Mit üzen a Föld rázkódása? | Böszörményi Gyula: Emberke színe

Fazekas Erzsébet |

Az írók (meg a szerkesztők, általában az írástudók) felelőssége, hogy bizonyosak legyenek: üzenetük érvénye nem tompul-e, ha fontos szavaik nem megfelelő mondatok közé, vagy ha túl nagy szöveg-halom alá kerülnek. Tudniuk kell, mikor emelkedhet ki szigetként a betűtengerből az üzenet, és magasra nyúló világítótoronyként messzire sugározhatja fényét az alaposan megérlelt gondolat (régebben használt kifejezéssel: az eszmei mondanivaló). Azért kell ezt előre bocsájtanom, mert ’istenuccse’ (híven az opuszban megjelenő népi nyelvhasználathoz) kizárólag jót, dicsérőt akartam írni erről a(z) – egyáltalán nem csak – gyerekeknek szóló kötetről, mivel nagyon fontosnak tartom azt, amiről beszél.

Böszörményi Gyulánál semmi gond a terjedelemmel. Itt nincs szavak sokasága, ami elfedné a lényeget. A 24 oldalas könyv mindössze 13 oldalán van betű (azokon is néhol túlsúlyban vannak Káposztás Judit rajzai), így kiemelkedhet a néhány sornyi lényeg az emberiség változatosságáról. „Az első emberke bőre halovány rózsaszín volt, amin itt-ott átderengtek a kék erek, s ettől légiessé, könnyeddé vált. A második bőre barna lett, mint a bölcs fák öreg kérge, s ettől ő maga is nemesnek, ősinek tűnt. A harmadik sárgás árnyalatot kapott, mely a felkelő Nap első, örömtől ragyogó sugarait idézte, s ettől reménnyel teltnek tetszett. A negyediké ébenfekete lett, szemei pedig úgy ragyogtak, mint az éjszakai égbolt legfényesebb csillagai, s ettől maga is fenségessé vált. Az ötödik ember bőre bronzvörös lett, mint a lenyugvó Nap utolsó, csendes, búcsút küldő sugarai, s ettől sokat látottnak, mérhetetlen tudásúnak tűnt.”

Íme, ezek vagyunk mi: a Föld-lakók. Ilyennek lettünk teremtve. Ezt a tényt érdemes is lenne effajta irodalmi finomsággal fogalmazva megismertetni a gyerekekkel például az iskolai biológia-, osztályfőnöki, de akár etika- vagy hittanórák keretében. Még abban a reményben is lehetne figyelmükbe ajánlani a vékony füzetkét, hogy ekkora terjedelmet talán hajlandóak is elolvasni. És a vágyálom után most következzen a leleplező vallomás: nekem azonban gondom van a könyvecskével. Nem is kevés. Nevezetesen, hogy a nemes üzenetet bosszantó mondatok előzik meg. És ezek sajnos fájón lerontják a bekezdésnyi élményt. Elősorolom példáimat.

A borítón „Ég Atyácska” jelenik meg – ettől a gyerekkoromban olvasott orosz népmesék alakjai jelennek meg előttem, mint például a cár atyácska/atyuska. Olvasom a teremtés folyamatát: „legújabb teremtménye szép is, ügyes is, csak éppen…” Ugyan mi fog kiderülni rólunk e friss eredetmesében? Továbbá kiderülhet-e ilyen kurta terjedelemben, miért sokszínű az emberiség, amikor még egy fél mondatban is lehetett a bőbeszédűség hibájába esni, mert a szerző ezt írja: „tenyerével a homlokára csapott” – és én megkérdem: mi mással szokás még a homlokra csapni?

„Úgy volt az a világ kezdetén.” olvasom a felütést, szimbolikusan a hetedik oldalon, hogy Ég atyácska (aki így bármely vallás istene lehet) „az ember teremtésével bajmolódott…” Hm… Szabad ezzel a vesződséget jelölő szóval utalni a nemes feladatra? Itt támadt először a gyanúm, hogy a történet valami ódon falusias környezetből származik, aminek a nyelvét már egyáltalán senki nem beszéli, a ma élők is legfeljebb a dédanyjuktól hallhatták. Igaz, elég messzi már az ember teremtésének kora…

A továbbiakban megtudjuk, Ég atyácska és felesége Hold anyó (fekete ruhás, fejkendős falusi néne) miután golyóvá gyúrták a Napot, a Földet, az összes bolygót, azon tépelődnek, mi lehet a gond az emberkével. Elvégre jól kitalálták a törzset, fejet, a kezet az ügyes ujjakkal meg a futásra szolgáló lábakat. Anyó jön rá, hogy a baj a megjelenésével van. Túl unalmas. „Sápadt fehér, mint akit kisuvickoltak.” Anyó a paraszti kultúrájával persze tudhatná, hogy suvickolás után nem fehér, hanem fényes lesz valami… S talán nélkülözi a mindenható mindentudását is, amikor emígy érvel: „Ha minden ember ilyen fehér lesz, letekintve rájuk folyton összekeverjük majd őket. Honnan tudjuk, melyikük szorul segítségre, s melyiket kell szidni?” Vajon a színnek mi köze lehet a rászorultsághoz? Habár a tájékozódásban segíthet: „melyik jött délről, melyik északról, melyik a hegyekből, melyik a sivatagból?”

