Sheena Patel: Megőrülök érted (részletek)

vajon

Sztalkolok egy nőt a neten, aki ugyanazzal a férfival szexel, mint én. Néha, ha túl hamar nézem meg egy sztoriját, egy időre gyorsan letiltom, nehogy rájöjjön, hogy percenként tizenötször frissítek rá a profiljára szinte oda se nézve, mialatt a Netflix villog a látóterem szélén a laptopomon, és hányingerszerű öröm tölti el a gyomrom minden alkalommal, hogy a profilképe körül piros lesz a karika. Több tízezer követője van, meg kis kék pipa a neve mellett, meg Amerikában híresnek számító szülei. A posztjai alatt nyáladzó rajongói kommentek csordogálnak vég nélkül, persze csakis fehérektől. Véleménye van olyan háztartási eszközökről, amikre soha egyetlen gondolatot sem vesztegettem, megingathatatlan ízlése a méhviasz gyertyák terén, csodaszép vászonterítőt tesz az asztalra, ha vacsorára készül, tudja, hol kell limitált gyártmányú kézműves edényeket venni, boldogan elkölt 300 dollárt egy vázára, amelybe egy nagyon-nagyon organikus feketekömény csokrot tesz, ezzel is utalva rá, hogy van az organikus meg az organikus, aztán vesz magának 500 dollárért egy gyűrűt, épp akkoriban, amikor financiálisan az egész világ totálisan padlón van, majd ezt megvillantja egy szelfin. Olyan filtert használ az Instán, ami leperzseli róla a hibákat, vékonyítja az arcát és radioaktív sugarakkal égeti simára a két széles, határozott ráncot a homlokán, ezeket az egymásba nyíló, V alakú vájatokat, amik hegylánccá emelkednek minden alkalommal, ha fölhúzza a szemöldökét. Valami beteges, elégedett gyönyör nyilall belém, valahányszor csak meglátom őket. És persze mindig a jó étteremből rendel, és persze mindenkit ismer a társadalmi ranglétra legfelső fokain, és őt is ismerik, tárt karokkal várják mindenhol, ahová engem be sem engednének. Néha elgondolkodom rajta, ha valaha találkoznék vele, mit mondanék neki, elárulnám-e, miféle kapcsolat van közöttünk? Elmesélném-e neki, hogy tudom, hol lakik, elmondanám-e, miből jöttem rá, hogy szakított a pasijával? Megmondanám-e neki, hogy tudom, azért változtatott a megosztott sztorijai hangvételén, mert a férfi, akivel mindketten szexelünk, a férfi, akivel lenni akarok, megszégyenítette, hogy áruba bocsájtja a privát szféráját, amikor legutóbb találkoztak. Elmondanám-e neki, hogy tudom, ki az exférje, láttam az ő családját, s boldognak tűnik, boldogabbnak, mint vele a régi fotókon, elmondanám-e, hogy tudom, kik a barátai, az összeset tudom, az ő sztorijaikat is nézem, elmondanám-e neki, hogy screenshotolom a fotóit, amiket magáról készít, és időnként olyan mélyen tanulmányozom az arcát, hogy már attól félek, átvettem néhány grimaszát és a hangsúlyait, mert elalváshoz azt hallgatom, ahogy az apjával beszélget a YouTube-on, újra és újra. Vajon közelebb hajolnék-e hozzá, hogy érezzem az illatot, amit az a férfi érzett rajta, amikor közel hajolt – vajon megkóstolnám-e a szája ízét, hogy rájöhessek, mi volt benne ennyire csábító, vajon hozzá simulnék-e szorosan, mert pontosan tudni akarom, hogyan mozdul a teste, ha beindul –, hogy megértsem, az a férfi miért mondta le a kúrást velem azért, hogy helyette vele kúrhasson.

mondd meg, mit akarok

Frissítek, frissítek, frissítek, frissítek. A nő, akinek a megszállottja vagyok, általában ilyen tájban szokott posztolni. Fél szemmel a Szívek szállodáját nézem a laptopomon. Megint frissítek, és akkor hirtelen, a kilencedik frissítés után a négyzetek a képernyőn ugranak egyet jobbra, fehéren felvillannak, azután visszanyerik a színüket, és ott van az új poszt – egy válogatás ilyen-olyan termékekből, a nő saját webshopjából, amit úgy hívnak, Terroir. Ez a webshop talán nyereséges, talán nem, de ettől az apró kényelmetlenségtől eltekintve úgy tűnik, független webshopok alapítójának lenni a gazdag gyerekek legújabb kötelező köre. Ennek a nőnek minden barátja pontosan ugyanilyen gondosan megkonstruált online jelenlétet visz, melynek keretein belül valami bőrápolási márkát, méregdrága bútorokat, esetleg edényeket tukmálnak – kulturális kontextusuktól megfosztott tárgyakat, egyenesen a te otthonodba szánva, hogy egy kicsit érdekesebbnek tűnj. Sokat tanultam így a múlt század közepének bútorairól. A szüleim átlagos, beépített szekrényei jutnak eszembe, azzal a hamis erezetes famintával, tuti mind tömör műanyag, amit egy magazinban találtak és választottak ki maguknak valami nagybani raktáráruházból Salisburyben. Tudom, hogy ennek a nőnek, akinek a megszállottja vagyok, olyan ízlésdiktátorokból álló baráti köre van, ahol a szépség fogyasztása az evéshez hasonló tápanyagbevitelként van jelen. Az egyikük jeles művészek szobáit posztolja folyton. Tudom, mert őt is sztalkolom, hátha posztol valamit a nőről, mert szeretem mindennap tudni, mit vett ma fel, bár ettől először mindig állati szarul érzem magam, utána viszont úgy érzem, elértem valamit, ha tudom, és mégis, minden alkalommal, ha lescreenshotolom a friss posztját, elveszítek magamból egy pici darabot, ő meg áll Marfában a műteremlakásban, most, hogy szingli, vagy abban a másik lakásban, ahol az exével éltek együtt, esetleg az apja házában, amiben még mindig próbálom feltérképezni a szobák elrendezését. Ezeket a képernyőfotókat azután gondosan elmentem a telefonomban az Albumba, amelyet ha végiggörgetek, megtévesztő módon úgy fest, mintha lenne egy nagyon jó barátom, akinek ünneplem az életét, olyannyira, hogy az emlékeit a magaméi mellett őrizgetem gondosan. Nekem nincs semmilyen véleményem a bútorokról. Ha valaha lenne egy lakásom, nem is tudom, hogyan rendezném be. Nincs semmim, ami arról árulkodna a többi ember előtt, micsoda ízlésdiktátor is vagyok én, és micsoda felnőtt. Tökéletesen passzolok olyan terekbe, amelyek már léteznek, és addig csavarom magam, hogy mindig beférek a nekem szánt formába is. Nincsenek tárgyaim, nincs semmim. Az antikvitások vásárlásának gondolata kimerítő és röhejes és drága. Végigkattintgatom az összes webshopot, ha a nő, akinek a megszállottja vagyok, betaggeli őket, hálálkodik nekik, és a festőket, akiket a sztorijaiban ajánl, segítőkészen mellékelve egy linket, hogy vásárolhass tőlük magadnak te is. Rákeresek egy festmény árára, mert tökéletes szögben elhelyezve áll a nő világos színű kandallópárkányán, hashtag az építész, aki a kandallót tervezte és a festő, aki a képet készítette. Irány a Google, beírom a festő nevét és mellé, hogy „ár”, kiderül, hogy halott, és egy munkája 15-20 ezer dollár között mozog, a szám tátva marad tőle, birtokolni akarom ezt a képet, de hol és hogyan kell egyáltalán festményeket vásárolni?

Vagy talán azt akarom, hogy legyen annyi elégethető pénzem, amiből festményeket vehetek, de amit valójában akarok, az sokkal nehezebben beszerezhető: először is tudni akarom, milyen festményeket érdemes egyáltalán megvenni, ezzel együtt pedig a megingathatatlan hitre vágyom, hogy megérdemlek egy olyan környezetet, ahol képekért kiáltanak a falak, mielőtt képes lennék magam otthon érezni. Elolvasom az új poszt szövegét, azt mondja, találkozzunk a pop-up boltomban egy barátom házában, Notting Hillben, a részletekért írj privátban. Maga a poszt a vizuális összeforrasztása mindennek, amit a Terroir árul, a tárgyak mindenről leválasztva lebegnek a fehér háttér előtt. Az üzletnek az adja a bukéját, hogy ez a nő olyasvalakinek a lánya, aki híresen rigorózus esztétikailag, és ha van 500 elszórható dollárod, hogy ebbe beszállj, te is bevásárolhatod magad ebbe a neveltetésbe. Azt hiszem, eljött az én időm.

Fordította: Simon Márton és Babiczky Tibor

Sheena Patel: Megőrülök érted
Libertine Könyvkiadó, Budapest, 2025
240 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft