizsszemek ~ Hanoi, 1972–1973

Nagymama kézen fogva kísér az iskolába. A hatalmas, tojássárga színű nap kikukucskál a bádogtetejű házak közül. Az ég olyan kék, mint anyám kedvenc inge. Szeretném tudni, hol van az anyám. Megtalálta-e már apámat?

Összefogom a kabátom gallérját, mert fúj a szél, és porfelhőt kavar. Nagymama előrehajol, az orromhoz szorítja a zsebkendőjét. Az iskolatáskám a karján táncol, ahogy a tenyeréből csészét formálva védi az arcomat.

Amikor a por elül, folytatjuk utunkat. Feszülten fülelek, de nem hallom a madarakat. Körbenézek, az út mellett sehol nem látok egyetlen virágot sem. Fű sincs körülöttünk, csak törött téglahalmok és kicsorbult, meghajolt fémdarabok.

– Guava, óvatosan! – nagymama elhúz egy bomba kráterétől. A becenevemen szólít, hogy megvédjen a gonosz szellemektől, akik szerinte a föld fölött köröznek, és keresik a szép gyerekeket, akiket elrabolhatnak. Azt mondta, hogy a valódi nevem, Hương − ami illatot jelent −, felhívná rám a figyelmüket.

Amikor ma hazajössz, a kedvenc ételedet kapod, Guava.

– Phở tésztalevest? – örömömben ugrok egy lépést.

– Igen… a bombariadó miatt nem tudtam befejezni. De most nyugalom van, úgyhogy ünnepelhetünk.

Mielőtt válaszolhatnék, a sziréna megtöri a béke pillanatait. A fára erősített hangszóróból megszólal egy női hang:

– Figyelem, polgárok! Figyelem, polgárok! Amerikai bombázók közelednek Hanoi felé. Száz kilométerre vannak.

– Ôi trời đất ơi! Ó, Menny és Föld! − Nagymama a Mennyet és a Földet hívja. Rohanni kezd, engem is húz maga után. Sorba jönnek elő az emberek a lakásaikból, mint a szétvert bolyból a hangyák. A távolban, a hanoi operaház tetején sivítanak a szirénák.

– Oda! – Nagymama az út mentén ásott óvóhely felé terel. Felemeli a nehéz betonfedelet.

– Nincs hely! – kiált fel valaki a sötétből. A kerek lyukban épp egy embernek elegendő hely van, egy férfi félig térdel, félig áll benne. A sáros víz a mellkasáig ér.

Nagymama gyorsan lecsukja a fedelet. Egy másik óvóhely felé vonszol.

– Figyelem, polgárok! Figyelem, polgárok! Amerikai bombázók közelednek Hanoi felé. Hatvan kilométerre vannak. Fegyveres erők, álljatok készen a harcra! – A női hang sürgetőbben beszél. A szirénák fülsiketítően vijjognak.

Mindegyik óvóhely tele van. Az emberek úgy cikáznak előttünk, mint a törött szárnyú madarak, elhagynak mindent, kerékpárt, kocsit, szekeret, válltáskát. Egy kislány egyedül áll, és sírva hívja a szüleit.

– Figyelem, polgárok! Figyelem, polgárok! Amerikai bombázók közelednek Hanoi felé. Harminc kilométerre vannak.

A rémülettől összeakad a lábam, megbotlom és elesem.

Nagymama felhúz. Az iskolatáskámat az útra hajítja, lehajol, hogy a hátára vegyen. Rohan, a kezét átkulcsolja a térdem alatt.

Mennydörgő robaj közeleg. Robbanás hangja a távolban. Izzadt kézzel kapaszkodom nagymama vállába, majd arcomat a vállába temetem.

– Figyelem, polgárok! Figyelem, polgárok! Újabb amerikai bombázók közelednek Hanoi felé. Száz kilométerre vannak.

– Futás az iskolába! Az iskolákat nem bombázzák – kiáltja nagymama egy csapat asszonynak, akik kisgyerekeket szorítanak a karjukban vagy cipelnek a hátukon. Nagymama ötvenkét éves és erős. Elrohan az asszonyok mellett, utoléri az előttünk futókat.

