Mutasd a mailboxod, megmondom, ki vagy | Natalie Sue: Remélem, jól vagy

Paddington |

Napi 100-120 emailnél kevesebbet szinte sosem kapok a hét hét napján. Ezeknek legalább az ötöde az egyik legutálatosabb passzív-agresszív mondattal kezdődik: I hope this finds you well. Ez az eredeti címe Natalie Sue debütáló regényének, ami magyarul a Remélem, jól vagy címet kapta. Gyanítom, ha magyarul dolgoznék, ettől a verziótól rázna ki a hideg.

A Covid-őrület óta harapózott el ez a gyakorlat, és kénytelen vagyok kimondani: ha valaki így kezdi a levelét, azzal valami szerintem nincs rendben. De persze lehet, hogy fogalma sincs, hogyan kell elkezdeni egy normális üzenetet. Sue hősének, az iráni származású Jolene-nek hasonló érzései vannak, de ellentétben velem, ezeket egy kifejezetten mérgező légkörű munkahelyen kénytelen olvasni.

Sötéten vicces ez a regény, fájdalmasan ismerős, mégis meglepően szívmelengető. Emlékeztet arra, mi az, amire sosem lennék képes: azért ülni egy íróasztalnál, mert munkaidő van. A munka nélkül vagy lélekölő munkával töltött órák főként áskálódást teremnek. Ám a történet nem csak a toxikus irodai környezet túléléséről szól, hanem szorongásról, gyászról, a szembenézésről saját magunkkal – és arról, hogy lehet-e ebből kilépni. Bár Jolene végül nem jószántából hagyja el a mérgező irodát, de példája talán bátorítja a hasonló cipőben járókat arra, hogy maguk is megtegyék a nagy lépést – akár a látszólagos semmibe.

Jolene évek óta szenved ebben a munkakörnyezetben. Kiégett, cinikus, depresszióval és szorongással küzdő irodistává vált a Supershops nevű cégnél. Utálja a munkáját, a kollégáit, a hétfő reggeleket, a céges rendezvényeket – és úgy általában mindenkit, aki ember. Annyira igyekszik láthatatlan maradni, hogy az már önsorsrontás. A legnagyobb rémálma? Az, hogy megtudja, mit gondolnak róla mások.

Ezért különösen ironikus, hogy egy technikai malőr következtében teljes hozzáférést kap a kollégái belső levelezéséhez és csetjeihez. Kezdetben megrémül, majd felismeri, hogy ez lehet a kulcs a túléléshez. Hiszen a cégnél leépítések vannak kilátásban – és az információ hatalom. Különösen elgondolkodtató az alapfelállás, ha tudjuk, a vezetők sok ilyen mérgező munkahelyen rendszeresen megsértik az adatvédelmi szabályokat, és olvassák a dolgozók leveleit. Mennyire más, ha ez egy „senkinek” adatik meg.

Natalie Sue stílusa már az első oldalon megfogott. Könnyed, éles, szarkasztikus és fájdalmasan pontos. Az író nem finomkodik: Jolene belső monológjai tele vannak maró megjegyzésekkel, túlzó ítélkezésekkel, de teljesen emberiek. Mindez olyan, mintha a The Office és Fleabag sorozatok valamivel sötétebb hangulatú testvére lenne.

És miközben a szarkazmus csúcson pörög – aminek élvezeti értékét Tót Barbara stílusos fordítása még tovább növeli –, a könyv nem fél mélyre ásni. Jolene nem egyszerűen csak vicces antihős. Valójában gyászoló, elszigetelt, mentálisan instabil személyiség, aki éveken keresztül próbált elbújni a világ elől. A humor itt túlélési stratégia – nem csak poén.

• Olvass bele (az oldal alján)!

