Vészits Andrea: Ábris és az azúrkék patkány (részlet)

A billegő szék kísértetfehér volt. A kórház folyosója penészzöld. Ábris a széken halálsápadt. A szúrós, sárga szagot, amit annyira utált, nem érezte, mert be volt dugulva az orra. Ellenben a szeméből meg dőlt a könny. A piros szeméhez pompásan ment a piros foltos bőre. Vannak csíkos tigrisek, kockás siklók meg pöttyös Ábris.

Apa fakó arccal, aggódva nézte hol őt, hol a lassan múló időt a telefonján. Két ólomszürke órája vártak. Sokan voltak. Ábris fulladozva köhögött. Remélte, hogy most nem kap olyan csúnya asztmarohamot, mint legutóbb. Ennek érdekében, amikor apa nem nézett oda, gyorsan felfirkantotta a falra a piros foltos Ábrist. A kapkodás ellenére is elég élethű lett. A padlizsánlila köhögést is sikerült lerajzolnia. Tiszta szerencse, hogy indulás előtt gyorsan bedugott pár filctollat a zsebébe. Ha tehette, nem indult el otthonról filc nélkül. De nem mindig tehette, mert ha anya vagy apa észrevette, akkor otthon kellett hagyni. Még jó, hogy reggel siettek.

Amikor apa idegesen elsétált a folyosó végéig, Ábris gyorsan odarajzolta a piros foltos önarcképe mellé a borsózöld hátizsákját. Nem volt könnyű, mert kissé nedves volt a fal és foltokban mállott. Amint megérkeztek az ügyeletre, Ábris szépen felakasztotta a hátizsákját az üres, piszkosfehér fogasra, aztán a legtávolabbi szabad székhez sétált a folyosón és leült. Elég messze volt a hátizsáktól. De apa magához vette, és odaállt vele szorosan mellé.
– Szeretett a hátizsákom ott a fogason – mondta Ábris.
– Jobb szeret velünk lenni – mosolygott apa.
Nem volt értelme vitatkozni. Egyszer már elhagytak egy vadiúj, tengerészkék hátizsákot az ügyeleten. Meg két mesekönyvet. Egy bordó octopust. Apa telefonját. Egy narancssárga kulacsot. A bizonyítványát. Az meglett.

Anya vajszínű cipősarka kopogott a folyosó feketeszürke kockás kövén. Minden cipője kopogott, pedig sose hordott magas sarkút. Egyszerűen csak kopogva közlekedett. Odaverte a lábát. Ábris odaszaladt hozzá és megölelte. Ma még nem is találkoztak. Még aludt, amikor anya elment. Már nagyon hiányzott.
– Mi történt? – kérdezte anya, miután összepuszilta. – Kutya, macska, madár, nyúl, hörcsög, egér, szamár, birka, ló, ökör, róka, nyest?

Anya idegességében felsorolt egy egész állatkertet. Mindenkit, akinek szőre vagy tolla van, tekintet nélkül arra, esélyes-e ilyen állattal találkozni szombat délelőtt Szeged belvárosában. Egy állatot azonban kifelejtett.

Ábris az igazsághoz híven csak a fejét rázta.

Akkor anya kérdőn apához fordult, aki halkan azt felelte, hogy reggel beszaladtak az intézetbe. Meg kellett etetni az egereket, mert az asszisztense beteg lett. De persze Ábrist nem vitte be a laborba. Kint hagyta a folyosón. Az egész nem tartott tovább tíz percnél.

Ábris persze be se ment volna a laborba, ahol a kísérleti állatok voltak. Soha nem közelített szőrös vagy tollas állathoz. Volt mindenféle allergiája, de a legsúlyosabb a szőrallergiája volt.

Még sose járt apa munkahelyén a sokemeletes, hússzínű házban. Apa biológus és kutató. Gyógyszerkísérleteket folytat. Egereken. Azért csinálja, hogy gyógyítani lehessen a betegségeket és meg tudja menteni az emberek életét. Ábris úgy gondolta, hogy apa valóságos hős és nagyon büszke volt rá.

