Robag Solkim: Arthur (részlet)

~~ 1 ~~

A szekér nagy zökkenéssel megállt.

Goewin csak ekkor tért magához. Körülnézett, és első gondolata az volt, hogy megérkezett. Elképzelése sem volt, hogy hová, de azt tudta, hogy előbb-utóbb le kell szálljon kényelmesnek érzett helyéről, és meg kell tegyen valamit. De hogy pontosan mit, azt a legsűrűbb homály fedte. Megpróbált pillanatnyi érzéseibe kapaszkodni, hogy így fejtse fel a jelenhez vezető út fonalát. Ami elsőként eljutott a tudatáig, az az ősz színeinek jóleső kavalkádja volt. Szerette mindig is ezt az évszakot, és most ősz volt – ebben még úgy is biztos lett volna, ha ki sem nyitja a szemét. Igazság szerint a szeme mintha csukva is lett volna ekkor, vagy legalábbis oly szűk résnyire nyílt csak, melyen keresztül mást megpillantani úgysem lehet, mint fények furcsa játékát. Illatokat érzett. Keményfák füstjét, az agyagos föld meghitten olvadt szagát, viseltes ruhájának kipárolgását, különféle házi- és vadállatok szagát, és még valamit, amit ő mindig csak úgy nevezett: észak végtelen és szabad illata.

A kocsi ekkor halk nyikorgásba és dülöngélésbe kezdett, jelezvén, hogy hajtója leszállt a bakról. Goewin még képtelennek érezte magát, hogy cselekedjék. Ekkor eszébe ötlött valami, amit nem tudott másként értelmezni, mint egyfajta boldogságérzést, mely élete alkonyán oly sok megfáradt embert s állatot lep meg mind sűrűbben, ha szíve nemes harcoktól edzett, testét folytonos teendők sanyargatták, miközben lelkét átjárja a tökéletes béke és megnyugvás, hogy elvégeztetett minden, aminek el kellett. De ez az érzés, ami egyre gyakoribbá vált Goewinnél, most kapott még egy különleges ízt is. Igen, érezte az asszony, a gyermekkor mosolyra fakasztó érzése. És már meg is jelent lelki szemei előtt, hogy miért. A poros út, a szekér ritmikus imbolygása, ami bár mostanra abbamaradt, de oly kedves emlékeket idézett fel számára. Gyerekkorában többször volt úton az egyik távoli falu éves vásárára igyekezvén, megfürödve és kiöltözve, eltelve csupa képzelgéssel és kalandvággyal, a rá váró új élmények tenyeret nyirkosító izgalmával, mint mikor valaki egy új, addig nem látott s így félelmetes világ csodája felé indul. Igen, az út, a szekér. Maga sem tudta, mikor ült utoljára szekéren. De most ott volt, és nemsokára le kell szálljon róla. De még nem. Eszébe ötlöttek a színek, a hegyek közé szorult erdők, a zúgó folyókon átívelő, kővel kirakott hidak, a mélységesen zöld fűtől meghajló dombok, melyek semmihez sem foghatók, itt, a felföldi britónok, piktek meg gaelek földjén…

– Asszonyom, megérkeztünk – szólt hozzá türelmesen a kocsis, miközben karját Goewin felé nyújtotta, talán arra várva, hogy az idős asszony csak úgy beleugrik.

Goewin mosolyogva nézte a kocsist, majd erőt véve magán, lassan, egymaga lekapaszkodott a szekérről.

– Asszonyom! Majd értesítsen, ha jönnöm kell – szólt a ránézésre szintén idős kort megélt ember, majd korát meghazudtolva fürgén felugorva a szekérre, jelzett a lovaknak, s pár pillanat múlva már messze járt, s csak mint apró árnyék kanyargott a távoli úton a sűrű füstben és a lemenő nap fényében imbolygó falucska irányába.

Amint a szekér és hajtója beleveszett a messzeségbe, Goewin végignézett magán. Barna bőrcsizmájától „ünnepi” gyapjúkabátja apró szakadásaiig – ez utóbbiak nem voltak feltűnők, de ő pontosan tudott mindegyikről. Majd felemelte tekintetét. Ekkor pillan­totta csak meg a várat, ami ott állt éppen előtte. Furcsa érzés járta át. Az épület méretei cseppet sem voltak elhanyagolhatók, ennek ellenére ő eddig észre sem vette. Nem messze tőle, egy masszív tölgyfa híd túloldalán vassal kivert kapu állt, melyet olyan falak öleltek körül, melyek ha nem is örökkön örökké, de szinte bizonyosan az idők végezetéig állni fognak majd. Mindenféle és fajta futónövények által átszőtt hűs, ősi kövek ontották magukból évszázados tudásukat. A falak fölött ilyen-olyan formájú tornyok és egyéb érdekes épületek látszottak, melyek összességében és valami megfoghatatlan okból kifolyólag a reményt és a biztonság érzetét sugározták az asszony szívébe.

Miközben Goewin áthaladt a hídon, a kapu hangos és mély nyikorgó zajok közepette felnyílt. Ám a bejáratot senki sem őrizte, vagy legalábbis az asszony nem látott egy teremtett lelket sem.

– Érdekes, még mindig nem tudom, miért vagyok itt – gondolta, miközben fel sem tűnt számára, mily határozottan haladt keresztül a bejáraton.

~~ 2 ~~

A tanácsterem, akár a Stafa-sziget sárkánybarlangja, hosszúkás volt, mérhetetlenül magas, és mennyezetét több öl vastagságú oszlopok tartották. Hatalmas, lőrés formájú ablakain a hold tiszta fénye szivárgott keresztül, hűvös magabiztossággal, de mégis érdeklődve. Berendezése igen puritán volt, de nem abban az értelemben, mintha bármi is hiányozna belőle, inkább csak semmi olyan nem terhelte levegőjét, ami feleslegesnek lett volna mondható. Három hatalmas kandalló sorakozott a terem hosszában, míg a távoli, égbe vesző mennyezetről lógva grandiózus gyertyatartókban járta táncát a láng számtalan testes faggyúgyertya csúcsán. A falak szinte meztelenül mutatták meg szürke gránit textúrájukat, melyekről csak néhol lógattak le pár szőttest, vagy helyeztek el azokon megrozsdásodott dárdát, kardot vagy bőrrel kikészített tömörfa pajzsot.

A terem középpontjában hatalmas, az évszázadok alatt kővé dermedt faasztal nyújtózott, mely körül megszámlálhatalan sok szék sorakozott. Egyiken-másikon különféle pózokban, viseltes lovagi öltözékben üldögélő alakok társalogtak halkan. Érezhetően vártak valamire. Az asztalon boroskancsók, savanyúvizes üvegek, mézsörrel telt csuprok társaságában egyszerű tálakon kenyér, sajt és rostonsült várakozott.

Mindent átjárt a múlt nehézkes illata, amely mindig nyugalmat csempész azok szívébe, akik értik a létezés szavát, és félelmet azokéba, akik értetlenül állnak előtte.

Ekkor a terem végében található, masszív kapuzatnak is beillő dupla szárnyú ajtó hatalmas robajjal kitárult, és nagy hangzavar közepette furcsa kinézetű, igen bő és színes vászonruhában pompázó, maga mögött koszos fehér uszályt lobogtató, megtermett, szakállas alak lépett be valami szolgálóféle társaságában, kinek szemei különböző irányokba álltak, mégis egyfajta komoly koncentrációt sugárzott tekintete.

– …és még csak igazán szükség sem volt rá. Sok hűhó… – kiáltotta mély és öblös nevetés közepette a szakállas férfi. – De nézd csak, Mael, itt a mi híres és párját ritkító kompániánk!

­Az asztal körüli székek szinte egyszerre repültek többarasznyit hátra, amint az üldögélő sokaság az újonnan érkező tiszteletére talpra állt. Mindenki barátságos és mégis átható tekintettel követte a nevetgélő ember közeledtét.

– Ó, köszönöm, barátaim. Üdvözöllek újra mindannyiótokat, itt, szerény hajlékomban, ebben a különös – majd rövid szünetet tartva a távolba révedt tekintete – és sajnos újra vészterhessé váló korban. De üljetek csak vissza, és fogyasszatok bátran, amíg kissé magamhoz térek, és fáradt szemeimet megpihentethetem kedves arcotokon.

A lovagok helyet foglaltak, de tekintetüket egy pillanatra sem vették le házigazdájukról.

– Na most, Mael, mondd akkor meg nekem, miért van itt megint ennyire hideg ebben a tanácsteremben! – pillantott a szakállas ember a mellette helyet foglaló szolgálóra.

– Királyom – kezdte Mael kissé erőtlen hangon, majd megköszörülve torkát, jóval hangosabban folytatta –, én több ízben is hangsúlyoztam, hogy szükségünk lesz tűzifára, még akkor is, ha szerfelett megdrágult a beszerzési ára.

– Ja, igen – kapott a fejéhez a király, miközben könnyed mosolyt küldött a rá irányuló, kíváncsi tekintetek felé –, hát persze. Húsz százsúly fáért egy kétéves bárányt kérnek! Hát megbolondult ez a világ?

– Nincs mit tenni. Viszont mi megadhatunk nekik bármennyi bárányt, amennyit csak kérnek – duruzsolta nyugtató hangon a szolgáló. – Hát mégiscsak a királyról van szó! – tört ki belőle egy halk nevetés, mellyel érezhetően túllépte kissé az illem határait.

A király hosszasan nézett maga elé. Gondolatban megvizsgálta a tányérokat, a fabögréket és kupákat, majd felnézett a terem mennyezetét uraló mély és titokzatos sötétségbe.