Fel-le zötykölődök a hátán, hosszú, fekete hajába rejtem az arcomat, olyan illata van, mint anyám hajának. Amíg beszívhatom az illatát, biztonságban vagyok.

– Hương, fuss mellettem! – Az iskolám előtt nagymama lihegve féltérdre ereszkedik, hogy lemászhassak a hátáról. Behúz az iskolaudvarra. Az osztályterem mellett beveti magát egy üres óvóhelyre. Ahogy mellé csusszanok, a víz a derekamig emelkedik, jeges kézzel megragad. Nagyon hideg. Közeleg a tél.

Nagymama felnyúl, ránk húzza a tetőt. Megölel, a szívverése átüt a véremen. Hálát adok Buddhának, hogy az óvóhely elég mind a kettőnknek. Féltem a szüleimet a harctéren. Mikor jönnek vissza? Találkoztak Ðạt nagybácsival, Thuận nagybácsival és Sáng nagybácsival?

A robbanások egyre közelebbről hallatszanak. A föld meginog, mintha hintaágy lenne. A tenyeremet a fülemre szorítom. Víz fröccsen az arcomba, elhomályosítja a látásomat. Porszemek és kövek zuhognak a keskeny résen át a fejemre. A légvédelmi ágyúk hangja. Hanoi visszatámad. Még több robbanás. Szirénák. Sikoltozás. Erős, égett bűz.

Nagymama összeteszi a melle előtt a két tenyerét.

– Nam Mô A Di Ðà Phật, Nam Mô Quan Thế Âm Bồ Tát! Hódolat Amithába Buddha előtt, hódolat Guanjin Bódhiszatva előtt! – Gyorsan pörög az ajkán a Buddhához szóló mantra.

Behunyom a szemem, vele együtt mormolom.

A bombák tovább dübörögnek. Egypercnyi csend. Éles, csikorgó hang. Összehúzom magam. Egy hatalmas robbanás az óvóhely fedeléhez nyom bennünket nagymamával. A fájdalomtól minden elsötétül.

Lábbal érkezem nagymama hasára. A szeme csukva, a kezével lótuszbimbót formál a melle előtt. Imádkozik, ahogy a dübörgő hang távolodik, és emberek sikoltozása, kiabálása tölti meg a levegőt.

– Nagymama, félek.

Az ajka kék, reszket a hidegtől.

– Tudom, Guava… Én is félek.

– Nagymama, ha az iskolát bombázzák… akkor az óvóhely berogyik?

Küszködik a szűk helyen, de valahogy magához ölel.

– Nem tudom, drágám.

– Ha összedől, akkor meghalunk, nagymama?

Szorosan ölel.

– Guava, ha lebombázzák az iskolát, akkor lehet, hogy ránk omlik az óvóhely, de csak akkor halunk meg, ha Buddha engedi, hogy meghaljunk.

NEM HALTUNK MEG azon a novemberi napon ezerkilencszázhetvenkettőben. Miután a szirénák jelezték, hogy már biztonságban vagyunk, nagymamával kimásztunk. Remegtünk, mint a nyárfalevél. Kibotorkáltunk az utcára. Sok épület összedőlt, mindent törmelék borított. Köhögtünk, amíg átevickéltünk a romokon. A szállongó füst és a kavargó por égette a szememet.

Nagymama kezét szorongattam, miközben az ócska, szakadt gyékényszőnyegekkel letakart holttestek mellett térdeplő, üvöltő asszonyokat néztük. A halottak lába mind felénk nyúlt ki. Sérült, roncsolt, véres lábak. Az egyik kis lábon rózsaszín cipő volt. A halott kislány korombeli lehetett.

Nagymama átázva, sárosan húzott magával, egyre gyorsabban és gyorsabban mentünk a szétszóródott testrészek, összedőlt házak között.

A bàngfa¹ alatt azonban a mi házunk illetlenül pompázatos napfényben állt. Csodával határos módon nem sérült meg. Elengedtem nagymamát, előrerohantam, hogy megöleljem a bejárati ajtót.

