Rómánál még megvolt ǀ Donizetti: Don Pasquale / Opera

D. Magyari Imre |

Az opera buffa – az olasz buffo jelentése tréfás, mókás, mulatságos – műfaja a 18. század elején kezd kialakulni Nápolyban, majd, Goldoninak és a zeneszerző Galuppinak köszönhetően, Velencében formálódik tovább, hogy aztán eljusson Bécsbe Salierihez, Haydnhoz, Mozarthoz. Az elnevezés a hétköznapi olasz nyelvben jelenik meg a század vége felé. A gyökerek korábbra nyúlnak vissza, például az állandó típusokat – a jókedvű és gyámoltalan Arlecchinót, a furfangos Brighellát, a beképzelt, fukar Pantalonét, a szerencsétlen Pulcinellát – színpadra állító, 16. századi eredetű commedia dell’artéhez, emennek a gyökerei viszont a reneszánszba, sőt az ókorba, Plautushoz, Terentiushoz, a görög bohózatokhoz.

A Rómában játszódó és 1843-ban, Párizsban bemutatott Don Pasquale: opera buffa. Az öregedvén hirtelen nősülni akaró Pasquale úr olyasféle állandó típus, mint az említettek. Gondoljunk csak Molière Harpagonjára az 1668-ban bemutatott Fösvényből (a címszerepben a feketébe öltözött szerzővel!). Harpagon hatvan múlt; régebben mintha hamarább kezdődött volna az öregség. Neki Fruzsina, a házasságszerző kommendál egy lányt, Mariannát, akibe viszont (olvastuk, ugye, a középiskolában) a fia, Cléante is szerelmes. S ha már Molière: eszünkbe juthat Arnolf úr is A nők iskolájából, aminek udvari bemutatóján a királyi pár remekül szórakozott. Gondolhatnánk egyébként még az i. e. 3. században élt Plautus Lysidamusára a Casinából, amit nagy valószínűséggel nem ismerünk, így azt sem tudjuk, hogy egy görög minta után készült, sőt Athénban játszódik. Az öregedő Lysidamus szintén azt a lányt, Casinát, szeretné feleségül venni, akibe a fia szerelmes. Na, vajon kié lesz?

Az észak-olaszországi Bergamo hírnevét növelő Gaetano Donizetti – itt született és bár bejárta Itáliát, hosszabban időzött Bécsben és Párizsban, itt is halt meg – számtalan operát írt (az olasz Media Library Online [MLOL] 85-ről tud), nem beszélve a vonósnégyesekről, misékről, motettákról. Nem volt hosszú életű, 1797-ben született, csupán 51 évet élt. Zárójelbe tenném, ha azt nem tartalékolnám a következő mondatra: volt, aki nála is valamivel többet, kilencven színpadi művet alkotott, ami akkor is szép, ha tudjuk, hogy Giovanni Pacini átlépte a hetven esztendőt; kár, hogy emberfia nem emlékszik rá. Míg a számtalan Donizetti-műből néhány, ha nem is egyformán szép karcsapásokkal, azért úszik a halhatatlanság vizein (ugye nem is képzavar?): A csengő, Az ezred lánya, A kegyencnő, a Boleyn Anna, a Lammermoori Lucia, a Robert Devereux, a Stuart Mária, a Szerelmi bájital… És természetesen a Don Pasquale. (Donizetti szülőháza, sírja és emlékmúzeuma is látogatható Bergamóban, ahogy a nevét viselő operaház is, csak tájékozódjunk előre, különben nagy és főleg kellemetlen meglepetések érhetnek bennünket.)

A nagy zeneszerzők élete című igen kiváló könyvében Harold C. Schonberg* ezt írja Rossiniről, Donizettiről és Belliniről, a bel canto nagyjairól (az átültetést kicsit módosítottam): „Az ő operáikban az énekesek, az éneklés volt a legfontosabb. Műveik többségében leplezetlenül szórakoztatni akartak.” Talán kicsit felületes az ítélete, de sok igazság rejlik a kijelentésében, hiszen Rossini és Donizetti nyilván ezért írtak sok vígoperát – Bellini romantikusabb volt.

