Gáspár Imre emlékkiállítása elé | József Attila Művelődési Központ / Dunakeszi

Halász Géza |

Egy éve hunyt el kollégám, barátom, Gáspár Imre, az egyik legismertebb magyar portrékarikaturista. Igazi művésze volt ennek az olykor kevéssé megbecsült pályának. A dunakeszi VOKE József Attila Művelődési Központban a napokban kiállítás nyílt meg munkáiból. Művész kollégája, Halász Géza megnyitó beszédének részleteivel és portréival emlékezünk rá. (BJI)

Már több mint ötven éve, 1972-ben, az egyetem után, az akkor egyetlen tévé (MTV) Ifjúsági Osztályán voltam szerkesztő gyakornok, Wisinger István Radar című érdekvédelmi műsorában, amikor az egyik adásba beszerveztem a Fiatal Karikaturisták Klubjának bemutatását. Az érdekvédelmi apropó az volt, hogy itt van egy csapat tehetséges ifjú karikaturista, akik szeretnének publikációs lehetőséghez jutni. Akkor viszont csak egyetlen humoros lap létezett, a Ludas Matyi, ahova bekerülni legfeljebb egy-két rajzzal lehetett, rendes munkatársként nem. Jó lett volna egy lapot indítani… Beszélgetés közben a sarokban csendesen firkálgatott egy srác, nemigen szólalt meg, csak a felvétel után jött oda a stábhoz, akkor derült ki, hogy mindenkiről készített egy-egy karikatúrát ajándékba. Ő volt Gáspár Imre.

Imrével később Dunakeszin kerültünk össze, voltak egyéni és közös kiállításaink is itt, a Művelődési házban, összehoztunk öt dunakeszi karikaturistát – Sajdik Ferenc, Jelenszky László, Tónió meg mi ketten–, hogy együtt állítsunk ki. És ugyanitt, a „művházban” jártunk együtt a szimfonikusok hangversenyeire, Imi és a felesége, Erzsi hagyományosan a jobb oldal negyedik, én a feleségemmel a jobb oldal hatodik sor első és második székében.

Hogy közelebb kerüljenek lányaikhoz, unokáikhoz, beköltöztek Dunakesziről Angyalföldre. Még eljövögettek a szimfonikus koncertre, de Imre akkor már gyengélkedett.

Gáspár Imre nyomdász családból származott, és vitte tovább a családi hagyományt, nyomdai montírozó, később retusőr képesítést szerzett. 1975-ben tördelőszerkesztőként végzett a MÚOSZ Akadémián, 1990-ben pedig az Iparművészeti Főiskolán mint tipográfus diplomázott. Később tipográfiai tervezést, számítógépes tördelést tanított a leendő nyomdászoknak a Német–Magyar Képző Központban.

A Kossuth Nyomdából indulva a könyvtervező munka magasabb szintjére lépett: dolgozott a Lapkiadó Vállalatnál, majd 1977–1989 között a Móra Könyvkiadóban.

Karikatúrái már 1967-től jelentek meg több lapban (többek között: Ifjúsági Magazin, Ludas Matyi, Füles). Rajzai számos kiállításon szerepeltek. Aktív tagja volt a Dunakanyar művészei Colosseum csoportjának, az újságíró-szövetség (MÚOSZ) Karikaturista szakosztályának, és részt vett a dunakeszi DunART csoport kiállításain is.

Sajátos tehetsége volt, hogy gyorsan visszaadta az arcvonásokat a papíron, de ugyanazzal a gesztussal rögtön karikírozni is tudta e vonásokat. Az Opera- és az Operettkalauzt portréival illusztrálták, az újságokba pedig karikírozva rajzolta meg alanyait.

A karikatúra eredetileg csupán gúnyrajz volt, már a középkorban durva torzításokkal ábrázolták a kipécézett személyt. Maga a megnevezése is erre utal, az olasz caricare egyik régies jelentése ugyanis eltúlozni, torzítani. A 19. századi újságokban megjelenő karikatúrákon a hatás érdekében a művész úgy gúnyolta ki az ismerőst, írót, művészt, politikust, hogy vonásait eltúlozta: nagy fület, orrot, gülüszemet, kócos hajat rajzolt neki. Ezeknek a nevetségessé tett, de az eredetire azért felismerhetően hasonlító arcok nagy hírű rajzolója volt Jankó János. A 20. század már változást hozott. Szigetvári Iván az 1911-ben megjelent, A komikum elmélete című művében így kesereg: „Újabb időben a caricatura hanyatlásnak indult, vagy, ha úgy tetszik, átalakult. Nyugaton a komikai sajtó illustratiói ma már nem annyira torzításra törekszenek, mint inkább jellemzésre.” Ma már persze nem hanyatlásnak mondanánk, inkább fejlődésnek. Ekkor már Major Henrik (Sicu) volt a leghíresebb magyar portrékarikaturista. 1913-ban megjelent Panoptikumában ugyanúgy, mint Karinthy – az egy évvel korábban megjelent – Így írtok ti kötetében, többnyire nem kigúnyolni, hanem szellemesen, csipkedve, jellemezni kívánta nevezetes kortársait.

A mai portrékarikatúrát már nehezen lehetne ilyen egyszerűen jellemezni: A nagy nemzetközi pályázatok katalógusait lapozgatva leginkább azt mondhatnánk, hogy a legegyszerűbbtől a legcsalafintább ábrázolásig mindenféle stílusú portrékarikatúra megtalálható. De körülnézhetünk akár itthon is. Minden rajzolónak saját, egyedi stílusa van, valamennyien másképpen látják, másképp rajzolják meg ugyanazt a politikust vagy művészt: Pápai Gábor a Népszavában, Marabu a HVG lapjain, Weisz Béla és Fenekovács László a Hócipőben vagy pasztellkrétás műveivel a még 90 fölött is igen termékeny Sajdik Ferenc. Ceruzával, rajztollal, tussal, feketén-fehéren vagy színesen, ecsettel vagy krétával, esetleg számítógéppel, fotórealisztikusan, absztrakt alakzatokban vagy néhány vonallal. Kozma György portréi például a Hócipőben már olyan egyszerűsítésen mentek keresztül, hogy egy-egy arcból mindössze egy-két jellemző vonal vagy pont maradt meg – és mégis felismerhetően. Ezzel szemben Tónió színes, szélesvásznú, részletgazdag 3D-s rajzait ma már nem a néhai egy-tévé Uborka sorozatának nézői ismerik, hanem leginkább a Balaton-part nyaralói, ahol reggel Tónió megjelenik valamelyik mólón és estig rajzolja az arra járók portréit.

Gáspár Imre talán ismerte Schopenhauer mondását: A lángész ruhája az egyszerűség. Az ő portréit leginkább az egyszerűség jellemzi. Az ábrázolt személyek karakterét lendületesen, tiszta vonalakkal, fekete-fehér képekben fejezi ki. Nem színezte, nem szépítette, és nem volt célja a torzítás sem. A híres zenészekről, sportolókról, írókról, művészekről készült portréiból válogattuk össze ezt a kiállítást. (Az olvasó pedig most gondolkozhat, hogy a képpárokat vajon mi kapcsolja össz… A szerk.)

Emlékezzünk Imrére szeretettel, megérdemli.

Gáspár Imre portrékarikatúráinak kiállítása
2025. június 6-ig tekinthető meg

VOKE József Attila Művelődési Központ
2120 Dunakeszi, Állomás sétány 17.