Nagymama gyorsan átöltöztetett, és ágyba dugott.

– Maradj itthon, Guava. Ugorj le, ha jönnek a repülők. – Az óvóhelyünk irányába mutatott, amit apám a hálószoba bejárata melletti földpadlóba ásott. Elég nagy ahhoz, hogy mindketten elférjünk benne, és száraz is. Jobban éreztem magam, ha a könyvespolcunk tetején álló családi oltárról ránk néző őseim figyelő tekintete alatt rejtőzködtem.

– De… hová mész, nagymama? – kérdeztem.
– Az iskolámba, megnézem, hogy a diákjaimnak kell-e segítség. – Vastag takarónkat felhúzta az államig.
– De nagymama, ez nem biztonságos!
– Csak két háztömbnyire van, Guava. Hazaszaladok, amint meghallom a szirénát. Megígéred, hogy itt maradsz?

Bólintottam.

Nagymama az ajtó felé indult, de visszatért az ágyamhoz, kezével megmelengette az arcomat.

– Megígéred, hogy nem mászkálsz odakint?
– Cháu hứa, megígérem – mosolyogtam.

Soha nem engedte, hogy bárhová egyedül menjek, még azokban a hónapokban sem, amikor nem bombáztak. Mindig attól rettegett, hogy valahogy eltévedek. Azon töprengtem, vajon a nagynénémnek és a nagybátyáimnak van-e igazuk, és azért véd-e túlságosan, mert a gyerekeivel azok a rettenetes dolgok történtek.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, felkeltem és elővettem a füzetemet. A tollam hegyét belemártottam a tintásüvegbe. „Szeretett Anyám és Apám” − kezdtem egy újabb levelet a szüleimnek, és azon tűnődtem, vajon eljutnak-e valaha is hozzájuk a szavaim. A csapataikkal együtt költöztek, és nem volt állandó címük.

ELMERÜLTEM a Bạch tuyết và bảy chú lùn, Hófehérke és a hét törpe varázslatos világában, amikor nagymama hazaért. A karján hozta az iskolatáskámat. A keze vérzett, mert puszta kézzel próbálta kimenteni a romok alá szorult embereket. Magához ölelt, és szorosan tartott.

Aznap este a takarónk alá bújva hallgattam nagymama imáit és a facsengő ritmikus kongását. Buddhához és a Mennyekhez imádkozott, hogy legyen vége a háborúnak. Azért imádkozott, hogy a szüleim és a nagybátyáim biztonságban visszatérjenek. Behunytam a szemem, és együtt imádkoztam vele. Élnek még a szüleim? Nekik is annyira hiányzom, amennyire ők hiányoznak nekem?

Otthon akartunk maradni, de a közszolgálati adás a hangosbemondón felszólította a lakosokat, hogy azonnal hagyják el Hanoit. Nagymamának a diákjait családostul kellett elvinnie egy távoli, hegyvidéki faluba, ahol folytathatta a tanítást.

– Nagymama, hová megyünk? − kérdeztem.

– Hòa Bình faluba. Ott nem találnak meg bennünket a bombák, Guava.

Azon tűnődtem, ki választott ilyen szép nevet a falunak. Ezeket a szavakat írták az osztálytermünk falára festett galambok szárnyára. A Hòa Bình álmomban kék színű − a hazatérő szüleim színe. A Hòa Bình valami egyszerű, megfoghatatlan, de számunkra nagyon értékes dolgot jelentett: a békét.

– Messze van a falu, nagymama? Hogyan jutunk oda?
– Gyalog. Csak negyvenegy kilométer. Együtt meg tudjuk csinálni, nem gondolod?
– És az étel? Mit fogunk enni?
– Ó, amiatt ne aggódj. A parasztok majd adnak abból, amijük van. Baj idején az emberek kedvesek. – Nagymama mosolygott. – Mi lenne, ha segítenél csomagolni?