– Szó sem lehet róla! Ne gondolják, hogy bármit megengedhetnek maguknak! Nem fogjuk pártolni ezt a szabad rablást – mondta ezúttal kissé indulatosabban a király, de kedélyes hangulatát nem engedte elrontani.

– Vágathatunk ingyen is fákat az erdőből… – próbálkozott Mael, és egyik szemével a király arcvonásait figyelte, míg a másikkal az előtte levő tányért.

– Ha lejjebb engedik a fa árát, kapnak bárányt. Addig pedig nem fűtünk. Amúgy sem tesz túl jót az egészségnek az a nagy meleg – majd rácsapott az asztalra, jelezve, hogy a témát lezárta. – Kedves barátaim… – kiáltotta felállva, hogy jól láthatóvá váljék teljes életnagyságában, amikor hirtelen kivágódott a bejárati ajtó, és egy idős asszony lopakodott be rajta, olyan képet vágva, mintha éppen teljes titokban közelítene az asztalhoz, s nem pedig egy sereg tanácstalan ember figyelmének kereszttüzében. A meglepő eseményt az egyik őr megjelenése tette teljessé, aki két kezével mutogatott a nő feje fölött a teremben tartózkodóknak, hogy ő bizony mindent megtett, hogy visszatartsa az engedély nélküli belépéstől.

A csarnokra hirtelen hatalmas csend ereszkedett, amit csak az asszony csoszogó léptei törtek meg kissé és tettek még hangsúlyosabbá. A pillanat varázsát úgy látszik senki sem kívánta megtörni, hiszen még egy halk köhintés vagy evőeszköz-csörrenés sem hallatszott. Majd mikor már nem lehetett tovább növelni e furcsa helyzet feszültségét, a király megköszörülte a torkát, mintegy hozzászoktatva az érkezőt a felismeréshez, hogy nincs egyedül. Majd így szólt:

– Kedves asszonyom, mondja csak, miben segíthetünk így estefelé ezen a sajátságos helyen, amit mi így egymás közt lovagteremnek nevezünk, és nagyjából olyan célokra is tartunk fenn, ami e megnevezésnek többé-kevésbé megfelel – kérdezte, és mosolygós tekintetével az asszonyt vizsgálta, aki mintha tényleg csak egy hangra várt volna, hogy a szemeit is használhassa végre.

Az asszony körülnézett, majd megilletődve válaszolt.

– Jaj, nemes uraim! Nem is tudom, mit mondhatnék. Az emlékezetem olyannyira cserben hagyott, hogy sem azt nem tudom, hol vagyok éppen, sem azt, hogy miért vagyok itt, de őszintén szólva, még abban is bizonytalan vagyok, hogy ki vagyok én egyáltalán – mondta remegő hangon, és fáradt tekintete a jelenlevőkön vándorolt ide-oda.

– Akkor ne aggódjon semmi miatt, kedves néném, majd mi találunk valami nevet magának. És higgye el, ha kissé megmelegszik itt körünkben… habár fűteni nemigen tudunk a haramia favágók árai miatt – ezzel jelentőségteljesen szolgálójára pillantott –, mindenesetre ebben a megértő baráti körben gyorsan megfejtjük ezt az érdekes kis rejtélyt – visszhangzott a terem falai között a király megnyugtató hangja. – Jöjjön, csak jöjjön! Ide mellém – és baljára mutatott, majd a kijelölt helyen levő magas támlás széket hátrahúzta, hogy az idős asszony kényelmesen leülhessen.

– Köszönöm – mondta a nő, mikor elhelyezkedett, és zavartan mosolygott maga elé.

– Na, akkor, drága asszonyság, arra talán emlékszik, hogy mi is az a dolog, ami oly gyönyörűséges, és mégis a férfiakat gyorsabbá, míg a nőket lassabbá teszi?

Az asszony arca felderült, és széles mosolyra fakadt.

– Hát persze, uram! A szerelem – és kedves, gurgulázó nevetése visszhangzott a teremben, míg minden jelenlevő nagy hahotára nem fakadt.

– Szóval, nem tudjuk, milyen szép névvel áldotta meg az ég, igaz-e? – nézett rá huncut mosollyal a király, miután újra csend lett.

– Nem, sajnos – érkezett a bizonytalan válasz.

Ekkor az egyik székből felemelkedett egy fiatal férfi, és megköszörülte a torkát.

– Királyom, ha szólhatok néhány szót…

– Megtisztelsz vele, Parsifal – válaszolta a király.

– A hölggyel már találkoztam Maybole várában. Ha jól emlékszem, Anfortas király leányának, Sigunénak a szolgálója – mondta a lovag, és barátságosan a nő szemébe nézett.

Robag Solkim: Arthur
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2024
400 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft