Felfedező sétán | Kulcsár István: Szülőföldem, Lipócia

Bedő J. István |

Hatodszor vagy hetedszer olvasom újra Kulcsár István szerelmes hazatántorgását (© Juhász Ferenc) – és mindig találok benne újdonságot. Valójában ez a kötet nagyon céltudatos bóklászás Újlipóciában. A Szent István körút, Dunapart, Dráva utca, Váci út által körülzárt, szabálytalan négyszög rengeteg (derűs és borzalmas) esemény helyszíne volt. Ha ehhez hozzávesszük Kulcsár István kivételesen jó emlékezőtehetségét, nagyon sok meglepetésben lehet részünk.

Igen nagyra becsült kollégám mindössze egy fél generációval jár előttem, tehát sokkal több rosszat volt kénytelen megélni. Az azonban kétségtelen, hogy bizony én is láttam még olyan táblákat (a közeli Balassi Bálint, korábban Személynök utcai) ház előcsarnokában, hogy Házalás, koldulás és kintornázás tilos, hátul pedig a keskeny, meredek csigalépcső falán: Cselédlépcső. Szóval az a maiaknak már ismeretlen szókincs, amit Kulcsár segítőkészen megmagyaráz, (kínos, nem kínos) nekem is ismerős: tudom, mi a tantusz, a házmester, a kapupénz, a vice/viciné, a handlé, a drótostót, a tömbbizalmi és társai.

• Olvass bele!

De ez még csak mulattató bevezető a tősgyökeres újlipóciai szerző művéhez. Mert az igazi móka, vagyis az ismerkedés utána következik. Nem túl sok (persze azért épp elég) utca alkotja ezt a negyedet, érdekesek az épületei, az építészei, a boltjai – és hát főleg a lakói. Hadd emeljek ki közülük egy nagyobb csoportot: a színművészekét. Legfőképpen a negyed élén épült Vígszínház művészei választották – közelsége miatt is – lakhelynek az itteni házakat. És azok külső falait ma már emléktáblák ékesítik – Major Tamástól Domján Editig. Az épületek között akad a századforduló körül épült, eklektikus vagy szecessziós, de sokkal több fogant a Bauhaus stílusában, aminek értékeit csak alig néhány évtizede becsülik meg igazán.

Még a házak tövében lévő üzletek is a történelmet hordozzák magukban, némelyek (mint a patikák) túlélik komolyabb változás nélkül az egymást váltó rezsimeket, mások gazdát, portált és tevékenységet cserélnek. A Pozsonyi útról legelőször a 15-ös villamos tűnt el, aztán a végéről a vérbeli angyalföldi nyomortelep, és az elmúlt cirka ötven év során trolivonal is települt az útra. Ide is beférkőztek a panelházak, pöffeszkedő irodaházak nőttek ki a földből, majd néhány évtizednyi pöff után helyüket átadták a keveseknek megfizethető árú lakóparkoknak.

De van itt sokaság is: a negyed Szent István körút felőli vége nem is túl régen közösségépítő vidék lett: létrejött a Pozsonyi Piknik, ami néhány év alatt túlnőtt a névadó útvonal határai – tessék ellátogatni és végigkóstolni kulturális és gasztronómiai kínálatát…

Szóval ez a negyed, amelyik – a német megszállás és különösen a nyilas hatalomátvétel alatt és után – szinte csak fekete emlékeket hagyott, Kulcsár kolléga könyvében mementó is. Emléke mindazoknak, akiket üldöztek, akik bujkáltak, akik azt gondolták, a védett házakban védve vannak, akiket igaz és nagyon becsületes emberek mentettek, akiknek sikerült túlélni – és akiknek nem. Sokuk nevét – első helyen Raoul Wallenbergét – utca őrzi. És akkor már nyakig vagyunk abban, hogy hány utca korábbi nevét változtatták meg a változó irányú politikai szelek. Megbecsült, a város fejlesztésére, munkahelyek teremtésére, jóléti intézmények alapítására sok-sok pénzt költő pénzemberek, gyárosok nevei tűntek el a legmerevebb gondolkodású időkben, a „kapitalizmus és szekértolói” elleni harc jegyében. (Aztán megesett, hogy egy utcácska az azonos vezetéknevű testvérpárból nem a nagy idők kis tanújának, hanem a fivérének a nevét kapta – persze átmenetileg…)

Kulcsár kolléga nem csupán említi, hanem hosszabban taglalja azt is, hogy milyen szervezetek élvezték Dél-Angyalföld – mert hiszen az… – vendégszeretetét. Akadt itt mindenféle színezetű: zöld nyakkendős cserkész csapatoktól a rózsaszín szocdemek (oopsz: szociáldemokraták) és a vörös kommunisták ifjúsági tömörülésein át a zöld inges nyilasokig, és nem is ritkán ugyanazon ház vagy háztömb adott nekik helyet. Azt hiszem, ezek közül a legkalandosabb sorsú lakás az volt, amelyikben a költő Faludy György töltötte utolsó éveit, a Jászai Mari tér sarkán, a mai McDonald’s fölött.

És ha már költők, írók: a szintén kitűnő tollú, a magyar Tanácsköztársaság bukása után biztonságosabb sorsra vágyó Gábor Andor (életművét a Wikipédián lehet olvasni) Ausztriába emigrált, oda járt át meglátogatni bájos felesége, a kabarészínésznő Vidor Ferike (ez a Franciska magyarosított megfelelője). Az őróluk szóló anekdota is része a könyvnek, noha kapcsolódása a negyedhez nagyon laza. (De a sztori igen jó…)

Voltaképpen ez a fecsegő ismertetésem csak arra szolgál, hogy ajánljam mindenkinek a Szülőföldem, Lipóciát anélkül, hogy a tartalmát felmondanám. Tudniillik a könyv legélvezetesebb csemegéje pontosan az, ami elmondhatatlan: Kulcsár István csevegése erről a pesti tájról. Ő ugyanis karon fogja olvasóját, sétál vele Újlipóciában, és mindenről van mondanivalója. Sok ismert vagy kevésbé ismert egykori lakóról, akiket ilyen-olyan szálak fűznek össze, mint például Bächer Ivánról is, akiről emlékpad állításával és díszpolgársággal emlékezett meg a kerület. És az ő könyveit a – természetesen újlipóciai – Láng Téka könyvesbolt (ne feledjük el említeni kitalálóját, Rédei Évát) kiemelt helyen árusítja. Jelzem, Kulcsár köteteit is: ez az emlékező kötet igen gyorsan jutott el a második, bővített kiadásig. Méltán.

Számos kép gazdagítja a könyvet, némelyiknek a közepe (a ragasztott kötés miatt) sajnos elvész, de szerencsére az eredetije megkereshető, megnézhető. Aki teheti, sétáljon Újlipóciában!

Kulcsár István: Szülőföldem, Lipócia.
Második, bővített kiadás
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2025
166 oldal, teljes bolti ár 4290 Ft,
online ár a bookline.hu-n 3861 Ft,
e-könyv változat 2490 Ft
ISBN 978 963 557 1208 (papír)
ISBN 978 963 557 1215 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A szerző huszadik könyve, mely most második, új fejezetekkel és fotókkal jelentősen bővített kiadásban jelenik meg, semmilyen történelemkönyvvel nem pótolható személyes emlékgyűjtemény. Egy fenomenális, a legapróbb részletekre is kiterjedő memóriájú értelmiségi emlékeinek gazdag gyűjteménye Budapest egyik legérdekesebb városnegyedéről, lakóiról, korabeli szokásokról és intézményekről.
Eddigi műveiben Kulcsár gyermekkoráról (Mitya), moszkvai és New York-i tudósítói élményeiről (Kartársak és kortársak, Szexmentes övezet, Legország) írt. Ebben a könyvében visszatér szűkebb hazájába, Újlipótvárosba, amely hosszabb-rövidebb ideig Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, József Attila, Radnóti Miklós, Faludy György lakhelye is volt. De ebben a kerületben élt annak dalosa, Bächer Iván is (történetesen ugyanabban a házban, amelyben néhány évtizeddel korábban a szerző), itt volt 1944-ben az úgynevezett nemzetközi gettó, és találhatók itt több mint száz éve működő patikák is. A bővített kiadás pontosan egy évvel és számos új részlettel követi az első megjelenést.
A szerző többek között elmeséli, kiket neveztek Budapesten szarándokoknak, hogyan tévesztette össze a Hazafias Népfront főtitkára a chilei diktátort a Chilei Kommunista Párt főtitkárával, hogyan lett Hegedűs Géza, a későbbi író Ságvári Endre párbajsegédje, de még azt is, hogy került New Yorkban ő maga ha nem is egy ágyba, de egy ágyra Ruttkai Évával.