Miközben készültünk az útra, nagymama énekelni kezdett. Gyönyörű hangja volt, akárcsak az anyámnak. Régen buta kis dalokat találtak ki együtt, énekeltek és nevettek. Most, ahogy nagymama énekelt, hatalmas, zöld rizsföldek tárták ki felém várakozón a karjukat, a gólyák a szárnyukra emeltek, a folyók hullámai tartottak ölben.

Nagymama kiterítette az utazóbatyut. Középre halmozta a ruháinkat, nem hagyta ki a füzetemet, a tollamat, a tintásüveget és a saját tanítási anyagait. A legtetejére tette az imacsengőt, utána a lepedő szemben lévő sarkait összecsomózta, így lett belőle utazózsák, amit a vállára vehetett. A másik vállán hosszú bambuszcső lógott, dugig nyers rizzsel. Az iskolatáskámba már bepakolta az útra való vizet és ennivalót.

– Mennyi időre megyünk el, nagymama?

– Nem tudom. Talán néhány hétre.

A könyvespolc mellett álltam, végigsimítottam a könyvek gerincét. Vietnámi népmesék, orosz népmesék, Nguyễn Kiêntől A madárárus lánya, és A kincses sziget, egy külföldi szerző regénye, de a nevét nem tudom kiejteni.

Nagymama nevetett, amikor a kezemben lévő sok könyvre nézett.

– Ennyit nem tudunk magunkkal vinni, Guava. Válassz egyet. Majd kölcsönzünk másokat, amikor odaértünk.

– A földművesek olvasnak könyveket, nagymama?

– A szüleim földművesek voltak, emlékszel? Annyi könyvük volt, el se tudod képzelni.

Még egyszer átnéztem a könyvespolcot, végül Ðoàn Giỏi regényét, a Déli föld és erdők címűt választottam. Anyám talán már megérkezett miền Namba, Dél-Vietnámba, és talán már találkozott apámmal. Többet kell megtudnom arról a helyről, ahol most vannak, amit előbb a franciák vettek el tőlünk, most pedig az amerikaiak szállták meg!

Nagymama üzenetet ragasztott a bejárati ajtóra, így tudatta a szüleimmel és a nagybátyáimmal, ha hazajönnének, akkor Hòa Bìnhben találnak bennünket. Indulás előtt megérintettem a bejárati ajtót. Az ujjbegyeimen keresztül éreztem a szüleim és nagybátyáim nevetését. Most így, évek múltán visszatekintve még mindig kíváncsi lennék, mit vittem volna magammal, ha tudom, mi vár ránk, mi történik majd velünk. Talán a szüleim fekete-fehér esküvői képét. De azt is tudom, hogy a halál küszöbén nincs idő a nosztalgiára.

Nagymama iskolájánál csatlakoztunk a tanárok, diákok és családjaik csapatához, sokan a biciklijükre kötözték fel a rengeteg csomagot, azt tolva gyalogoltak, így olvadtunk be a Hanoiból menekülő emberáradatba. Mindenkin sötét ruha volt, a járművek fémrészeit letakarták, hogy ne tükrözze vissza a napfényt, és ne hívja fel ránk a bombázók figyelmét. Senki sem beszélt. Csak a lépések hangját hallottam, és azt, amikor egyszer-egyszer felsírt egy kisbaba. A rettegés és aggodalom mély ráncokat vésett az emberek arcára.

Tizenkét éves voltam, amikor elindultunk a negyvenkét kilométeres útra. Nehéz utazás volt, de nagymama keze melegítette az enyémet, amikor a szél jeges hideggel korbácsolt bennünket. Ha éhes voltam, nagymama mindig adott enni, úgy tett, mintha ő már jóllakott volna. Számtalan dalt énekelt, hogy elcsitítsa a félelmemet. Mikor elfáradtam, a hátán cipelt, hosszú haja beborította az arcomat. Beburkolt a kabátjába, amikor vacogtam.

A lába véres volt, tele bőrkeményedéssel, mire végre megérkeztünk a hegyekkel körbevett völgyben megbúvó Hòa Bình faluba.