Amíg az intézet kanyargós folyosóján várakozott, a fűtőtest mellé odarajzolta apát kezében egy szép nagy, vérvörös injekciós tűvel. Nem feltűnő helyre, mert általában nem szerették, hogy összefirkálja a falat. Pedig már az ősember is rajzolt a sziklákra a barlangjában és a templomokat is kifestették és úgy hívták, hogy freskó. A falrajzoknak valahogy varázsereje van. Sajnos ezt még anya és apa se értette meg. És még kevésbé a tanító nénik és az igazgató bácsi. Tele volt az ellenőrzője intővel. Apa évente többször is kifestette az osztályt meg a folyosót. Anya gyakran járt be a fogadóórákra. Mert ha Ábris egy hónapig, esetleg kettőig meg is állta, hogy nem rajzolt az iskolában a falra, utóbb mindig elbukott. Pedig nagyon igyekezett. De aztán egyszer csak muszáj volt. És mert ő nem vihetett filcet az iskolába, kölcsönvette a padszomszédjáét. És amikor aztán intőt kapott, csak még inkább rajzolt. Az igazgatói iroda falára is, amíg arra várt, hogy leszidják a falra firkálásért. Akkor az igazgató bácsit majdnem megütötte a guta. De aztán beletörődtek. Ábris kitűnő tanuló volt, és a falfirkálási szenvedélyétől eltekintve nagyon jó gyerek. Más panasz soha nem volt rá. Anya és apa mindent meg is engedtek neki. Egyszer hallotta, amint apa azt mondja anyának, hogy úgy látszik, Ábris genetikusan képtelen a rosszaságra, s hogy ezt vajon kitől örökölte. Ezek szerint abban az úgynevezett emberi DNS-ben van egy jóságért felelős, ritka gén, ami neki megvan. Ábris is nagyon szerette volna tudni, ezt kitől örökölte.

Apa elég hosszan elmaradt. Az intézet banánzöld folyosója meg nem kínált sok látnivalót. Ábrisnak pisilnie kellett és bement a rosszul megvilágított mosdóba. Miután kezet mosott, rajzolt egy szép sárgát pisilő kisfiút a kagylószínű piszoár mellé. Ahogy kifele tartott, a repedt tükörben megcsillant valami csoda szép kék. Egész pontosan azúrkék. Valaki más is dekorálja itt a vécét, futott át Ábris agyán. Ezt már megnézi magának. Megfordult és közelebb ment. De az azúrkék nem freskó volt, hanem élt. Hegyes, azúrkék orra volt, ami sebesen mozgott. Kerek füle. Hosszú farka. Még a remegő bajsza is kék volt. A sarokban lapult. Ábris leguggolt hozzá. Még soha életében nem volt kettesben egy állattal. Ráadásul ilyen közel. De talán a színe miatt is gyönyörűnek találta. Belenéztek egymás szemébe és valahogy összekapcsolódott a tekintetük. A fényesfekete gombszemekből sütött a rémület. Ábris a gyomrában is érezte a kis állat bénító rettegését. Hirtelen nem tudta eldönteni, vajon az ő tekintetéből mi sugárzik, de akármi is volt, nem számított, mert a szemét elöntötte a könny. Azúrkékszőr-allergia.
– Ne aggódj – suttogta –, én is baromira félek tőled! Nem szeretnék most allergiás rohamot kapni. Apával múzeumba megyünk, ha végzett. Bocs, nem akartalak zavarni.

Óvatosan felállt, lassan kiment és behúzta maga mögött a kopott ajtót. Odakint gyorsan, lopva megtörölte a szemét. Apa már végzett, a nyitott ablaknak támaszkodva állt és egy hófehér köpenyes férfivel beszélgetett, akinek az epezöld keretes szemüvege meg a maszkja is fel volt tolva az izzadó homlokára. Amikor Ábris odaért hozzájuk, a férfi épp azt mondta:
– És miután beadtam neki ezt az új szert, az az egy kísérleti állat kék lett.
– Kék? – csodálkozott apa. – Ez merőben szokatlan.
– Igen. Hétfőn fel is boncolom, és akkor kiderül, hogy mitől. – Ez engem is érdekel – mondta egészen felvillanyozódva apa.
– Szóljál, amikor csinálod, és átmegyek.

