Ön már rab, vagy még csak az előzetesben ül? | Sándor Alexandra Valéria: A lájkok rabjai

Cserhalmi Imre |

Nem tudományos dolgozatot írok, de átveszem a közülük etikusabbak fontos szokását. Elöljáróban vagy legalább lábjegyzetben be szokták jelenteni, ha elfogultságot éreznek az idézett személyek iránt. Tehát bejelentem, hogy e könyv szerzőjével, Sándor Alexandra Valéria iránt elfogult vagyok. Jelen lehettem tanáraként a Nyíregyházi Főiskolán, ahol már akkor is – Molnár Ferenc zseniális szavával szólva – kiragyogott az évfolyamából. Mindig nyomon követtem a pályafutását, például tudom, hogy több tucat angol könyvet fordított magyarra, mire az ELTE Doktori Iskolájába került, ahol Csepeli György volt a mentora, konzulense. Szerzőnk azóta már oktat az egyetemen.

Számtalan mérlegelési mód, szempont között válogatva végül azt találtam célravezetőnek, ha a „mi a műfaja?” kérdés mentén igyekszem összefoglalni azt, ami persze az itt publikáltnál terjedelmesebb elemzést is érdemel.

A fentiekből következően először is a könyv: vizsgadolgozat. Több mint 200 – a könyv végén is felsorolt – tudományos forrás tanulmányozásával végzett, három-négy éves kutatómunka eredménye a meglehetősen vaskos kötet, könnyen áttekinthető szerkezetben, két nagy fejezetben. Az első a közösségi média szociálpszichológiájáról szól, a másik a pszichés egyensúly válságáról. Nincs olyan állítása, információja, amelyet ne hitelesítene tudományos háttér, illetve bizonyítottság. Magabiztos témakezelése mögött lenyűgöző méretű az anyagismeret. Néhol ugyan egy picit emlékeztet az eminensi buzgalomra, amikor a diák mindennel szeretne tündökölni. Ez esetben például a tükörgyártás fejlődésének története is elmondatik, ami persze nagyon érdekes, de talán nem tartozik a legszorosabban a tárgyához.

Tudományos publikáció is, amelynek a stílusát kristálytiszta definíciók, logikailag kikezdhetetlen gondolatmenetek, egyértelmű állásfoglalások jellemzik. A megnevezése és megmagyarázása olyan fogalmaknak, mint – néhány a legalább száz közül –, a szociométer elmélet, a hierométer elmélet, a hisztrionikus személyiségzavar, a dominancia elmélet, a bosszúpornó, az identitásválság, a szelfitisz viselkedési skála… Évtizedekkel ezelőtti rokonszenves harciasságára emlékezve szívesen olvastam volna (többet) olyan személyes állásfoglalásáról, amellyel akár vitát vállal esetleg tekintélyes vagy népszerű ellenvéleményekkel szemben is, ám megértem, hogy ezt most kerüli, ugyanis könyve magas színvonalú tudományos ismeretterjesztésnek is minősíthető, sőt a szerző valószínű célját tekintve talán leginkább annak.

• Olvass bele!

Nagyon jól teszi, hogy a formát, a hangütést is ehhez igazítja. Mintha párbeszédet folytatna az olvasóival, így kezd mondatokat: „Gondoljuk csak meg”, „Biztosan tapasztalták azt”, ,,Valószínűleg mindannyian hallottak már”, „Muszáj kezdenünk valamit”. Ezt szolgálják találó példái a vásárlói toalettpapír-választásról, vagy arról, hogy a közösségi médiában úgy elmosódnak a magánélet és a nyilvánosság határai, mintha az utcán idegeneknek mutogatnánk a családi fotóalbumunkat.

Figyelmeztet, hogy agyunk jutalomközpontját már egyetlen kattintással elérjük, hogy a közösségimédia-használat hasonlít(hat) a narkózishoz – és ily módon, persze, a függéshez! És folytatva a veszélyeket: óriási az illúziógyűjtés veszélye; ki vagyunk szolgáltatva az algoritmusoknak, miközben a felhasználók mindnyájan és folyamatosan jelen vannak. Elővigyázatosságra int, feltárja a szoros összefüggést a kapcsolatteremtésre irányuló, legösztönösebb késztetésünk meg a magánytól való félelem között.

A könyv egyik kiemelkedő részének tartom a narcisztikusságról írtakat. A manapság már magazinossá felszínesített téma részletes kifejtésével lep meg: elemzi és bemutatja a fokozatait, veszélyeit, formáit és fajtáit (a pozitívat is) – és megindokolja azt is, hogy miért tartja a közösségi médiát a „nárcizmus fellegvárának”.

Elmondja, mi mindent jelent(het), amikor családi együttlétben ki-ki a maga mobiljának elmélyült tanulmányozásával van elfoglalva. Hogy kezünkben a kütyüvel miért és hogyan veszíthetjük el az irányítást a figyelmünk és az időnk között, és hogy az okostelefon miért nevezhető modern injekciós tűnek.

A könyv negyedik műfaja a publicisztika. A rangosabbak közül való, mert nem időtlen érvényességeket keres, nem vész el a mindig bonyolult valóság egymásnak többnyire ellentmondó tényei között. Inkább azokból kiindulva mutatja fel a leglényegesebb elemeket, fejleményeket, veszélyeket, illetve összefüggéseket. Ezért könyvébe belefért a Covid-járvány és az orosz–ukrán háború is. A könyvében nincsenek nyíltan agitatív vagy tanácsadói gesztusok, mert ezek nélkül is nyilvánvaló, hogy egy világméretű probléma megértetésének és enyhítésének a vágyából és céljával született. Tudományos elemzés és közírói szerepvállalás itt összeér.

Négy műfaj lendületes, olykor szórakoztató keverékéből álló könyve előszavában az olvasót tudományos kalandra hívja, amelyben mozgatórugókról, szükségletekről, önértékelésről, a virtuális és a valóságos bonyolult kapcsolatáról beszél. Okosan, felelősen, nagyon olvasmányosan, és persze főként szociálpszichológusként.

Ennek érvényesüléséhez nagy vonzerővel járul hozzá Balázs Andrea igényes borítója és tipográfiája, Szalontai Attila szellemes tördelése.

E könyv legelső dedikált példányáért sikeresen tülekedtem az idei könyvheti sátornál. Megtenném a szerző második könyvénél is.

Sándor Alexandra Valéria:
A lájkok rabjai.
A közösségi média fogságában
Az ELTE Eötvös Kiadó Pszichológiai sorozata
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2025
248 oldal, teljes bolti ár 6690 Ft,
online ár a kiadó boltjánál 6021 Ft
ISBN 978 963 312 4222

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Hogyan váltunk a lájkok rabjaivá? Milyen varázslat nyomán veszünk el újra és újra – akár hosszú órákra – a közösségi média világában? Miért hat ránk elemi erővel ez a virtuális tér, ahol kedvünk szerint vihetjük színre önmagunkat, és kísérhetjük figyelemmel a társaink alakítását?
A válaszokhoz először is érdemes tisztában lennünk a viselkedésünk alapvető mozgatórugóival, a saját szükségleteinkkel, illetve az önbizalmunk és az önértékelésünk meghatározó elemeivel.(…)
Ez a könyv (…) rávilágít arra, hogy
● miért „kattantunk rá” ilyen könnyen a közösségi médiára?
● létezik-e egyáltalán közösségimédia-függőség, kik fogékonyabbak a használatára?
● hogyan függ össze a közösségi média a narcisztikus személyiségvonásokkal?
● honnan jött a „szelfimánia”, és milyen összefüggésben áll a testképzavarral?
● mit eredményez a magánélet és a nyilvánosság határainak elmosódása?
● hová vezethet, hogy a telefonunkkal babrálunk egymás jelenlétében?
● miért fordulhat elő vérre menő zaklatás az online térben?
● milyen veszéllyel járnak a kognitív torzításaink, pontosabban az, hogy a magunk sajátos szemüvegén keresztül látjuk a társaink gondosan megválogatott pillanatait?
A lájkok rabjai 9 pszichometriai tesztet is tartalmaz, amelyek érdekességképpen rámutatnak a személyiségünk és a viselkedésünk árnyoldalára, a közösségi médiához fűződő viszonyunkra.
Figyelem! A könyv saját gondolati és magatartásmintáink megkérdőjelezésére ösztönző információkat tartalmaz.