Egy idősebb földműves házaspár – Tùng úr és Tùng asszony – fogadott be minket, megengedték, hogy a nappali szobájuk padlóján aludjunk; a kis házukban nem volt több hely.

Nagymama az első nap rábukkant egy kitaposott, kanyargós ösvényre, amely a legközelebbi hegyen lévő barlanghoz vezetett. A falusiak közül néhányan óvóhelynek használták, és nagymama úgy döntött, csatlakozunk hozzájuk. Tùng úr ugyan győzködött minket, hogy az amerikaiak soha nem bombáznák a falut, de mi nagymamával gyakoroltuk, hogy kell felmászni és lemenni az ösvényen. Olyan sokszor, hogy a végén alig tudtam megállni a lábamon.

– Guava, muszáj, hogy fel tudjunk jutni, akár éjszaka is, teljes sötétben – mondta erősen lihegve és fújtatva nagymama a barlangban. – És ígérd meg, hogy soha nem mész el mellőlem! Ígéred?

A bejárat körül repkedő pillangókat figyeltem. Szerettem volna mindent felfedezni. Láttam, hogy a falusi gyerekek ruhátlanul fürdenek a tóban, vízibivalyok hátán járják be az iszapos földeket, fára másznak, hogy madárfészkeket keressenek. Szerettem volna megkérni nagymamát, hogy engedjen el velük, de olyan aggodalmasan nézet rám, hogy szó nélkül bólintottam.

Berendezkedtünk ideiglenes otthonunkba, nagymama rizst és némi pénzt adott Tùng asszonynak, és segítettünk elkészíteni az ételt, zöldséget szedtünk a kertből, elmosogattunk.

– Micsoda segítség vagy! – mondta Tùng asszony, és ettől úgy éreztem, mintha picivel magasabb lennék. Az otthonuk különbözött a miénktől, mégis volt, amiben hasonlított a hanoi lakásunkra: itt is fekete papírral ragasztották le az ablakokat, hogy az amerikai bombázók éjjel az életnek semmi jelét ne láthassák.

Nagymama kecses volt, amikor a falu templomudvarán tanított, a diákok a döngölt földön kuporogtak, az arcuk ragyogott. Az óra addig nem ért véget, amíg meg nem tanította nekik az egyik dalát.

– A háború lerombolhatta az otthonainkat, de nem pusztíthatja el a lelkünket – mondta nagymama.

Egy diákja és én is énekelni kezdünk, olyan erővel és hangosan, hogy berekedtünk, hangunk a közeli rizsföldeken velünk brekegő békák vartyogására hasonlított.

A Déli föld és erdők ezerkilencszáznegyvenötben játszódott, és nagyon izgalmasan kezdődött. Lelki szemeim előtt a Dél nagyon bujának, az emberek boldogoknak és nagylelkűeknek tűntek. Kígyót és szarvast ettek, krokodilokra vadásztak, és mézet gyűjtöttek a sűrű mangroveerdőkben. Aláhúztam a bonyolult szavakat és az egzotikus déli kifejezéseket, nagymama pedig amikor csak ideje engedte, elmagyarázta őket. Együtt sírtam Annal, aki elvesztette a szüleit, amikor elmenekültek a kegyetlen francia katonák elől. Azon tűnődtem, miért szállják meg állandóan idegen hadseregek az országunkat. Először a kínaiak, azután a mongolok, a franciák, a japánok, most pedig az amerikai imperialisták.

Miközben képzeletben délre menekültem, a bombák Hanoira – a mi északunk szívére – hullottak. Amikor megkongatták a gongot, akár nappal, akár éjjel, nagymama kézen fogott, és húzott a hegy felé. Harminc percig tartott, mire felmásztunk, és soha nem engedett megpihenni. Mire elértük a barlangot, hatalmas fémmadarak dübörögtek el mellettünk. Szorosan nagymamába kapaszkodtam, hálás voltam a barlangért, ugyanakkor gyűlöltem is: innen néztem, ahogy a városomat elnyelik a lángok.

Egy héttel az érkezésünk után lelőttek egy amerikai repülőgépet, de a pilótának sikerült a lángoló gépet Hòa Bình felé irányítania. Ejtőernyővel katapultált. További repülők követték, rakétákkal lőtték és bombázták a környéket, így próbálták megmenteni a pilótát. Sokkal később, amikor már előmerészkedtünk a barlangból, a kanyargós falusi utakon mindenfelé szétszórt testrészeket láttunk. Nagymama eltakarta a szememet, amikor egy fasorhoz értünk, ahol az ágak közül emberi belek lógtak le.

Elhagytuk a falu romba dőlt templomát. Óriási hangzavarral közeledett felénk egy felbolydult csapat, és egy fehér férfit lökdöstek maguk előtt. Piszkos, zöld overallban volt, a kezét a háta mögött összekötözték. Lehajtotta a fejét, de még így is sokkal magasabb volt az őt körülvevő embereknél. Az arcán csurgott a vér, szőke haja sárosan tapadt a fejéhez. Három vietnámi katona ment mögötte, hosszú puskájukat a fehér ember hátára szegezték. A férfi egyenruhájának jobb karján a kis amerikai zászló pirosa és kékje égette a szememet.

– Giết thằng phi công Mỹ. Giết nó đi, giết nó! Öld meg az amerikai pilótát! Öld meg! Öld meg! – kiáltotta hirtelen valaki.

– Öljük meg! Öljük meg a rohadt amerikai pilótát! – ordította egyetértően a tömeg.

Ökölbe szorítottam a kezem. Ez a férfi lebombázta a városomat. A hazája elszakította tőlem a szüleimet!

– Miattad pusztult el az egész családom! Dögölj meg! – sikoltotta egy asszony, és egy követ hajított a katona felé.

Nagyot pislogtam, amikor a nő mellkason találta az amerikait.

– Rendet! – kiáltotta az egyik katona.

Nagymama másokkal együtt a zokogó asszonyt vigasztalta, karon fogta és elvezette.

– Igazságot fogunk szolgáltatni, testvéreim – mondta a tömegnek a katona. – Kérlek, engedjetek, most Hanoiba kell kísérnünk a foglyot.

Figyeltem a pilótát, amikor elment mellettem. Meg se nyikkant, amikor eltalálta a kő, csak még lejjebb hajtotta a fejét. Nem voltam biztos benne, de mintha könnycseppek folytak volna végig az arcán, elkeveredve a vérével. Ahogy a kiabáló, ordibáló tömeg a nyomába eredt, megborzongtam. Vajon mi történne a szüleimmel, ha szembekerülnének az ellenséggel?

ÚGY PRÓBÁLTAM elkergetni a félelmet, hogy a könyvembe temetkeztem, az közelebb vitt a szüleimhez. Belélegeztem a mangroveerdők illatát, beszippantottam a halakban és teknősökben gazdag folyók felől érkező szellőt. Úgy tűnt, délen bőségesen van étel. De vajon akkor is ilyen buja a Dél, ha ott van a megszálló amerikai hadsereg? Úgy tűnt, mindent elpusztítanak, ami az útjukba kerül. Az utolsó oldalaknál visszafojtottam a lélegzetemet. Azt akartam, hogy An találja meg a szüleit, de helyette a Việt Minh gerillákhoz csatlakozott, hogy harcoljon a franciák ellen. Mondtam, hogy ne tegye, de már beugrott a sampanba², elevezett, és eltűnt a regény utolsó szavai után tátongó fehér űrben.

– Annak kitartóbban kellett volna keresnie a szüleit – mondtam nagymamának, és eltoltam a könyvet.

– Nos, háborús időkben az emberek hazafiak lesznek, készek arra, hogy a közös cél érdekében feláldozzák a maguk és a családjuk életét – nézett fel nagymama, aki éppen a szakadt ruhámat foltozta.

– Úgy beszélsz, mint a tanáraim. – Eszembe jutott, hány órán tanultunk azokról a gyerekekről, akiket hősnek neveztek, mert felrobbantották magukat, hogy megöljék a francia és amerikai katonákat.