Ábris tudta, mit jelent a boncolás. Csak halottat boncolnak fel, akár ember, akár állat az illető. Mert felvágják és belenéznek a testébe. Az meg nem megy élve. Ezek szerint az az azúrkék kis állat ennek a szemüvegesnek a kísérletéből szökhetett meg. Ha elkapják, megölik, csak hogy kiszedjék belőle a titkát. És ez a gondolat hirtelen teljesen elborzasztotta Ábrist.
– El kell szaladnom a vécére! – hadarta és már futott is, mielőtt apa rámutathatott volna, hogy pont most volt. Még nem tudta, mit fog csinálni. Mindenképp szólni kell a kis kéknek, hogy veszélyben van! Figyelmeztetni, de hogyan? Különben meg már így is halálra van rémülve szegény.

Ábris óvatosan csukta be maga mögött a mosdó ajtaját és nagy levegőt vett. Gyorsan kell cselekednie! Szerencsére még nem ette meg a sajtos szendvicsét. Előszedte a borsózöld hátizsákjából, kicsomagolta a fánkszínű szalvétából és kivette belőle a sajtot. Apró falatokra törte. Aztán egy darabkát letett nem messze a rettegő, azúrkék kis állattól. Majd kissé odébb még egyet és még egyet. Kirakott egy szép kis okkersárga sajtösvényt, ami a nyitott hátizsákjába vezetett. Csak most ne jöjjön be senki!

Ábris olvasott egyszer egy mesét, ami arról szólt, hogy minden egér szereti a sajtot. Az azúrkék persze nem egér volt, ezt egyből látta. De hasonlított. Csak kicsit nagyobb volt. Valószínűleg rokon. És akkor talán ő is szereti a sajtot. Szerette. Szépen felfalta az ösvényt, aztán a hátizsák szélénél megtorpant és felnézett Ábrisra. Olyan tiszta értelem sugárzott a tekintetéből, mintha a kis azúrkék fejben fürgén cikáznának az azúrkék gondolatok. Ábris biztatóan nézett vissza rá, amíg csak el nem öntötték megint a szemét a könnyek. Homályosan úgy látta, hogy az azúrkék bajusz megremeg, aztán a kis állat elszántan besétált a borsózöld hátizsákba. Ábris óvatosan rácsatolta a tetejét, felállt és felemelte a táskát.

Lassan kifújta a visszatartott levegőt. Eddig meg is volna. Hanem most mi legyen? Sejtette, hogy ebből baj lesz. Nem is kicsi. De fogalma sem volt róla, mi mást tehetne. Ha szól, a kis azúrkéket visszaviszik oda, ahonnan megszökött. És hétfőn megölik, hogy megtudják, mitől lett kék. Ábris nem akarta, hogy ez megtörténjen. Ezt nem engedheti. Nem tudná elviselni. Ő ezt a kis állatot már ismeri. Beszélt vele. És a bizalmával se élhet vissza. Rábízta az életét, amikor besétált a hátizsákjába. Hát ő meg fogja menteni, kerül, amibe kerül. Nem fog elárulni egy kis azúrkék állatot, az biztos. Ezt anyáék se kívánnák tőle. Már ha tudnának róla. De szerencsére nem tudnak. Apa a vécéajtóban várta. Ábris átadta neki a hátizsákját, hogy kifújhassa az orrát. Aztán nála is felejtette. És igyekezett kicsit lemaradni, távolságot tartani, amenynyire lehetett.

Az volt a terve, hogy a múzeumban majd beadják a borsózöld hátizsákját a ruhatárba, és akkor remélhetőleg kicsit csökken az allergiája. De nem jutottak el a múzeumba, mert a kocsiban nagyon köhögni kezdett. Apánál meg nem volt gyógyszer. Hívta anyát, aki nem vette fel, mert biztos tanítvánnyal volt és olyankor nem lehet telefonálni. Akkor jött az ötlet az ügyelettel. De nem kerültek sorra.

Anyánál volt rózsaszín gyógyszer. Anyánál mindig van. Ábris bevette és jobban is lett. Nem vártak tovább a kórházban, hanem hazaindultak.

Apa vitte a borsózöld hátizsákot, ezért Ábris anyával ment. De egyébként is vele ment volna, mert imádta anya dupla autóját, amiben kettő volt mindenből. Kormány is. Amihez persze neki nem volt szabad nyúlni. És nem is nyúlt. De amikor beszállt, akkor foghatta kicsit, meg akkor is, amikor hazaérkeztek. És hét év múlva anya ezen a meggyszínű autón fogja őt is megtanítani vezetni. Már alig várta.

Ábris gondosan az előszobai fogasra akasztotta a hátizsákját, aztán bevonult a szobájába töprengeni.

Először is bekapcsolta apa régi laptopját, amit nemrég örökölt meg és nagy becsben tartott. Kopott, hamuszürke jószág volt, mert apa nem vigyázott annyira a dolgaira, de ő azért nagyon boldog volt vele. Meg akarta határozni, miféle állat a kis azúrkék. Rövid kutakodás után arra jutott, hogy egy fiatal házi patkány. Rattus rattus. Azúrnak nevezte el.

Gyorsan ki kellett találnia azt is, hol helyezze el. Körülnézett a szobájában. Azúr lakhelye nem lehet közel az ágyához meg az íróasztalához, ahol sok időt tölt, mert akkor folyton allergiás lesz. Csakhogy az ágya a szoba egyik végében állt, az asztala a másik végében, a kettő közt meg a nagy semmi.

Tett egy kört a lakásban. A szülei szobája kizárva. A keskeny előszobában csak komor, sötétbarna fogasok voltak meg alatta a cipők. A konyhában anya folyton takarít. Az almazöld csempés fürdőszobában sincs alkalmas rejtekhely. Maradt a gardrób. A fürdőszobából nyílt, és narancssárga csíkos, beépített szekrények álltak benne. Olyan magasak, hogy még anya se éri fel a legfelső polcot. Pláne nem a szekrény tetejét. Azt csak nagytakarításkor porolja le. A fémlétráról. Viszont a szekrény teteje és a citromsárga plafon közt van még legalább fél méter. Ott lesz Azúr lakása. Az jó hely. Elég tágas egy patkánynak. Futkosni is lehet. Van egy kis, kerek ablak, ahol jön be fény. Itt biztonságban lesz. Anya egy hete nagytakarított. Lentről meg senki se veheti észre. Kivéve, ha Azúr kijön a szekrény szélére. Akkor megláthatják, mert elég feltűnő a színe.

Amíg apa főzött, anya lement kiporszívózni az autót. Ábris kihasználta, hogy most senki se figyel rá és beosont a gardróbba. Kinyitotta a szekrényt és a polcokat létrafokoknak használva felmászott a tetejére. Csak hasmánt fért el, de ez nem gond. Kihalászta a zsebéből a színes krétákat. A sarokba azúrkékkel rajzolt egy házat, hogy Azúr tudja, az az övé. Ajtó, ablakok, és szépen be is bútorozta, ágy, kerek asztal, szék. Ez egyelőre megteszi. Később majd még bővíti a lakhelyet.

A tető szélétől tenyérnyire lévő kerítést rövid gondolkodás után hófehér krétával rajzolta, mert apa munkahelyén is minden fehér volt, és oda Azúr biztos nem vágyik vissza. Apa halat sütött mindenféle zöldséggel.
– Nemsoká eszünk! – mondta, amikor Ábris kiment a borsózöld hátizsákjáért.

