Árnyalt jövőkép | Hannah Ritchie: Ez nem a világ vége

Marosán György |

Hadd kezdjem a legfontosabbal: Hannah Ritchie könyve nagyon jó és szinte kötelező olvasmány mindenkinek, akinek fontos gyermekei sorsa és az emberiség jövője. Konkrét tényeket sorakoztat fel, rendszerbe foglalva tálalja őket, jó stílusban és meggyőző érveléssel szól a mindannyiunk számára – túlzás nélkül – életbe vágó témáról, a globális környezet állapotáról és az azt befolyásoló tényezőkről.

Van azonban még egy, a témában született számtalan műtől megkülönböztető jellemzője. Már a mű címe is kifejezi ellenvéleményét a napjainkban oly gyakori apokaliptikus jóslatokkal szemben. A szerző ezzel kapcsolatos álláspontját pontosan tükrözi az alcím: Hogyan lehetünk az első generáció, amely fenntartható bolygót épít? Több szaktudomány legújabb és ellenőrzött vizsgálataira támaszkodva a könyv nem pusztán azt bizonyítja, hogy a világvégére hivatkozó jóslatok túlzók, hanem azt is, hogy hamisak.

Ugyanakkor nem esik az ellenkező végletbe sem, vagyis nem állítja, hogy nincs itt semmi probléma. Végkövetkeztetése így egyszerre optimista, mégis figyelmeztető: érzékelteti a gondok súlyosságát, de bemutatja azt is, hogy milyen haladást értünk el az elmúlt évtizedben. Ezzel meggyőzi az olvasót, hogy a megoldás alapvetően rajtunk, embereken múlik. Hannah Ritchie fiatal kora ellenére már elismert kutató, tekintélyes tudományos társaságok tagja. A mértékadó New Scientist folyóirat így jellemezte: „Ő az a nő, akinek köszönhetően az egész világ adatokhoz jutott a Covid-19-ről.” Ritchie a munkája során gyakran szembesült azzal, hogy az átlagemberek a globális problémákat „katasztrofizáló gondolkodásmóddal” közelítik meg. A könyv megírására az a remény késztette, hogy ezen képes lenne változtatni.

„Az embereknek fel kell ébredniük – írta. – El kell kezdeni végre figyelni.” Ugyanis „az elkerülhetetlen katasztrófákkal riogató narratívák többet ártanak, mint használnak.” Ez azután arra vezette, hogy „újrakeretezze” az átlagember világképét. Az elért eredmények bemutatásával azt kívánta bizonyítani, hogy közös erővel sok mindent lehet tenni. Ehhez azonban a vak optimizmus helyett – ami többnyire arra hagyatkozik, hogy a dolgok végül maguktól jobbra fordulnak – összefogás szükséges, amelynek keretében az emberek egymást támogatva döntenek az alkalmazkodás mellett. A szerző megtalálta az egyensúlyt a két végpont között: bemutatta a globális problémák kiszámítható és elkerülhetetlen súlyosbodását, ugyanakkor meggyőzően bizonyította azt is, hogy az emberiség birtokában van a megoldást megalapozó tudásnak és információknak, továbbá a változást lehetővé tevő eszközöknek és forrásoknak.

• Olvass bele!

Meggyőző az érvelése: bemutatja, hogy azokon a területeken, ahol a társadalmak megtették, az elkerülhetetlen lépéseket, ott képesek voltak elhárítani a korábban elháríthatatlannak tűnő problémáikat. Eközben azonban folyamatosan figyelmezteti olvasóit: az említett problémák megoldását az tette olyan nehézzé, hogy – elérve földünk képességeinek határait – az emberiségnek mindenképpen fenntartható életmódot kell kialakítania. Ehhez azonban „az egyéneknek, a vállalatoknak, a közösségeknek és a civilizációknak újra kell gondolniuk (és megvalósítaniuk) egymáshoz és a természethez való viszonyukat. A legnehezebb, ebben, hogy egyszerre kell „úgy tenni a dolgunkat, hogy azzal ne károsítsuk a holnap környezetét”, ugyanakkor nem téveszthetjük szem elől, hogy „egy olyan világ, nem lehet fenntartható, amelyben lépten-nyomon az elkerülhető szenvedés jeleibe botlunk.”

A fenntarthatóság követelménye szinte a kezdetektől van jelen az ember világában. Az amerikai őslakosok életelve így fogalmaz: Csak azt vedd el, amire szükséged van, a Földet hagyd úgy, ahogy találtad, s ezzel egybevág a régi kenyaiak tanácsa: Bánj jól a Földdel, nem a szüleid adták neked, hanem gyerekeidtől kaptad kölcsön. Ám az ember által teremtett világ valójában soha nem volt fenntartható – igaz, ez többnyire csak utólag derült ki. A legtöbb társadalom azonban – beleértve „a magasan képzett és fontos pozíciókat betöltő döntéshozó szakembereket” – soha nem volt tisztában a valóságos helyzettel. Ezért tűzte ki Hannah Ritchie maga elé a célt: sorra veszi a globális környezet állapotának meghatározó területeit és azok helyzetét, s ezeket bemutatja az átlagember számára is érthető módon – a tudományok által ellenőrzött tényekre alapozva.

A mű kezdetén a szerző felvet még két érdekes kérdést, amelyek szinte mindig felmerülnek az átlagemberekben. Az egyik: alapvetően átrendeződik a globális népesség, a fejlett és a feltörekvő világ demográfiailag visszaszorul. Egy ENSZ statisztika adata szerint „2017-ben élt a bolygónkon a legtöbb gyermek, azóta egyre alacsonyabb ez a szám.” A másik: egyre inkább érvényesülni látszik a jövőt alapvetően befolyásoló – éles filozófiai és politikai vitákat kiváltó – hatás: az ún. nem-növekedés. Ezekből vonja le a következtetést: a fenntarthatóság problémájának megoldásához nem elegendő pusztán az, ha a fejlettek visszafogják magukat és csökkentik a világot terhelő fogyasztásukat. A jelenleg érvényesülő viszonyok következtében ezek az országok csupán egyre jobban meggazdagodnak. Ezért a szerző szerint – és ezzel e sorok írója is egyetért – a problémák rendezéséhez kevés pusztán a nem-növekedés állapota. A fenntarthatóságot csupán „az tenné lehetővé, ha a föld valamennyi lakója alapvetően átalakítja jelenlegi életmódját, ami gyökeresen eltérő változást tételez fel mind a gazdagok, mind a szegények világában”.

Az első fejezet a fenntarthatóság elmúlt fél évszázadának ellentmondásos eredményeit foglalja össze. Bemutatja a biztató eredményeket, ahol az egész világ jelentős előrehaladást ért el: a gyerekhalandóság, az anyai halálozás, a várható élettartam, az éhezés és alultápláltság, az élethez szükséges alapvető forrásokhoz (víz, higiénia, energia) való hozzájutás, az oktatás és a mélyszegénység problémáinak megoldásában. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy egyértelmű visszaesést látunk egy sor más fontos területen – mint a levegőszennyezés, klímaváltozás, erdőirtás, élelemzés, a biodiverzitás csökkenése, a műanyagszennyezés hatása az óceánokra, a túlhalászat. A könyv további fejezetei ezért sorba veszik és részletesen elemzik a felsorolt területek problémáit.

A könyv beszámol a fenntarthatóságot befolyásoló körülmények kialakulásáról, a helyzet súlyosbodását előidéző változásokról és arról, hogy a remélt megoldások alkalmazása mennyiben idézi elő a haladást. Szembesít viszont azzal is, hogy a számos próbálkozás ellenére mégis sokasodnak a zavarok. Ennek magyarázata, hogy a különböző problémák, folyamatok és egymástól függetlennek tűnő területek egyre inkább összekapcsolódnak, sőt kibogozhatatlanul egybefonódnak. Emiatt a többitől elszigetelten egyik sem oldható meg, ráadásul jövőbeli alakulásuk mind nehezebben jelezhető előre, így váratlanul kirobbanó kríziseket válthatnak ki. A helyzet megértését már önmagában nehézzé teszi, hogy a válságok kezelésével eltérő tudományterületek foglalkoznak. Így a megoldás megtalálását nem pusztán az egyes csoportok eltérő érdekei akadályozzák, hanem még az egyes tudományterületek – közgazdaságtan, szociológia, jogrendszer, kémia vagy éppen fizika – különböző modelljei és fogalomrendszerei is.