Ez a lány néha abszolút ellenszenves vagy éppen idegesítő, máskor pedig meglepően törékeny. A cinikus külső alatt súlyos trauma húzódik, feldolgozatlan gyász és főleg: rengeteg belső bizonytalanság. Évek óta nem volt igazán emberi kapcsolata – még a szüleivel is csak „protokoll szinten” kommunikál, különösen a férjhez menést sürgető, iráni származású édesanyjával.

A regény egyik legerősebb szála éppen az, ahogy Jolene – a titkos levelek révén – elkezdi valódi emberként látni kollégáit. A klikkeskedő, idegesítő munkatársakról kiderül, hogy ők is sérültek, félnek, szeretnének megfelelni – és mindannyian küzdenek valamivel.

• Olvass bele megint! 

Bár a regény nem elsősorban romantikus történet, nem véletlenül pozicionálták a romkom műfaj határvidékére. Talán annyit elárulhatok, hogy van benne szerelem – valódi és imitált is. És ha ez még nem lenne elég, a történet tele van jól eltalált mellékszereplőkkel. A kedvencem közülük a különösen idegesítő szomszéd kislány, aki azonban rendre görbe tükröt tart Jolene elé. De az irodisták mindegyike is ismerős valahonnan. A legtöbbjükkel szerintem magam is dolgoztam együtt, még ha nem is Calgaryban.

A Remélem, jól vagy egyik alapüzenete: vannak módszerek a toxikus munkahelyi környezet túlélésére – de ezek csak ideig-óráig működnek. Lehet cinizmussal élni. Lehet humorral tompítani. Lehet hatalmat gyűjteni (mint Jolene), hogy visszavágjunk. De az igazi megoldás néha az elengedés, nem pedig a harc. Akkor van lehetőség arra, hogy újra kapcsolódjunk másokhoz – és saját magunkhoz is.

Natalie Sue regénye tökéletes példája annak, hogyan lehet sötét témákat – depresszió, gyász, kiégés – könnyed, olvasmányos formában feldolgozni úgy, hogy közben ne veszítsük el ezeknek a témáknak a mélységét. A Remélem, jól vagy egyszerre szórakoztató és fájdalmas, szarkasztikus és szerethető. Olvasd el. És ha bármi is ismerősnek tűnik a munkahelyedről, hogy ideje… hát, tudod: otthagyni a fenébe. Nem szabad túlzottan félni az ugrástól a semmibe. Tapasztalatból mondom.

Natalie Sue: Remélem, jól vagy
Fordította: Tót Barbara
Magnólia Kiadó, Budapest, 2025
432 oldal, teljes bolti ár 5980 Ft,
online ár a kiadónál 5382 Ft,
e-könyv változat 4280 Ft
ISBN 978 963 598 3933 (papír)
ISBN 978 963 598 3940 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Jolene, a Supershops Incorporated adminisztrátora szerint szigorúan elég a hivatalos teendőkre szorítani a munkatársakkal való napi érintkezést. Amit persze az idegesítő, inkompetens kollégái rendre képtelenek felfogni. Jolene megküzdési stratégiája a helyzettel, hogy sérelmeit kicsinyes utóiratokba önti a céges e-mailezésében, majd fehérre állítja a szöveg színét, hogy senki ne lássa azokat.
Aztán egyszer természetesen eljön a pillanat, amikor lelepleződik. Büntetésként érzékenységi tréningre kell mennie, valamint korlátozásokat állítanak be a fiókjában.
Csakhogy valami hiba csúszik ebbe, és Jolene véletlenül korlátozások helyett most már az egész részleg levelezéséhez és privát chatjéhez is hozzáfér. Tisztában van vele, hogy szólnia kellene emiatt, de ki tud ellenállni annak, hogy kilesse, mit beszélnek róla a háta mögött a többiek? Jolene biztosan nem. Ráadásul, amikor tudomására jut, hogy leépítések várhatóak, rádöbben, hogy csak egy módon mentheti meg a pozícióját: be kell vágódnia a főnökénél, és meg kell győznie a HR-est a nélkülözhetetlenségéről.