Freud aligha az opera buffa műfajának alapján fogalmazta meg mélylélektani tételeit, de lehet e sekélylélektani műfajt is szeretni, hisz – ahogy Donizetti műve is – számos kellemes perccel ajándékoz meg, ahogy az Operaház 2016 január elején Káel Csaba rendezésében bemutatott előadása is, amit én 2025 nyarán láttam, szintén Török Levente vezényletével. Igaz, a kellemes percek ellenére bizony némi unalom is elfoghat bennünket olykor, egyszerűen azért, mert a muzsika minden invenciózussága ellenére a történet nem mond lényegesen vagy meghökkentően újat az emberről, az emberi lélekről vagy viselkedésről, s így minket sem ráz meg. Legfeljebb szórakoztatnak. (Legfeljebb? Nem kevés az.) Vagy ma már nem annyira a történet, nem a verbális humort, a poénokat nélkülöző mondatok szórakoztatnak, hanem „csupán” a zene és, mint most, a humorral, az öniróniával teli színészi játék? Ezt az alkotást ugyanis Káel rendezésében el is játsszák (Haja Zsolt, Horváth István, Szemere Zita és Szvétek László), ami nem is olyan gyakori az opera műfajában. Ez pedig jelentősen emeli az előadás értékét.

A mű lényege egy zsugori és az előadás szerint élvhajhász öregember sikeres megleckéztetése. Spiró Györgynél olvastam egyszer: igencsak jellemző egy korra, hogy min nevetnek a benne élők. Tényleg jellemző. És persze ízlés kérdése is. Amin az ötvenes, hatvanas, hetvenes vagy akár a nyolcvanas években nevettek a nézők vagy a rádióhallgatók, azon ma feltehetőleg senki sem nevetne. Persze a kabarénak is akadnak örökzöld jelenetei, leginkább a politikamentesek. Például Nóti Károlyéi: a Lepsénynél még megvolt vagy a Vonósnégyes, hogy zeneközelben maradjunk.­

Egykor talán lehetett röhögni azon, hogy egy vénember fiatal feleséget akar, de vajon lehet ma is szívből nevetni? És a szituáció mennyire gyakori? A tizenkilencedik század közepén, Rómánál még megvolt? A közös nevetéshez közös élmény kell, az hogy neked is, neki is, nekem is eszembe jussanak hasonló esetek. A kabaré a közös tudásra épít, egész pontosan a kimondani nem merészelt közös tudásra. A király meztelen: mind látjuk, de úgy teszünk, mintha nem látnánk – és akkor tessék, akkor most kimondják (kiéneklik)! Donizettinél Norina éppen azt, hogy Ben è scemo di cervello / chi s’ammoglia in vecchia età; „Tökkelütött az az ember, / ki vén fejjel házasodna…” (Saját fordításomban.) Ezt azért tudjuk, bár nem árt időnként elismételni.

Mindenesetre úgy látszik, a kéjsóvár, vagyonos öreg igen régóta létező típus a különböző korok komédiáiban, és azért mára sem tűntek el. Ezek rendre kigúnyolták – kigúnyolják – azokat, akik, eltérve a szokásoktól, nevetségessé tették magukat az adott közösségben, nemkülönben azokat, akik hatalomvágyukkal, dölyfösségükkel megkeserítették a fiatalok életét. E művek mögött ott van egy rendkívül hierarchikus, apajogú, férfijogú társadalom, aminek alapdogmái máig nem tűntek el a hétköznapokból.

A Don Pasquale címszereplője (Szvétek László, a másik szereposztásban Palerdi András) ugyan nem élvhajhász, legalábbis nem alapvetően az. Ő ugyanis bosszúból nősül. Ernestót, az unokaöccsét (Horváth István, illetve Rab Gyula vagy Juan de Dios Mateos) akarta volna megházasítani két hónapja, nem is rossz kondíciókkal, szép járadékot és halála után minden vagyonát ígérve. Ne firtassuk, miért volt ilyen nagylelkű, s azt sem, hogy Ernesto ellenállása miatt miért esik át a ló másik oldalára, miért tagadja ki a fiút – hiszen nem lélektani dráma ez. Ernesto azért nem fogadja el az ajánlatot, mert – egyszerű – mást szeret: Norinát (Szemere Zita, illetve Gabriela Hrženjak). Pasquale úr úgy döntött, hogy akkor ő nősül meg, utódot, sőt utódokat nemz s azok öröklik nem csekély vagyonát. A hírre Ernesto „férfiatlanul” összeomlik, meg akar halni, lemond Norináról, hogy ne rántsa magával a nincstelenségbe – arról semmi információt nem kapunk, hogy neki és Norinának van-e valamilyen jövedelmi forrása. Ernestót, mint Norinának írt leveléből megtudjuk, foglalkoztatja a B variáns is: ha már nem hal meg, elutazna Rómából, az országból, az egész földrészről, vagyis nagyon szegény nem lehet. (Ezek a librettisták nem nagyon törődtek a karakterek hitelességével…)

Don Pasqualét sikerül megtéveszteni is, jó útra téríteni is, sőt az utóbbit annyira szédületes tempóban, szinte egyik hangról a másikra, hogy a lélektanról rég lemondva is felszisszenünk. De fő, hogy minden jóra fordul.

