»Az öregek olyanok, mint az almák« | Stefanie Höfler: Az Őszirózsa Villa meghódítása

Fazekas Erzsébet |

Kellemes eufemizmus, hogy Stefanie Höfler szemében az öregek otthona egy szép őszi virág nevét viselő villa. A könyv grafikusa, Claudia Weikert is kitett magáért, őt dicséri a vonzó külső-belső megjelenés. 

A címlapon gyerekcsapat indul bevetésre, vidáman vonulnak fölfelé az Őszirózsa Villába vezető lépcsőn. A hátsó borítón is érezhető ez a hangulat: a lábára mozgásképtelen is szinte székéből kiugorva labdázik. Mögötte egy kövérkés öreg néne szökell. A jókedv tehát nyilvánvalóan nem életkor kérdése. Nem is a fizikai állapot/helyzet függvénye – ezt sugallja minden illusztráció. Emellett a rajzok még valami fontosra utalnak: a világ egységes. A gyerekek között van afro és ázsiai származású, az idősek körében pedig akad az iszlám előírásainak megfelelően öltözött nő is. A közösség ilyenfajta ábrázolása érthető, az üzenet világos, hiszen a könyv az Európai Unió társfinanszírozásában jelent meg…

A szöveg a hátsó borítón szintén egyértelműen pozitív dologra utal: „gyerekek és idősek sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint azt bárki gondolná” – ám ez, sajnos, inkább szándék mint tény, és hát: vitatható! Ahogyan az összegzés is kicsit rózsaszínes, azt írja: „felemelő történet generációk találkozásáról.” Szép is lenne… – ezt szomorúan kell bevallanom, pedig kifejezetten feldobott a szerző ígérete, hogy igenis izgalmas dolog lehet az óvodások (tanulmányi) kirándulása a nyugdíjasházba..

Alig vártam, hogy megtudjam a könyvből, miért és miként érdekes a gyerekeknek, hogy az egyik nagypapa lába levehető. Azt még érteném, hogy jópofa, ha valaki tud víz és halak nélkül pecázni. Az is, hogy egy néni tündérnek képzeli magát, a másik pedig nasi-raktárt rendezett be a zongora húrjai között. (Az a gyerekeknek vicces, viszont pedagógus szemmel nézve nem helyes, hogy az ott tárolt édességből osztogat a gyerekeknek.) A kicsik humorosnak találják, ha valaki idős korában pelenkára szorul, mint valami pici gyerek, ennek is bizonyára az elfogadás-érzékenyítés van a hátterében.

• Lapozz bele!

Azt a párhuzamot is csak egy ovis találja viccesnek, hogy az élet kezdetén senkinek nincs foga, a vége felé pedig a többségnek nincs. Nem túl gusztusos megtudni, hogy a néni, aki csak a pohárban tud mosolyogni, a száján kívül mossa meg az egyik ovis által irigykedve megbámult, szabályos fogsorát. És következik-e ebből, hogy a látogatóba érkező gyerekek – fogkefe, krém híján –, hirtelen a szoba közepén nekiállnak közösségi fogmosást játszani? A jelenetre a szerzőnek, de még inkább az eredeti változat szerkesztőjének jobban fel kellett volna készülnie. Ugyanis se nem hiteles, se nem érdekes, se nem oktató hatású.

Az ovisok három héten át készültek erre a látogatásra – még műsorral is. A mesélő gyerek „annyira várta a kirándulást, hogy csikizte a hasát. A várakozás is, az öröm is, meg egy kicsit a félelem is. Mint mindig, ha valami új dolog jön.”. Brúnó volt az egyetlen, aki előre unalmasnak gondolta. „Öreg nénik meg bácsik kerülnek oda, amikor már nem tudnak rendesen járni.” Egyesek ettől bőgni kezdtek, attól tartva, hogy akkor ott boszorkák is lehetnek. Megindult köztük erről a szócsata. Sári szerint biztos vannak jó boszorkák, mert a nagymamája mindig tud cukrot varázsolni a zsebébe. Zoé még így is félt, de őt azzal nyugtatta, hogy falábú nagyapja minden gyereket meg tud védeni. Mindenki látni akarta a levehető lábat, meg azt, hogyan kell feltenni pillanatok alatt. Nahát, a bácsi igen gyorsan tudott menni vele! Brúnó, az okoska erre meg is kérdezte: „ha ilyen gyors, miért lakik itt?” „Mert nem tudok egyedül főzni” – nos, ebben a dologban tényleg egyformák lehetnek a gyerekek meg az öregek.