A konyhaasztalon egy kifakult újságpapíron még ott állt halomban a répa és a karalábé héja, a brokkoli meg a karfiol torzsája. Ábris óvatosan felmarkolt pár apróbb darabot és gyorsan zsebre vágta.
– Mihez kell a kesztyű harminc fokban? – csodálkozott apa.

Ábris zavarba jött. Az előbb előszedte a fiók mélyéről és zsebre gyűrte a két ujjas, norvég mintás kesztyűjét, de az egyik kicsit kilógott.
– Azt játszom, hogy te vagyok… a laborban – találta fel magát. Felhúzta a kesztyűket és feltette a kék maszkot, ami még a járvány időszakából maradt, és úgy gondolta, most majd jó szolgálatot tesz, ha együtt lesz Azúrral.

Apa kissé meghatottan, mosolyogva nézte.

– Hirtelen nem is tudom, melyik vagyok én… te vagy én…

Nevettek. Ábris azért nem szívből. Nem szokott hazudni. Még nagyon füllenteni se. Meg is lepte, hogy milyen jól megy neki. De ez nem töltötte el örömmel. Inkább aggodalommal. Majd még rászokom a hazugságra – gondolta. Még csak az kéne.

Sietett a gardróbba, felmászott a szekrény narancssárga tetejére és a répa- meg a karfioldarabkákat a kis, rajzolt asztalkára helyezte. Majd felvitte a hátizsákot is, óvatosan kinyitotta, hátrébb húzódott és türelmesen várt. Tudta, hogy Azúr közeledik, mert könnyes lett a szeme és kapart a torka. Először az izgatottan mozgó, azúrkék orr jelent meg a nyílásban és a nagy, rezgő bajusz. Azúr tétován megállt, gyanakodva kikémlelt, habozott. Aztán észrevette Ábrist és határozottan felismerte. Nagy bizalommal tekintett rá. Ábris legalábbis így látta, aztán már nem látta, mert dőlt a könnye. Azúr talán megérezte a zöldségek illatát, mert a háza felé vette az irányt, szépen besétált a gondosan megrajzolt ajtón és nekilátott elfogyasztani az elemózsiát a kis kék, kerek asztalról.

Ábris szívesen elnézte volna még egy darabig, ahogy jó étvággyal eszik, de hiába törölgette a szemét, a könynyein át alig látott valamit. Csak a csámcsogást hallotta. Elhatározta, hogy legközelebb napszemüveget is vesz. Ábris szótlanul és gépiesen lapátolta magába az ebédet, pedig a hal volt az egyik kedvence. Anya aggódott is, hogy talán valami baja van. Kedvesen kérdezgette, de Ábris nem nagyon tudott mit válaszolni. Csak bámulta a tányérján lévő méregzöld brokkolit és az azúrkék patkányra gondolt. Egész délután egy pillanatra se nem ment ki a fejéből. Remélte, hogy jól érzi magát a szép kis házában, és főleg, hogy nem kalandozik le a szekrény tetejéről. Ha apa vagy anya összetalálkozik vele valahol a lakásban, akkor mindennek vége. Bele se mert gondolni. Ábris kisebb szívdobogást kapott, amikor anya estefelé bement valamiért a gardróbba és hosszabban elidőzött. Nagyon fülelt, hall-e sikítást. Nem hallott. Anya nem vette észre Azúrt.

Ábris több osztálytársának volt kutyája, macskája, tengerimalaca, nyula, sőt nyestje is, de ezekről csak hallomásból értesült, mert az állatok miatt nem mehetett át hozzájuk. Ezt sokszor nagyon is sajnálta, különösen, ha zsúr volt, de beletörődött. Nem érdekelték az állatok. Képeken se. Egyszer egy nagyon szőrös oroszlán látványától is allergiás lett. Attól fogva nem nézegetett állatos képeket se.

Sok időt töltött a szobájában és keveset a szabadban, mert a szabadban általában állatok is voltak. Meg barátságtalan növények. De szeretett otthon lenni. Sokat rajzolt. És még többet festett. Mert voltak dolgok, amiket nem lehetett lerajzolni vonallal, csak színnel. És ők legjobb barátok voltak a színekkel. Ábris mindegyikőjüket meg tudta különböztetni, bármennyire is hasonlított egyik a másikra. Bárkit könnyedén elő tudott hívni a színek közül, és az első szava az volt, hogy kék. A rajzolás meg a festés mindig megnyugtatta. De tökéletesen csak a falak tudták magukba szívni a kavargó érzéseit.

Aki belépett a szobájába és végigsétált a falak mentén, az mintha Ábris életében sétálgatott volna. A legelső falrajza az ablak alatt volt. Háromévesen festette. Amikor nagyon rosszul volt, és még nem értette, miért. A rosszullétet ábrázoló, lóbordó festmény kissé megkopott az eltelt idő alatt. Lehet, nem mindenki ismerte volna fel, hogy egy rosszullétet ábrázol egy Ábris által elnevezett, különleges színnel. A legutolsó rajza az íróasztala mellett virított és csütörtökön készült, amikor Magdi néni vigyázott rá. Magdi néni a házban lakott és nyugdíjas óvónő volt, akinek hosszú pályafutása alatt elege lett a gyerekekből. Ezt persze anyáék nem vették észre. Magdi néni mindig kedvesnek mutatta magát, de Ábris tudta, hogy nem szereti őt, és csak a pénz miatt viseli el, amit anyáék fizetnek neki. Anya és apa többnyire felváltva dolgoztak, hogy tudjanak vigyázni rá, de főleg a nyári szünetben ezt nem mindig lehetett megoldani. Olyankor jött a Magdi néni. Szerencsére szinte egész idő alatt anyáék szobájában terpeszkedett a kávébarna kanapén és nézte a tévében az ostoba műsorokat. Ábris így rajzolta le őt egy vörhenyesszürke felhőben, ami fogságba ejtette a kanapéval együtt. Az első és az utolsó falikép között számtalan sok rajz és festmény készült, amik már szinte teljesen beborították a földtől a plafonig a falakat. Még jó, hogy ezt a sok rossz érzést, aggodalmat, félelmet és szorongást nem neki kell cipelnie, hanem átvették a falak, akik erősebbek, mint ő, és talán nem is éreznek.

Ábris kicsit elhúzta a faltól az ágyát, és a rendesen a matrac takarásában lévő részre lerajzolta Azúrt azúrkékkel. Életében először rajzolt állatot, de jól sikerült. Hasonlított. Ábris megnyugodott, és visszatolta a helyére az ágyat. Tudta, hogy anya mindent észrevesz. A kék patkány nagyon is felkeltené az érdeklődését, és az nem lenne jó.

Este sokáig nyitott szemmel feküdt a sötétben. Amikor anyáék is eloltották a villanyt, feltette a lángvörös fejlámpáját, a sárga napszemüveget, kesztyűt, maszkot húzott és csendben kiosont a gardróbba. Azúr már várta. A fehér kerítésen belül ült és feszülten figyelt. Lassan lóbálta a kék farkincáját.
– Hoztam neked egy egész répát, mert tudom, hogy rágnod kell. Légyszi, ezen élezd a fogad, ne a szekrényen! – suttogta Ábris. – A vacsid alma és dió. És összkomfortosítom a házad. Konyha, fürdőszoba. Bocs, hogy eddig nélkülöznöd kellett.

Azúr megértően pislogott.

Ábris gyorsan megnagyobbította a házát az azúrkék krétával. A konyhába egy kis piros tálkát tett vízzel, a fürdőszobai vécébe elhelyezett egy rózsaszín rongyot és apró darabokra tépett papírtörlőt, ami felszívja a nedvességet.
– Mennem kell! Szép álmokat! – mondta halkan Ábris.

Illusztrációk: Bölecz Lilla

Vészits Andrea: Ábris és az azúrkék patkány
Abszolút könyvek sorozat
Pagony Kiadó, Budapest, 2025
160 oldal, teljes bolti ár 3590 Ft