Egyre kevesebb a méz, sokkal több a só | Jason Si: Örvénylő szerelem

Fazekas Erzsébet |

A könyv eredeti címe: I loved you in Budapest – feltéve, ha a nálunk élő kínai szerző nem anyanyelvén írta 2024-ben. Talán mégsem örvényről, nem végzetesen veszélyes viszonyról lehet itt szó. Inkább az történhetett, hogy itt szeretett (meg) valaki valakit. Ezt igazolja a záró bekezdés egyik mondata: „William, kérlek, emlékezz, volt egy lány, aki szeretett téged Budapesten!”

Elmélkedéssel indul az első fejezet (is): „Az élet tele van véletlenekkel. A megfelelő embert keresed, s amikor megfordulsz, Ő ott áll az utcán és várja, hogy találkozz vele.” A közhely-szentencia után a szerző egyből belecsap a lecsóba: „mégis elhagyott. És nekem még csak jogom sem volt megtartani őt.” Hogy jön ide a jog? Miért lenne, vagy ne lenne bárkinek joga megtartani szerelmét? Filozófiai, erkölcsi értekezés következne? Ám csak egy gyengén sikerült, önképzőköri stílusgyakorlat szövegét olvasom: „Egy hideg, esőszagú légáramlat, kijátszva a függönyök lenge könnyedségét, berohant, és elfújta azt a régi fényképet, amely az asztalon lévő lámpához támaszkodott.” De nem sikerül megszabadulnom a kérdéstől: miért örvénylő? A szerelmesek végzetes bajba sodorják egymást? És még csak a címnél tartunk… Ki kerül örvénybe, mi sodorja el őket egymástól?

És egyáltalán: ki búsong a szerelme elvesztésén. Fiú vagy lány akarja „képzeletben annyira szorítani, hogy ne tudjon eltűnni, mintha az utolsó reményt szorítanám, amiért inkább meghalnék, minthogy elveszítsem. Meztelen testem szinte teljesen elzsibbadt, ahogy csüggedten kuporogtam az ágy sötét sarkában.” Az olvasó meg azt kérdi: hol szokás kivilágítani az ágyat? Nem mindegy, hogy pőrén vagy felöltözve zsibbad? De a folytatás még zavarba ejtőbb: „minél erősebben szorítottam, annál foltosabbak lettek a karjaim a markolatnyomoktól.” A fordító fejében bizonyára markol(ász)ás járhatott.

Túljutva a szöveg, a stílushibák okozta meghökkenésen, lassan kiderül, hogy Pekingből érkező 25 éves lány talált itt szerelemre. Ő lenne a szerző alteregója? Elvégre az ötmillió lakosú Szucsou (Anhuj) városában felnőtt Jason Si (Si Zhiqiang [magyar átírásban: Sze Csecsiang]) így beszélt magáról egy interjúban: „Mindig is vallottam, a művészet alapja a valós élet. Ez a regény is részben az én élettapasztalataimból táplálkozik.” Arról viszont nem ejtett szót a nálunk letelepedett író, miért öltött magára női szerepet. Viszont:

„Tompa fényű szemeim feszülten meredtek… a fényképre. Testem hőmérséklete olyan volt, mint az a halvány lehelet, amit ő hagyott az életemben.” És tovább örvénylik a költőiség: „Még az ablakon beáramló hideg holdfény is fájt, mint egy felszakadt seb egy csepp sós víz érintésétől.” Vagyis a holdfény áramlik? És a holdfény fájó seb?

Még csak egyetlen oldalnyi szövegen vagyok túl, messze még a 25. lap, ami segíthetne dönteni: érdemes-e folytatnom a könyvet. Hiszen annyi leírt szó, jelző, megfogalmazás váltott ki már ellenérzést eddig is. De ekkor hirtelen változás érzékelhető. Mintha más írta (fordította) volna a 30. oldal után következőket. Nem mondom, hogy bármi örvénylene a szövegben, de ezeknek van sodrása: „A hétköznapi élet olyan egyenletesen csordogált, mint az idő, és az idő úgy ömlött bele az emlékfolyóba, hogy észre se vettük.” 

Íme, itt az első, irodalmi értékű, finomságú mondat. Elolvasom újra. Most is szép, megragad. Felélénkül bennem a bölcsész: érdemes egyetlen ilyen jó mondatért kézbe venni egy könyvet? Igen. Érdemes is ennyiért megírni? Hát nem. Mert a szerzőnek, ha képes ilyet megfogalmazni, kötelessége addig csiszolni az összes többi mondatát felépítő szavakat, kifejezéseket, hogy csupa ilyen elem tegye ki az egész szövegépítményt. Legyen a végső mű, a foltmozaik (patchwork) minden egyes foltja olyan minőségű, hogy szép, vonzó, sőt izgalmasan érdekes legyen, ami az olvasó szemei elé kerül. Sajnos, a bekezdés képzavaros megfogalmazással indult: „a fiatalság egy harcokkal teli időszak. Lehet, hogy nem lesz győzelem vagy vereség, de abban a pillanatban, amikor visszanézel, vörös hegek borítják az életutadat.”

Hiába látszanak sikeresnek az eltervezettek, a megérkező Lin Ruoxi [Zsohszi] ezt érzi: „megfulladok, s valami feszültség salakot képez a testemben, amely bármikor szétrobbantja az ereimet és kitör belőlem.” Ki (vagy a MI) fordította ezt a bekezdést? Különben magyar anyanyelvű fordító miként vethetne papírra ilyen mondatot: „Mindenkinek szívében van egy-két másoktól eltérő vágy, amelyek, még ha hamis vágy is, hűségesen és szilárdan ragaszkodnak.” Miért nincsen a könyv előállítói között korrektor? Ilyen helyeken: „sok ember előtt pofoztam fel a cégünk üzlettárát…” „leellenőriztem, az ajtó biztonságosan záródik…” S ez: „szemüvege, mint egy tüzet okádó vadzsra.” (A Wikipédia megmondja ugyan, mi az, de mindenki utánakeres?) És nagyon sok a betűhiba, az értelemzavaró elütés.

A szerző és a fordító igen jó mondatnak vélhette ezt: „miután visszaértem a lakásba, az idő csendben átmászott az éjfél küszöbén”, de azért második nekifutásra ők se gondolhatták komolyan. Ruoxi szavait sem, aki az olasz-amerikai Williammel fél év után, véletlenül újra összetalálkozik Pesten: „úgy éreztem, nagyon közel vagyunk egymáshoz… De a jó összetevőket jól kell összefőzni. Ha elkapkodnánk, elértéktelenedne.” A lány a fiútól kér tanácsot, mibe öltözzön, ő a fehér póló-zöld szoknya együttest választja. Csakhogy a szerző és a szerkesztő már elfelejthette, hogy ez volt az előző év nyerő öltözéke is! Ezért lehet oly vonzó, hogy évek múltán, végre együtt töltik az első éjszakát. „A vágya olyan volt, mint a tűz. Az első heves hullámot lassú gyöngéd mozdulatok váltották, átjárva testem minden zsigerét.” Megértem a szemérmes kínai szerző diszkrét megfogalmazását, de mi lehetett a lány minden zsigere? Ez sem lett világos: „A kegyetlen valóság két különböző térbe taszított minket”, ugyanis egy megtervezett utazás miatt váltak el. Amúgy sem árt olykor szünetet tartani, ha egyre-másra látják kultúrális (sic!) különbségeiket. (Habár azt, hogy William csak 2-3 naponta zuhanyozik, aligha nevezném kulturális jelenségnek. Azt viszont inkább, hogy a többi kínaihoz hasonlóan, Ruoxi evés után sorra leszopogatja az ujjait.)

Ismét a szerkesztőt hiányolom, amikor William „fogta a hegedűjét és a zsúfolt Dunaparton játszott” (148) – hiszen amikor megismertük, a pesti köztereken gitározott, majd zongoraversenyre készült. Korábban hegedűről (és arról, hogy ilyen sokoldalú tehetség volna) nem esett szó! De mindez lehetne csupán figyelmetlenség, ahogy ez is: „izgatottan tettem le a pálcikákat a kezembe.”

„Az élet egy utazás, s ha a szerelmet megtalálod, együtt könnyű az utat bejárni. Ha mégis el kell felejtened őt, az árnyéka mindig követ” – érdekesnek hangzik e megjegyzés, de hasznos is lehet a következő tanács: „a reményt önmagunknak adjuk, bármilyen rossz is ér, meg kell őriznünk a pozitív hozzáállást. Különben áldozatokká válunk, és sokszor magunk rontjuk a saját helyzetünket.”

Olykor azért ismét megcsillannak irodalmi értékű mondatok is: „az egyre több súrlódás megkarcolta szerelmes érzéseimet. Elvesztettem az álmok irányát, nem láttam a jövőm.” Majd amikor úgy találta, William valaki más miatt elhagyta: „A rémület és a kétségbeesés a boldogság kincsesbányáját hirtelen kifosztotta.” Ezért történhetett meg vele, hogy „lassan beleszerettem a vörösborba. Előtte nem kellett magyarázkodnom, mindig megvigasztalt. Hagyta, hogy elmerüljek a valóság és a fantázia közötti sodródásban. Érzelmi kérdésekben önzőnek kell lennünk, a szerelem nem alapulhat együttérzésen.”

Szívesen olvasnék a kínai kultúrából jövő hasonlatokat, de úgy, hogy tudjam követni is. Mert ezt: „az idő gyorsan telt, mint fehér póni árnyéka a résen át” – nem sikerült megértenem. Itt és így ennek a póninak se füle se farka!

Fájón hiányzik egy olyan szerkesztő, aki ilyenre figyelmeztetné a szerzőt, illetve felhívná arra a fordító figyelmét, hogy a magyar nyelvre átültetés: türelemjáték. Gondolkodást, mérlegelést, töprengést, sok próbálkozást igényel. Még egy ilyen látszólag egyszerű mondat is: „Az ablakon besütött a nap, kellemes meleg terült szét az asztalon és az arcunkon.”

Ruoxi állást vált, mert zavarja, ha azután is találkoznia kell Bencével, hogy nem viszonozza érzelmeit. Ezt így foglalja össze a fejezet élén álló bölcs mondás: „A szívünk közötti közelség nem attól függ, hogy megérinthetlek-e, hanem attól, hogy a két szív igyekszik-e tekintettel lenni egymásra.” Hibátlan a fejezet első néhány mondata: „Nincs két egyforma levél a világon, és talán nem létezik tökéletesen összeillő pár. William és én sem voltunk csodapáros. Mint két engedelmes bábu, játszottuk a sors ránk osztott szerepét.” Ha e mondatokkal indult volna a könyv (helyesebb megfogalmazással: a sors által ránk osztott szerepről beszélve), a történet bizonyára magával ragadott volna. Így viszont mindvégig kívülálló maradtam, és unottan követtem az ilyen mondatokat: „Ha már nincs szenvedély, a szerelem mivé válik? William a családtagom, a szerelmünk szeretetté vált. Egyre kevesebb volt a méz, sokkal több a só.” És közben továbbra is sorjáznak a rossz mondatok: „kusza gondolataim az életről, akárcsak a csokoládé, gazdag édességgel keveredett a keserűségben”;  „a saját életemet is kívülről kellene látnom, mint egy szemlélődő, minden érzelem nélkül; …amikor magányosnak érzem magam, megmutatkozik a valódi arcom, és a maszkom leolvadó pocsolyájában meglátom önmagam törékeny árnyékát.”

Mit is mondhatok erre? Csak óvatosan megjegyzem, egy stílusművész (stylist) segítségével itt is sokat kellett volna még közösen dolgozni. Azt mérlegelve, mit is akarhatott a szerző kínai vagy angol szavakkal kifejezni. Vagy a fordító mit is akarhatott magyarul: „A fényes hold az égen lógott, halványan a lámpafények miatt.”

Vajon Jason Si magáról írhatta ezt?: „egyesek azért utaznak egyedül, hogy felejtsenek, mások azért, hogy a gondolataikat és érzelmeiket rendbe tegyék.” Na és ezt?: „Budapest épületei között jóleső bizsergés fogott el. Ez az összetartozás érzése olyan volt, mint egy ölelés a kedvesemtől. Szinte megszállottan élvezem a külföldiség érzését.” A szerzővel készült interjúból igen kevés derült ki a személyes életéről, a budapesti tíz évéről, a társáról. A fejezetek élén olvasható kiemelések némelyike (13. fejezet) talán nem is önmagáról szól: „E pillanatban te vagy az ő nagy szerelme, de nincs garancia arra, hogy a jövőben valamikor nem a múltja leszel.”

Ahogy haladtam a szövegben, az is felmerült bennem, hogy a szerző e könyvet a bölcsességek, aforizmák tárának szánta. Bár így lett volna! Ugyanis különben gyenge lektűrnek kell éreznem, ilyenfajta súlyos fogalmazási hibákkal: „a fagyos tél vaskos patáival eltaposta a város életerejét.” Milyen kár, hogy semmi nem figyelmezteti a gyanútlan olvasót, hogy feledje gyorsan az iméntit, viszont vegye észre, hogy a következő mondat valódi gyöngyszem: „Ilyen az élet, a kapcsolatokat hozza-viszi, mint az uszadékfát az áradó folyó. Ha minden szerelem örökké tartana, igencsak más lenne a világunk.”

Álljon itt negatív példának még ez a mondat is Ruoxi elálmosodásáról: „szemhéjaim, mint a fagyos levelek, egyre csak ereszkedtek.” S ha ez nem lenne elég, jöhet a bosszantó slusszpoén: a férfi főhős sorsának teljesen irracionálisan meseszerű, de még úgy is hihetetlen fordulatokat kínáló alakulása. Ami miatt a történet úgy ér véget, hogy a szerelmes kínai lány magányos marad; de nem azért és nagyon nem úgy, ahogyan bármelyik olvasó most képzelhetné…

Ha az utolsó fejezetet az első helyén találnánk, mert a szerző visszafelé mesélné el fikcióját, talán még ezt a pofont is el tudtam volna fogadni: „felemeltem az arcom az ég felé, az eső, mint megannyi pofon, csapkodta az arcomat.” De így már ezt semmiképpen: „megmenekülhet bárki is a lélek fájdalmaitól? E pillanatban, e városban, vajon ki felejt el és ki adja fel önnön egyéniségét a remélt örök szerelemért? William, kérlek, emlékezz, hogy volt egy lány, aki szeretett téged Budapesten!”

Történetünk, az érzelmekkel, és a köré rakott jujuba terméseivel keretben jelenik meg. (A Kínában termő jujuba, a kínai datolya, a legtáplálóbb gyümölcsök egyike. Ősidők óta kedvenc. Kis termetű gyümölcsfa, termése apró, tojás alakú, a szárazságot jól tűri, augusztus közepén érik.) „A szerelemnek olyannak kellene lennie, mint a jujubából készült pudingnak. Önmaga zamatától édesnek.” Nos, ha hiányzik ez az édesség, elkészíthetjük; az utolsó lapon megtaláljuk hozzá a puding receptjét.

Jason Si: Örvénylő szerelem
Fordította: Dézsi Ibolya
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2025
314 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a bookline.hu-nál 4490 Ft,
ISBN 978 963 557 1017

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Budapest a világ közepe, legalábbis annak a két fiatalnak, akiket a Váci utcában talált el a szerelem nyila. Az olasz-amerikai William és a pekingi, feltűnően csinos Lin Ruoxi együtt telepednek le Budapesten. William zenetanár, Lin Ruoxi nyelvtanár lesz. Hogy a szerelem mindent legyőz…? Nos, nem, nem mindent. A két fiatal természete, családi háttere eltérő, s a sors is beleszól az életükbe. Kapcsolatuk heves és hullámvölgyekkel teli, számtalan csodás élménnyel gazdagodnak, de tragédiákkal gyengül az önbizalmuk és a kötelék, ami néha eltéphetetlennek látszik…