Lapozgatom a könyvet, és megtetszik, mit gondol az egyik gyerek, meglátva az első öregasszonyt. akinek selymes, ráncos volt az arca. „Az öreg emberekkel is úgy lehet, mint az almákkal: ha már régóta a világon vannak, ráncosodni és puhulni kezdenek.”

Olvasom a 4-5 gyerek kalandjait, és különösnek tartom, hogy a kiscsoportosok egy része felügyelet nélkül barangol az otthonban, egymás után fedezve fel a szobájukban kuksoló magányos öregeket, akiknek viszont már elvileg az ő előadásuk megtekintésére kellett volna összegyűlniök. Lóhalálában jelenik meg végül a két izgatott óvónő. Bár ők vesztették el a csapat legalább felét, mégis ők kérdezgetik: „Merre jártatok? Mit csináltatok mostanáig?” A gyerekek kiabálva zúdítják rájuk a „mindenfélét”. A horgászást, a fogmosást, a faláb-csavarozást – viszont mélyen hallgattak Ursula néni csokis rejtekhelyéről…

Az öregek otthonának kertje egyben baromfiudvar is, kapirgáló tyúkokkal, nyúlketreccel. Itt került sor az ovisok előadására. És az olyan nagybetűsen IGAZI lett. Az egyik néni a cukorkás zacskójával zörgött, egy másik meg Brunó csokis kekszétől böfögni kezdett, ezen Zoé meg annyira nevetett, hogy leesett a lábáról. De tudom, a zörgés, a böfögés, a felbukás a felnőttnek egyáltalán nem szórakoztató, viszont a hasonló korú ovisnak rettentően az.

És itt szeretnék valami fontosat hozzáfűzni a szülők számára, akik a saját kicsijüknek olvassák majd fel. A nyitó oldal ajánlása így hangzik: „Minden néninek és bácsinak, akik nem felejtettek el játszani, és minden gyereknek, akik együtt játszanak velük.” Amint a borítón meg az első oldalak egyikén is olvasható, a könyv az EU támogatásával jelent meg. Nem valószínű, hogy politikai megrendelésre készült, de a meseíró Stefanie Höfler és a grafikus Claudia Weikert kezét alighanem az vezette, hogy a történetecske példát mutasson a sokféleség elfogadására. Ha olvassák vagy hallják a mesét, hatására a gyerekek vegyék természetesnek a különböző öltözködésű, viselkedésű, életkorú – adott esetben a szokásostól eltérő állapotú – embereket. És ha kell, a gyerekek életkorának megfelelő témák, látványok, szövegek, szituációk könyvbe idézésével. Vagyis felkészítene a különbözőség elfogadására, ezért is ajánlja a kiadó érzékenyítő műnek – Nádori Lídia magyar szövege kellően rásegít erre.

Kétféle érzés viaskodik bennem: az egyik megértő a szerzők iránt, hogy a kicsik gondolkodásmódjának megfelelő, mulatságosnak szánt helyzetekbe eresztik a kis lurkókat, a másik a valamikori pedagógusé, aki ezt, ha nem is poroszosan, de ellenzi. Aki továbbá nem helyezne el öregeket egy bármilyen szép, de sok lépcsőn megközelíthető régi villában. Ilyenek – és hasonlók – miatt aztán nem tartja igazán érzékenyítő gyerekkönyvnek Az Őszirózsa Villát.

De lehet az is, hogy a gyereknél jól fog működni a dolog, és ők, a mostani kiscsoportosok lesznek azok, akik nálam sokkal jobban átérzik, amit a borító szövege mond: hogy a történet felemelő, rengeteg humorral és kedvességgel.

Stefanie Höfler:
Az Őszirózsa Villa meghódítása
Claudia Weikert rajzaival
Fordította: Nádori Lídia
Pagony Kiadó, Budapest, 2025
Üveggolyó Könyvek sorozat
34 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
online ár a kiadónál 3817 Ft
ISBN 978 963 587 8932

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Süni csoport ovisai az Őszirózsa Villába látogatnak, ahol idős nénik és bácsik laknak. Nem hangzik túl izgalmasan, ugye?
De ahogy a gyerekek megérkeznek a villába, rádöbbenek, hogy az idősek korántsem olyan unalmasak, mint gondolták – Lujza nagypapájának egyik lába levehető, van, aki víz és halak nélkül is tud pecázni, az egyik néni lehet, hogy valójában tündér, egy másiknak pedig van egy titkos nasiraktára, amit szívesen megoszt a gyerekekkel.
A nap végére kiderül, hogy a gyerekek és az idősek sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint azt bárki gondolná.