– Akarod tudni, mit gondolok? – nagymama egész közel hajolt hozzám. – Nem hiszek az erőszakban. Egyikünknek sincs joga elvenni egy másik ember életét.

DECEMBER KÖZEPE táján kezdték suttogni az emberek, hogy most már biztonságban haza lehet térni, mert az amerikai elnök, Nixon, pihenőt tart a háborúban, hogy békében és jóakaratban élvezhesse a karácsonyi ünnepeket. Az emberek előbújtak a rejtekhelyekről, és elözönlötték a fővárosunkba vezető utakat. Akik megengedhették maguknak, bivaly vagy tehén vontatta szekereket béreltek, vagy megosztoztak egy teherautón. Akiknek nem volt pénzük, az egész utat gyalog tették meg.

Mi nem csatlakoztunk hozzájuk. Nagymama arra kérte a diákjait és a családokat, hogy maradjanak a helyükön. Biztos Buddha sugallatára tette. Ezerkilencszázhetvenkettő december tizennyolcadikán a hegyi barlangból néztük, ahogy a városunk tűzgolyóvá változik.

A korábbi támadásokkal ellentétben a bombázások most nem szűntek meg. Egész másnap és a következő éjszaka is folyamatosan bombázták a várost. A harmadik napon nagymama és néhány felnőtt kimerészkedett élelemért és vízért. Nagymama csak nagyon sokára ért vissza, hozta magával Tùng urat és Tùng asszonyt is. Miközben Tùng asszony a térde miatt nyögött, Tùng úr elmondta, hogy az amerikaiak a legerősebb fegyverüket, a B–52-es bombázókat vetették be Hanoi ellen.

– Azzal fenyegettek, hogy szétbombáznak bennünket – mondta fogcsikorgatva. – De mi nem hagyjuk!

Hanoi lángolt, a bombák tizenkét nap és tizenkét éjszaka hullottak rá. Amikor végre vége lett, olyan nagy csend telepedett ránk, hogy a méhek zümmögését is hallani lehetett a faágak között. És nagymama a szorgalmas méhekhez hasonlóan visszatért az osztályához, a falusiak pedig visszatértek a rizsföldekre.

Egy héttel később egy csapat katona érkezett. A templom megmaradt lépcsőin álltak, az egyikük sovány arcán széles vigyor.

– Legyőztük azokat az ördögi bombázókat! – Magasba lendítette az öklét. – A légvédelmünk nyolcvanegy ellenséges gépet lőtt le, ebből harmincnégy B–52-es bombázó volt.

Körülöttem mindenki hangosan ujjongott. Most már biztonságban hazamehettünk. Az emberek sírva-nevetve ölelgették egymást.

– Soha nem felejtem el a kedvességüket – mondta nagymama a vendéglátóinknak. – Một miếng khi đói bằng một gói khi no. Egy falat az éhezőnek annyi, mint egy tányérnyi a jóllakottnak.

– Lá lành đùm lá rách. Az ép levelek megóvják a megtépett leveleket – válaszolta Tùng asszony. – Bármikor szívesen látjuk. – Megszorította nagymama kezét.

Elmosolyodtam, mert mindig elvarázsolt, ha közmondásokat szőttek a beszélgetésekbe. Nagymama azt mondta, a közmondás az ősök bölcsességének lényege, generációról generációra, szájról szájra hagyományozódik, és így volt ez már az írott nyelv létezése előtt is.

Reményteli szívvel tettük meg a hosszú órákon át tartó utat vissza, Hanoiba.

Győzelemre számítottam, de bármerre néztem, mindenütt csak pusztulást láttam. Szépséges városom nagy részéből csak rom maradt. Bombákat dobtak a Khâm Thiênre – ez volt a mi utcánk –, a közeli Bạch Mai kórházra – ahol korábban anyám dolgozott –, és sok embert megöltek. Később visszamentem az iskolába, az osztályomból tizenöt barátom hiányozott – örökre.

És a házunk! Eltűnt. A bàngfa kidőlt, a törmelék között hevert.