Mint már említettem, a történet túlzott egyszerűségéért a zene kárpótol. Mert abban aztán akad néhány kiemelkedő csúcs. Például Norina áriája az első felvonásban: Quel guardo il cavaliere / in mezzo al cor trafisse… Ama tekintet a lovag / Szíve közepébe talált… Ezt a szép özvegy egy könyvből olvassa, a filológusi énem hosszan gondolkodott, vajon melyikből, de inkább továbblapoztam. Megható és kedves a meghalatlan és elutazatlan Ernesto szerenádja a békák kórusával a harmadikban: Com’è gentil – la notte a mezzo April!, Mily édes az éj / április közepén…, a magyar szöveg szinte még rímel is! Egészen bravúros a háznép kórusa: Che interminabile andirivieni!, Micsoda végeérhetetlen jövés-menés! És persze az egész operairodalom kiemelkedő darabja a hadaró kettős, Don Pasquale és Malatesta duettje: Cheti cheti immanitinente…, Csendesen, csak mindig csendben…

Donizettinek vannak nagy ötletei. Káel Csaba kicsit meg is állítja az előadást, vagy inkább kilépteti belőle két szereplőjét, Don Pasquale és Malatesta alakítói előrejönnek, a függöny leereszkedik mögöttük, ők pedig magyarul is elismétlik a kettős egy részét, sőt Haja Zsolt még azt a poént is elsüti prózában, hogy „Don Pasquale! Végre értjük, miről énekelünk!”, ami bőven belefér, hisz az egész mű – szerzőileg – az irrealitás szférájában van tartva.

Ami Szendrényi Évát, a díszlettervezőt is megihlette: nem csupán helyszíneket tett a színpadra, amiken a történet lebonyolódhat, hanem gondolkodásra, értelmezésre késztető látványokat. Az egyiket René Magritte 1953-as Golconda című képe alapján álmodta meg, az eredetin egyforma emeletes házakat látunk, felettük szürke ég, amiből eső helyett férfiak hullanak, egyforma, keménykalapos férfiak. Don Pasquale házában nők hullanak a kék égből, egy magányos agglegény vágyainak titokzatos tárgyai, a sarokba támasztva egy háromdimenziós, felnagyított, Magritte-féle pipa, a földön egy szintén méretes gyufaszál, mutatva, hogy a valóságban inkább ezek egy öregedő férfi tárgyai.

A másik színpadi látvány eredetije Salvador Dalí képe a harmincas évekből, a Mae West arca, amin már látható az a női szájat formázó mélyrózsaszín (?) pamlag, ami aztán ténylegesen (messziről kerülném a valóságosan szót) is elkészült, az Opera színpadán most ott díszeleg. Erről való a sakktáblát idéző keramitkockás padló, amelyen Szendrényi szerint – gondolatai a honlapon olvashatók – „bonyolult játszma zajlik”. Azért nem olyan nagyon bonyolult.

Káel Csaba is felstilizálja a művet: „Donizetti figurái tulajdonképpen rólunk szólnak, mindegyikkel tudunk azonosulni.” Nem szólnak rólunk és nem tudunk mindegyikkel azonosulni, még ha megértéssel, esetleg részvéttel nézzük is őket. És azt sem vesszük észre, hogy magunkat nézegetjük a szolgák által tartott görbe tükörben. Az ismeretlen szerzőjű operai ajánló jócskán túloz: „színpompás” (?) jellemekről és „sziporkázó” humorról ír. Elég lenne a művet a saját értékén dicsérni, hisz az egyáltalán nem kevés. Végül is a Don Pasquale az egyik legjobb vígopera.

Részletek, szereposztás, jegyvásárlás

Fotók: Nagy Attila / Opera (A felvételek esetenként más szereposztást rögzítettek)

* Harold C. Schonberg: A nagy zeneszerzők élete
Fordította: Gy. Horváth László, Szabó Mária, Szilágyi Mihály
Európa Kiadó, 2002