De most a szöveg megnyugtató része következik arról, hogy a teremtő, a saját önös szempontjaival is mennyire emberi: „a szemünk hamar belefárad, ha örökösen csak ezeket az ide-oda szaladgáló penészfehér emberkéket kell lesnünk.” Mivel bővíteni kívántam ismereteimet, fellapoztam a neten a színszótár kínálatát. A fehér 45 árnyalatát sorolják itt fel: a triviálisoktól (hó, felhő, hab, liliom hattyú, hermelin stb.) a ritkán hallottig (csipke, gyapot, himalája, alpin, kókusz, só, görög, kínai, vak, villám), de még onnan is fájóan hiányzik nekem a camembert (és egyéb francia eredetű sajtok) penész-színe.

• Lapozz bele!

Ég atyó elfogadva az asszony meglátását, helyeselve „morrantott” egyet. (Ahá, egyre biztosabb a teremtés falusi közege.) Tehát ismét anyótól kér tanácsot, az emberke milyen színű legyen hát? A „legfőbb ellenségünk az unalom!” válaszra máris tehén-tarkára pingálná, de erre – ismét csak – önös szempont szerinti választ kap: „a földön (a Földön!) rohangáló számtalan tiritarka ember látványától megint csak fejfájást fogunk kapni.”

A bosszús atya már fel is adná nagyívű projektjét, „hepciáskodik”. És a nő – nemi szerepéhez híven – tovább ötletelget. Színpróbát akar tartani, legalább öt teremtményen. Azok persze nem sikerültek egyformára, „Hát hogy néznek ezek ki?” – kesereg (és talán fanyalog is) azt látva, hogy az egyik nyúlánk, a másik köpcös, keménykötésű, a harmadik szinte „töpszli”! Megint csak az empatikus nő teszi helyre őt: „attól csak kedvesek lesznek a szívünknek, hogy különböznek egymástól”, majd „elmélyült maszatolásba kezdtek.” Meg se kell jegyeznem, hogy inkább talán pingáltak.

Visszatérve tehát írásom indító gondolatához: igen, valóban fanyalgásnak szántam soraimat! Mivel idéztem azonban valami szépet is a különféle bőrszínű emberekről, most már elmondhatom: emiatt mégiscsak érdemes volt kiadni ezt a könyvet. Megjelentetésére nem is az EU, hanem a Világszervezet támogatását kellett volna kérni, mert ilyen irodalmi szépséggel kevés helyen olvashatni a bőrszínek különbözőségéről. Rólunk.

Az égi pár tehát igencsak elégedett lehet az eredménnyel. Ám az érzékeny lelkű, a jövőt megsejtő Hold-asszony aggódni kezd, vajon mit szól majd egymáshoz a Földön ez az öt csodaszép emberke. A teremtő atya szerint tisztelni fogják egymást. A bölcsebb Hold-anya szerint azonban, erre nincs garancia. A „…rózsaszín bántani fogja a rézbőrűt. az meg az ébenfeketét, aki a barnát, ő meg a sárgát” – és a kör bezárul – „a sárga a rózsaszínt” mármint a fehéret, „mert mind azt hiszi majd magáról, hogy ő a mi kedvencünk”.

Az Atyácska mennydörög: „akkor majd megmondjuk neki villámmal, földrengéssel, nyakába zúdított lávával, háztetőt tépő viharokkal, hogy téved!” Durva ellentét feszül a dühödt fenyegetés és a következő felemelő pillanat között, amint sorra életet lehel mind az öt gyermekbe: „adva nékik sorra egy-egy leheletnyit saját, végtelen lelkéből.”

Ám ezalatt se tévesszük azonban szem elől Hold-anyót, akinek most az jár a fejében: „bárcsak értenék a villámok, viharok meg a föld rázkódásának üzenetét…” Anyó, női ösztönével megérezte tehát, hogy tartania kell a legrosszabbtól. Jó okkal!

Böszörményi Gyula: Emberke színe
Káposztás Judit illusztrációival
Móra Könyvkiadó, Budapest, 2025
24 oldal, teljes bolti ár 2999 Ft,
online ár a kiadónál 2459 Ft
ISBN 978 963 603 7871

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Hold Anyó elégedetten csodálja Ég Atyácska legújabb teremtményét, az embert. Szép is, ügyes is, sok mindent tud majd csinálni – mégis, valami mintha hiányozna… Hamar rájönnek, hogy az egyforma emberek bizony elég unalmasak lesznek. De mivel dobhatnák fel őket?
Böszörményi Gyula szerethető költőiségű, finom humorú eredetmeséje a sokszínű emberiségről, Káposztás Judit varázslatos illusztrációival.