Nagymama térdre rogyott. Teste legmélyéről tört fel az üvöltés, áthatolt a rothadó testek bűzén, és beleolvadt a jajveszékelő bánat tengerébe.

Nagymamával együtt sírtam, miközben eltakarítottuk a téglatörmeléket és a betondarabokat. Véresre horzsoltuk az ujjainkat, miközben kerestük, mi az, ami még megmenthető. Sok könyvemet megtaláltuk, nagymama két tankönyve is előkerült, és valamennyi elszórt rizs. Nagymama úgy szedegette fel a szemeket, mintha drágakövek lennének. Azon az estén a szél ellen védekezve az iskola udvarán bújtunk össze azokkal, akik szintén elvesztették az otthonukat, ott főztük meg a piszokkal keveredett és vérrel szennyezett rizst, a közös vacsoránkat.

AKI AKKORIBAN látta a nagymamát, el nem tudta képzelni, hogy egykor cành vàng lá ngọc-nek tartották, jádelevélnek egy aranyágon.³

Anyám három hónappal korábban, akkor, amikor a harctérre készült, elmondta, hogy nagymama Nghệ An tartomány egyik leggazdagabb családjába született.

– Nagy megpróbáltatásokon ment keresztül, ő a legkeményebb nő, akit ismerek. Maradj mellette, és minden rendben lesz − mondta anyám, miközben a ruháit egy zöld hátizsákba pakolta. Orvosnak tanult, és most önkéntesnek jelentkezett, délre akart menni, hogy megkeresse apámat, aki a csapatával a dzsungel mélyén harcolt, és az elmúlt négy évben nem küldött magáról semmilyen hírt. – Megtalálom, és visszahozom neked – mondta, és én hittem neki, mert mindig elérte, amit akart. Pedig nagymama azt mondta, ez lehetetlen feladat. Szerette volna megakadályozni, hogy anyám elmenjen, de hiába.

Amikor anyám elutazott, az ég nagy esőcseppekkel, sírva búcsúztatta. Anyám kinézett a távolodó teherautóból, és azt kiabálta:

– Hương ơi, mẹ yêu con! Hương, szeretlek!

Most mondta először, hogy szeret, és féltem, hogy utoljára is. A szakadó eső közénk állt, az örvénylő cseppek elsodorták.

Azon az éjszakán és a rá következő sok éjszaka során nagymama, hogy felszárítsa a könnyeimet, megnyitotta előttem a gyermekkora ajtaját. Történetei elragadtak, elrepítettek a Nghệ An hegy tetejére, ahol a tüdőm megtelhetett a rizsföldek illatával, tekintetem belemerült a Lam folyóba, zöld ponttá válhattam a Trường Sơn hegységben. Történeteiben a nyelvemen érezhettem a simmagok⁴ édességét, éreztem, ahogy ugrálnak a tenyeremben, alhattam függőágyban a ragyogó csillagokkal átszőtt égbolt alatt.

Letaglózott, amikor nagymama elmesélte, hogy egy jövendőmondó jóslata miatt lett elátkozott az élete, de mégis túlélte a francia megszállást, a japán inváziót, a Nagy Éhínséget és a földreformot.

A háború folytatódott, nagymama történetei tartottak életben engem és a reményeimet. Rájöttem, hogy a világ valóban igazságtalan, és egyszer vissza kell vinnem nagymamát a falujába, hogy igazságot szolgáltassak, talán még bosszút is álljak.

Fordította: Vándor Judit

—-

1 Terminalia catappa (lat.), nagy, trópusi fa, indiai mandulafának is nevezik.
2 Lapos fenekű facsónak, menedékkel a fedélzetén.
3 A vietnámi kifejezés nemesi vagy arisztokrata családból származó, gazdag, magas társadalmi rangú emberre utal.
4 A sim a rózsamirtusz (Rhodomyrtus tomentosa myrtaceae) vietnámi neve, a termése ehető.

Nguyễn Phan Quế Mai: A hegyek éneke 
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
366 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft