Magas, sudár Poirot | Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság / Veres1 Színház

Bedő J. István |

A Veres1 Színház Agatha Christie-bemutatójának ideális nézője a „szűz szemű” személyiség, aki életében először találkozik a szerzővel is, a krimivel is. Mert mindenki más feltűnően nehéz helyzetben van, hiszen szorgalmas olvasóként már ismerheti a történetet, ha meg elszánt tévénéző, akkor éveken át találkozhatott azzal a Poirot-val, aki mozdulatról mozdulatra, hangról hangra  eggyé vált a nagyasszony által megálmodott kis köpcös belgával… David Suchet színészi jelenléte nyomán óhatatlanul előzetes ítéletei alakultak ki.

De hasonlóan nehéz helyzetben van a színre állító is, mert tekintetbe kell vennie a néző efféle elfogultságait. Holott már léteztek másmilyen Poirot-k – gondoljunk csak Peter Ustinovra (Halál a Níluson, 1978) vagy Kenneth Branagh-ra (Gyilkosság az Orient-expresszen, 2017). Rövidre fogva: minden újabb kísérlet kétesélyes.

Még valami különösen fontos éppen ennél a viszonylag korai regénynél. Ugyanis a megjelenése idején mind a gyilkos megtalálása, mind a mű szerkezete (egy mellékszereplő vezeti végig az olvasót a történeten) forradalmian újszerű volt, és Mark Shanahan, aki színpadra adaptálta, természetesen ezt is megőrizte.

A színre állítás igen leleményes (mivel az előadás turnézik, a díszletnek egyszerűnek és mindenütt felépíthetőnek kell lennie): egyetlen díszletben (tervező: Bátonyi György) játszódik az eredetileg sok helyszínes mű, és a mindig más részletekre vetülő csúcsfények emelik ki, hogy adott pillanatban éppen hol vagyunk: az Ackroyd-kastély ebédlőjében, a néhai Ackroyd dolgozószobájában, doktor Sheppard nappalijában vagy éppen másutt.

Ezekkel az ismeretekkel fölvértezve figyeljünk most a Simon Kornél rendezte előadásra. Elég hosszú expozíció során ismertet meg bennünket a doktor (Szabó P. Szilveszter) a szükséges tudnivalókkal, miközben időnként cseveg nővérével (Zorgel Enikő), a bájos, de meglehetősen elviselhetetlennek tűnő pletykafészekkel. (Szabó P. jól hozza az angolok legendás hidegvérét és tűrőképességét az efféle humán kapcsolati sorscsapások elviselését illetően.) A nézőtéren eközben érezhető a feszültség, hogy vajon mikor toppan be Poirot.

Hát jön is, úritököket dobálva Sheppardék kertjébe. Ez a Poirot már visszavonult, nyugdíjas, voltaképpen pihenni, kertészkedni költözött ide, King’s Abbotba. De nem elég kedvező a helyzet, a körülmények sem, megint gyilok van, megint örökség (meg zsarolás), megint szerelem – ezek a tényezők ártanak a pihenésnek. (Igaz viszont, hogy ugyanezek a hozzávalói egy jó kriminek.) És a magas, köpöctelen Kálid, aki mindössze kicsit raccsol, kicsit előrehajol, kicsit lassabban jár, és máris ő a „kis belga” – és szolgálatba helyezi magát. Megállíthatatlanul, elszántan és türelmesen kérdezősködik, néha csak a levegőbe néz, de olyankor is működteti a kis szürke agysejteket. Persze ha elveszti a fejét, és felemeli a hangját, ami nem igazán illik egy idősödő vallonhoz, akkor is gyorsan visszatér higgadtságához. Mert közben megismerkedik a ház vendégeivel, és gondolkodik.

Óh, a ház vendégei – ezek csak arra kellenek, hogy a kavargás nagyobb legyen. Az igazi érdekességet nem a gazdagok, a gyanúsak jelentik, hanem a ház személyzete, épp ezért kell nagyon figyelni a szobalányra meg az inasra is. Sok-sok Christie-történetet ismerve gyanakvóan figyeltem az összes nőalakra, akik közül termetével és jellemével is kimagaslott Molnár Gyöngyi tenyérbemászó Gertrude Ackroydja, viszont a menyasszonyok vagy éppen feleségek nemigen kaptak hangsúlyt mellette.

A kétrészes darab (fővárosi) bemutatkozására ideális terep a budai Vidám Színpad. Tágas, kellően lejtős (mozinak épült), világítása jó, ez azért fontos, mert enélkül elsikkadnának Pap Janó jelmezei. Érdekes dolog: a filmeken a hölgyek-urak mintha mindig valami komolyabb társadalmi eseményre (születésnap, fogadás, családi vacsora stb.) öltöztek volna fel, míg itt kevés kivétellel a középosztály egyszerűbb öltözetei dominálnak. Elmaradt a folyamatos dohányzás és a gyakori whiskyzés is, inkább csak tea kerül a csészékbe…

Bizonyára feltűnt az olvasónak, hogy a cselekményről és a gyilkosságról nem beszélek – de hát ki vagyok én, hogy elvegyem Agatha Christie kenyerét. Különben is: van néhány alapvető dolog Christie és Poirot viszonyában, ami kifejezetten az olvasókra/nézőkre épít. Az egyik a mindig visszatérő felépítés: a detektív általában vagy belebotlik a gyilkosságba, vagy egy régi ismerőse (aki érintett volt az ügyben) fordult hozzá segítségért. Aztán fokozatosan haladva mindenkit kihallgat, megvizsgálja a bűntett helyszínét és minden nyomot feljegyez, hogy az olvasók/nézők elemezhessék ezeket, vagyis esélyt kapjanak arra, hogy maguk oldják meg a rejtélyt.

A másik a szerzőnek a kis belgáról alkotott véleménye, amit már idős korában fogalmazott meg a naplójában: „an insufferable and egocentric creep” (elviselhetetlen és egocentrikus, dilis alak). Ez maradéktalanul érvényesül Kálid Artúr játékában… (És ez igen jó!)

Ami a módszert illeti: a krimiben nélkülözhetetlen a feszültség. Ez a Veres1 Színház előadásán a nézőben fogalmazódik meg, alakul ki. Szóval ez alkalomból csak a Beach Boys dalának címét tudom idézni: Kellemes borzongást kívánok! Garantáltan meglesz…

Fotók: László Dorina

Részletek, szereposztás és jegyvásárlás