A könyv végén a szerző mintegy 17 oldalnyi szakirodalmi hivatkozást is felkínál az olvasónak, ha ellenőrizné az érveléshez felhasznált tényeket. Ebben a tudományos publikációkra emlékeztető formában ugyanakkor néhány ötletes megoldással fenntartja az érdeklődést. Jól szolgálja ezt a célt a fejezetek indító mottója. A levegőszennyezésről szólva így vezeti fel mondandóját: „Ilyen Peking levegőapokalipszise belülről – bemutatjuk a várost, amelyet szinte ’élhetetlenné tett’ a légszennyezés (2014).” Majd a téma kifejtése során megemlíti, hogy a 2022-es téli olimpia idejére a helyzet már rengeteget javult, és Peking kapcsán kék égboltról és a szmogmentes levegőről cikkeztek. Az óceánok túlhalászatával foglalkozó fejezet riasztó képpel indít: „2048-ra gyakorlatilag kiürülnek az óceánjaink.” A szerző – miközben bevallja, megérti, hogy még a tudományos cikkekben is használatos az efféle riogatás – mégis úgy látja: a regionális problémák ellenére nem tapasztalható globális összeomlás.

Megállapítja, hogy a politika rátelepszik a környezet állapota témakörre és „rángató üzemmódban” befolyásolja a médiát. Ezáltal az átlagpolgárok szerte a világon szélsőségesen sarkított és egymással kibékíthetetlen véleményekkel egyszerre találkozhatnak. Egyidejűleg kapnak olyan üzenetet, hogy „nincs itt semmi baj”, illetve hogy azonnal a vészfékre kell lépni. Ráadásul a politikusok (a választók kézben tartása végett) az együttműködés helyett ellenségeket kreálnak, amivel lehetetlenné teszik az értelmes párbeszédet. Csak egy példát ragadok ki a sok közül: az egyik ázsiai kormány 2021-ben váratlanul betiltotta a műtrágya importját, hogy a gazdák áttérjenek az organikus gazdálkodásra. Katasztrofálisak lettek a következmények, hiszen csökkentek a terméshozamok.

Ám a problémák megoldását az is hátráltatja, hogy többnyire azok kapnak támogatást, akik „csak tördelik a kezüket és panaszkodnak”. A szerző nem is titkolja: „sokkal többre tartom, hogy vannak, akik tényleg próbálnak tenni valamit.”

Hadd fejezzem be azzal: valamennyi generációnak ajánlható Ritchie könyve. Mindenki számára kínál megfontolandó ismereteket, és olvasóját kifejezetten „noszogatja”, hogy változtassa meg eddigi viselkedését. Az időseket szembesíti eddigi életmódjukkal és az ebből fakadó felelősséggel, hogy vajon milyen világot hagynak örökül. A felnőtt nemzedékeket munkájukra és életvitelükre emlékeztetve választás elé állíthatja: hogyan éljenek a jövőben, hogy minél jobb állapotú Földet hagyjanak gyermekeik számára. A fiatalokat pedig elgondolkoztathatja, hogy az életforma, amibe belenőttek, vajon hosszú távon fenntartható-e, és ha ráébrednek, hogy veszélyben a saját jövőjük, akkor még most válasszanak egy fenntarthatóbbat – amikor ez még viszonylag könnyen megtehető.

Hannah Ritchie: Ez nem a világ vége
Fordította: Roboz Gábor
HVG Könyvek, Budapest, 2024
368 oldal, teljes bolti ár 7900 Ft,
online ár a kiadónál 7110 Ft
ISBN 978 963 565 6110

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A szalagcímekben nap mint nap riasztó híreket olvashatunk, például, hogy a termőföldek állapota vészesen romlik, nem marad hal az óceánokban, és kétszer is érdemes meggondolni a gyerekvállalást. A klímaváltozással kapcsolatban valóban hatalmas problémákkal nézünk szembe. De ezek megoldhatók.
Hannah Ritchie adattudós merész és radikálisan optimista könyvében amellett érvel, hogy az utóbbi évtizedekben rövid idő alatt elért nagy változásoknak köszönhetően a történelem során először esélyünk nyílik tényleges fenntarthatóságot elérni. A legfrissebb kutatási eredményeket, szemléletes ábrákat és gyakorlati tanácsokat felvonultató könyve alapján teljesen átértékeljük majd a környezeti problémákkal kapcsolatos eddigi ismereteinket. Kiderül, mi működik, és mi nem, és hogy mire kellene az energiáinkat összpontosítanunk, ha fenntartható bolygót szeretnénk örökül hagyni a következő generációknak.