Sándor Alexandra Valéria: A lájkok rabjai (részlet)

Előszó

Kalandra hívom az olvasót, aki úgy érzi: itt az ideje, hogy a telefonjának kijelzőjét bámulva, mások képeinek és videóinak görgetése közben, vagy éppen két bejegyzés közzététele között végre ne csak mások életébe nyerjen bepillantást, hanem saját magába és a környezetének működésébe is.

Ez a könyv azért született, mert…

…itt az ideje, hogy szembesüljünk az emberi viselkedés alapvető mozgatórugóival, és azzal, hogy miért válhatott ennyire az életünk részévé a közösségi média. Kielégítheti a szükségleteinket, meghatározhatja az önbizalmunkat és a társadalmi státuszunkat, teret engedhet annak az alapvető késztetésünknek, hogy összehasonlítsuk önmagunkat másokkal – és akár uralkodjunk a társaink felett –, ráadásul testileg is úgy hat ránk, mint egy kábítószer. A közösségi médiában azok lehetünk, akik mindig is lenni szerettünk volna: szabadon megalkothatjuk az online személyiségünket, sőt kívül-belül azonosulhatunk is vele.

…itt az ideje, hogy pontosan tudjuk, miért nevezhetjük a közösségi médiát a narcizmus fellegvárának, mi áll a szelfimánia hátterében – sőt, kiderítsük, hogy mi magunk is szelfitiszben szenvedünk-e –, és tudatosan számoljunk a magánélet és a nyilvánosság közötti határ elmosódásának következményeivel.

…itt az ideje, hogy cenzúrázatlanul szembenézzünk a pszichés egyensúly globális szintű válságával: azzal, hogy a mentális problémák korában élünk, egy szorongó, depressziós, poszttraumás társadalomban. A közösségi média könnyen elérhető, a hipnózishoz hasonló állapotot előidéző gyógyírnak tűnhet a negatív gondolataink elűzésére. Érdemes közelebbről megnéznünk, kik fogékonyabbak a használatára, mikor beszélhetünk függőségről, és hogyan hat mindez az önmagunkról alkotott képre – például a testképünkre.

…itt az ideje, hogy megértsük, milyen következményekkel jár, ha a telefonunkat bámuljuk ahelyett, hogy odafigyelnénk egymásra, vagy ha éppen úgy döntünk, hogy az online térben szeretnénk levezetni a feszültségünket, ahol nem számít a fizikai fölény, mert a leghalálosabb fegyver a megtagadott figyelem és a bántó szavak.

És végül annak is eljött az ideje, hogy fény vetüljön a gondolkodási és megismerési folyamataink torzításaira – tehát arra, hogy milyen szemüvegen keresztül szemléljük önmagunkat, a környezetünket, a kapcsolatainkat és mindazt, amit a közösségi médiában látunk.

A kötet nyújtotta tudományos kaland célja, hogy a lájkok rabságából kiszabadulva együtt, egyéni és társadalmi szinten is ráléphessünk végre a tudatos közösségimédia-használat és a mentális egyensúly visszanyerésének útjára.

~~ I. rész ~~
A közösségi média szociálpszichológiája

Azért szeretem a szociálpszichológiát, mert az egyik legizgalmasabb tudomány. Azzal foglalkozik, hogy kik vagyunk mi, és miért viselkedünk úgy, ahogy. Milyen erők és tényezők motiválnak bennünket, mi határozza meg a személyiségünket és a viselkedésünket? A szociálpszichológia abban hasonlít például a fizikára, a biológiára és a kémiára, hogy akkor is zsigeri szinten hat ránk, ha még az alapfogalmait sem ismerjük. Manapság, amikor az önismeret témája minden eddiginél több embert mozgat meg, szinte luxus figyelmen kívül hagyni a kérdést: mik a cselekedeteink mozgatórugói? (…)

1. A viselkedésünk alapvető mozgatórugói

Örök kérdés, hogy vajon mi mozgatja az embert. Mitől látjuk a világot úgy, ahogy? Milyen tényezők befolyásolják a gondolatainkat, az érzéseinket, a döntéseinket és a viselkedésünket? Ezekre talán a szociálpszichológia szolgál a legizgalmasabb válaszlehetőségekkel. Méghozzá olyan válaszokat ad, amiknél egy pillanatra megállva eltűnődhetünk saját magunkon és a társainkon, ráadásul olyan összefüggések rajzolódhatnak ki előttünk egyértelműen, amik új lépcsőfokokat jelentenek önmagunk és mások megismerésében. Erre a minden korábbinál magasabb lépcsőfokra érve tisztábban láthatjuk az emberi viselkedés hátterét, és felmerülhet vagy elmélyülhet bennünk az egyéni útkeresés – további tájékozódás, segítségkérés, terápia – iránti igény. Nincs két egyforma ember, mégis vannak olyan alapvető működési elveink, amelyek elősegíteni hivatottak a pszichénk és a társadalmunk dinamikáját.

Az egyik legfontosabb ilyen elv, hogy a valóságunk a fejünkben áll össze. Bizonyára ismerős az a rajz, amelyen egy homokba rajzolt szám aljánál és tetejénél egy-egy ember áll, és az egyikük bőszen magyarázza, hogy az hatos, míg a másikuk nem is érti, mi ennek a feltételezésnek az alapja, mert ő megkérdőjelezhetetlenül kilencest lát. Mindkettőnek igaza van a saját szemszögéből, ám ezen a ponton választás előtt állnak: dönthetnek úgy, hogy csakis azt fogadják el egyetemes igazságként, amit a saját szemükkel látnak – és ennek megfelelően alkotnak ítéletet a másikról –, vagy az ellenkező oldalról is szemügyre vehetik a dolgokat, aminek a hatására aztán megkérdőjeleződik bennük a saját valóságuk, majd a krízis átélése után remélhetőleg megtalálják a módját az ellentmondás feloldásának, például logikus magyarázattal.

Minden ember valósága egy konstrukció, vagyis felépítmény, amit kognitív – tehát megismerésen és gondolkodáson alapuló – és társas folyamatok alkotnak. A hatos-kilences példánál maradva sokat számít, hogy a vitatkozók hallottak-e egyáltalán a másik számról, és mennyire nyitottak arra, hogy valami újat akarjanak látni, vagy átértékeljék az álláspontjukat. Ez a felépítmény jelleg a szociálpszichológia egyik eleve adottnak tekintett tétele, más szóval axiómája. A másik az, hogy a társaink lényegében minden gondolatunkra, érzésünkre és döntésünkre hatnak – akkor is, ha jelen vannak, és akkor is, ha nem. A hatásuk megnyilvánulhat tudatos folyamatokban, mint amikor végiggondoljuk, hogy a szüleink vagy számunkra fontos más személyek mit szólnának valamihez, de akár tudattalanul is, mint amikor egy hétköznapi, gyors bevásárlásnál pontosan tisztában vagyunk vele, mit kell vennünk.

De honnan tudjuk, mi kell nekünk? Miért vagyunk biztosak benne, hogy éppen azok a termékek? Erre gyakran a toalettpapír-választást szoktam felhozni példaként. Azért vásároljuk pont azt, mert jól ismerjük, megszoktuk, és a mi fejünkben csakis az a nagybetűs „Toalettpapír”? Azért, mert már a szülői házban is mindig olyan volt kéznél? Talán a velünk most egy háztartásban élők azt szeretik, és nekik akarunk kedvezni? Vagy láttunk róla egy emlékezetes reklámot, ezért próbálnánk ki? Az akciós újságban figyeltünk fel rá? Talán azért döntünk egy adott termék mellett, mert az a legolcsóbb, vagy nagyon sietünk, és azt tudjuk elsőként felkapni a polcról? Esetleg összetett toalettpapír-választási szempontrendszert alkalmazunk, amely a rétegek és a tekercsen található lapok számára, a színre, a mintára és az illatra is kiterjed? E kérdések felvetésének természetesen nem az a célja, hogy látszólag elbambulva, belül mégis katarzisszerű megvilágosodást átélve ácsorogjunk a boltban legközelebb, akadályozva másokat a fürgébb – cserébe viszont talán kevésbé tudatos – beszerzésben. Csupán annyi a lényeg, hogy az ismereteink és a feltételezéseink a társaink ismereteivel és feltételezéseivel összeolvadva alkotják a valóságunkat, határozzák meg a döntéseinket.

Sándor Alexandra Valéria:
A lájkok rabjai.
A közösségi média fogságában
Az ELTE Eötvös Kiadó Pszichológiai sorozata
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2025
248 oldal, teljes bolti ár 6690 Ft