David Baldacci: Karácsony a vonaton (részlet)

~ 1. fejezet ~

Tom Langdon újságíró volt, méghozzá a világutazó fajtából, mert a vérében volt a bolyongás. Ahol mások csak bizonytalanságot és félelmet láttak az életben, Tom kifejezetten elemében érezte magát. Élete legnagyobb részét külföldön töltötte, és háborúkról, zendülésekről, éhínségekről, járványokról meg szinte minden földi nyomorúságról tudósított. A célja viszonylag egyszerű volt: azzal akarta megváltoztatni a világot, hogy felhívta a figyelmet a szenvedésre. Ezenkívül imádta a kalandokat.

Csakhogy miután egy csomó rettenetes dologról hírt adott, és az emberiség sorsa egyre romlott, csalódottan visszatért Amerikába. Azzal kúrálta magát, hogy rémesen együgyű témákról írt női magazinokba meg lakáskultúrával és kertészettel foglalkozó lapokba. A komposztkészítés mesterfogásai és a faburkolatú ösvények kivitelezése azonban nem bizonyult nagy kihívásnak.

Közeledett a karácsony, és Tom Langdon legnagyobb gondja az volt, hogyan jusson el a nyugati partra, Los Angelesbe az ünnepekre. Elég jó oka volt útra kelni: Los Angelesben élt a barátnője, Lelia Gibson. A hölgy színésznőként kezdte, de a Zs kategóriás horrorfilmek után úgy döntött, inkább belevág a szinkronszínészetbe. Ahelyett, hogy rendszeresen lemészárolták volna a vásznon a mindennapi betevőért, egy csomó rettentően népszerű szombat délelőtti rajzfilmnek kölcsönözte a hangját. A gyermekműsoriparban mára köztudottá vált, hogy senki nem tudja nagyobb átéléssel és odaadással utánozni a hebehurgya erdei állatokat az aranytorkú Lelia Gibsonnál. Mindezt egy egész polcra való díj bizonyította, a döbbenetesen magas gázsi és a rendszeres jogdíjak mellett.

Tom és Lelia egy Délkelet-Ázsiából Amerikába tartó hosszú repülőúton ismerkedtek meg. A férfi először úgy érezte, csak az ital miatt találja gyönyörűnek és érdekesnek – na meg persze szelesnek és különcnek – a nőt, de amikor pár óra múlva Los Angelesben kitisztult a feje, még mindig annak látta Leliát. Ráadásul úgy tűnt, ő is tetszett a nőnek. Tom Kaliforniában maradt, és jobban megismerték egymást. Lelia is meglátogatta őt a keleti parton, és azóta kényelmes távkapcsolatban éltek az ország két ellentétes oldalán.

Furcsának tűnhet, hogy egy sikeres hollywoodi nő beleszeret egy félnomád férfiba, akinek egymás után telnek be az útlevelei, aki bármikor harminc nyelven tud káromkodni, és sohasem áll mögötte biztos anyagi háttér. Lelia azonban már túl volt a saját köreihez tartozó férfiakon. Egyszer elég érthetően célzott rá, hogy az összes jöttment hazug csirkefogó, és mind teljességgel megbízhatatlan. Úgy vélte, mivel Tom hírek megírásából él, néha találkoznia kell az igazsággal. Szintén tetszett neki a férfi nyers sármja, amit azoknak a ráncoknak köszönhetett, amelyeket a szélfútta sivatagok vájtak az arcára, miközben lövedékek repkedtek a feje felett. Habár igaz, hogy a biztonsági előírások miatt ilyenkor mindig a homokba szorította az orcáját.

Lelia mindig elragadtatva hallgatta a világ különböző pontjain történt kalandokat, cserébe Tom ámulattal adózott a nő professzionalizmusának, amellyel a hebehurgya erdei állatok szinkronizálását végezte. Határozottan előnyt jelentett, hogy nem kellett egész évben együtt élniük, mivel így nem terhelték őket az átlagos párok mindennapi problémái, legalábbis Tom így gondolta.

Tom egyszer már volt nős rövid ideig, de nem született gyereke. A volt felesége akkor sem fizetné ki a távolsági hívását, ha éppen az utcán érné szívinfarktus. Tom negyvenegy éves volt, az édesanyja nemrég hunyt el agyvérzésben, az apját már régen elveszítette. Mivel egyke volt, egymaga maradt a világban, és befelé fordulóvá vált. Úgy érezte, leélte már az élete felét, nincs gyermeke, és csupán egy tönkrement házasságot, egy kamionnyi régi újságot, néhány díjat és egy laza kapcsolatot képes felmutatni egy kaliforniai szinkronsztárral. Akárhogy nézte, ez elég siralmas teljesítmény volt.

Egyszer esélye adódott, hogy az életét egy csodálatos nővel élje le, de megmagyarázhatatlan okokból tönkrement a kapcsolat. Most már tudta, hogy élete egyik legnagyobb hibáját akkor követte el, amikor nem vette feleségül Eleanor Cartert. Most pedig, örökké izgága és nyughatatlan ember lévén, felült egy Los Angelesbe tartó vonatra.

Nyugodtan megkérdezhetné bárki, miért pont egy vonatra, amikor temérdek repülőjárat áll rendelkezésre, hogy töredék idő alatt elrepítse őt oda. Nos, mert az embernek hirtelen teleszaladhat a hócipője a reptéri ellenőrzésekkel, útban az áhított cél felé terhessé válhat, hogy vadidegen emberek előtt parancsra le kell tolnia a nadrágját, könyékig turkálnak a táskájában, és minden átmenet nélkül elgurulhat a gyógyszere. Thomasnak a La Guardia Repülőtéren gurult el. Nem egyszerűen elveszítette az önuralmát: a jelenet inkább Pompeji pusztulására emlékeztetett.

Éppen Olaszországból tért haza, ahol egy súlytalan témát dolgozott fel, egész pontosan a borászatot, és a kelleténél jóval többet ivott annak érdekében, hogy még jobban elmerüljön a termőföldfajták és a szőlő betegségeinek kérdéseiben. Emiatt fáradt, ingerlékeny és másnapos volt. Mindössze három órát aludt az egyik barátja New York-i lakásán, mielőtt elindult a repülőtérre, ahonnan Texasba akart utazni. A következő feladata az volt, hogy egy ottani szépségversenyről tudósítson, amit azért fogadott el, mert férfitársaihoz hasonlóan szerette csinos nőkön legeltetni a szemét.

A La Guardián a biztonsági őr kézi fémdetektora kiszúrt valami jelentéktelen apróságot a ruhája alatt, miközben egy másik a futószalagra borította a táskája teljes tartalmát, és Tom tehetetlenül nézte, ahogy a többi utas hirtelen jött érdeklődéssel vizslatja a személyes holmiját.

A kínos helyzetet tetézte, hogy a biztonságiak közölték, gyanús a személyi igazolványa, a hajszíne, a ruházata és az orrmérete – habár ebben maguk sem voltak teljesen biztosak –, és azt is, hogy ahelyett, hogy Texas felé venné az irányt, az FBI, a DEA, a CIA és a New York-i rendőrség vendégszeretetét fogja élvezni egy bizonyos ideig. Futólag hozzátették azt is, hogy nagyjából öt, esetleg tíz órán át. A fizikai és lelkiállapota ennél többet nem bírt, ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Langdon százkilencven centiméter magas volt, száz kiló, és a szemére ereszkedett a lila köd. Olyan válogatott káromkodásban tört ki, amelyeket egy templom tíz kilométeres körzetében nem mert volna kiejteni, nekitámadt a biztonsági őröknek, kitépte az egyik egyenruhás kezéből az inkriminált fémdetektort, és egy mozdulattal félbetörte. Nem volt büszke a vad kitörésre, de a közelben álló utasok éljenzése némileg enyhítette a frusztráltságát.

Szerencsére a bíróság nemrég elmarasztalta a reptéri biztonsági személyzetet a túlbuzgóságáért, és amikor Tom vallomást tett, a bírónő együttérzőn bólintott. Ráadásul kiderült, hogy a biztonságiak alaptalanul emelték ki a sorból, és ezért végül megúszta bírói megrovással, meg azzal, hogy dühkezelési tanfolyamot írtak elő a számára. Ezt szándékában állt elvégezni, de meg kellett várnia, amíg a fémdetektoros pasas iránt érzett olthatatlan bosszúvágya alábbhagy. Az incidens másik következménye az volt, hogy kitiltották az Amerikai Egyesült Államok összes helyközi repülőjáratáról. Nem gondolta, hogy erre joguk van, de megmutatták neki az utazási feltételek apró betűs lábjegyzetét, amelyben valóban ott szerepelt az elveszett csomagokért járó ötdolláros kárpótlás megállapítása mellett.

Ekkor jött a felismerés: a repülési tilalom egy jel. Valamilyen isteni figyelmeztetés, valamilyen fontos üzenet. Ezért választotta a vonatot Los Angelesbe, és döntött úgy, hogy ír róla egy cikket. Utazás a behavazott tengerpartról a napsütéses tengerpart felé karácsonykor. Ez is motiválta amellett, hogy Leliával töltheti az ünnepeket. Tom Langdon a családja azon ágából származott, amely a New York állambeli Elmira városához kötődött, és amely ág tagjai nagyot alkottak az irodalomtörténetben. Az elmirai Langdonokról eszébe jutott Olivia Langdon, aki amellett, hogy elbűvölő, alkalmazkodó és egyben tragikus karakter volt, arról vált ismertté, hogy feleségül ment a lobbanékony, ékes beszédű Samuel Clemenshez, a termékeny íróhoz, akit a világ és a történelem Mark Twain néven ismert meg.

Tom már azelőtt tisztában volt a rokoni kapcsolattal, hogy le tudta írni a nevét, és ez a tény mindig arra sarkallta, hogy írásból éljen. Twain újságíró is volt, a nevadai Virginia Cityben a Territorial Enterprise-nak dolgozott, mielőtt híressé, elismertté, földönfutóvá, majd ismét híressé és elismertté vált.

Ami Tomot illeti, már kétszer került terroristák fogságába, és hatszor majdnem megölték olyan háborúban, puccsban vagy forradalomban, amelyben kevésbé civilizált társadalmak intézik a konfliktusaikat. Látta már, miként váltja fel a reményt a rettegés, a rettegést a düh, a dühöt pedig a semmi, mert a düh állandóvá válik, és mindenkit csak bajba sodor.

Habár nyert rangos díjakat, nem gondolta magát kiemelkedő és maradandó műveket alkotó prózaírónak. Tudta magáról, hogy nem egy Mark Twain. A Huckleberry Finn kalandjai, az Élet a Mississippin és A lóvátett város valóban maradandót alkotó szerzőjéhez fűződő távoli rokonság miatt mégis rettentően különlegesnek érezte magát, még ha kissé érdemtelenül is.

Az apja röviddel a halála előtt megkérte Tomot, hogy fejezzen be valamit, amit a legenda szerint Twain elmulasztott megtenni. Elmondta, hogy a kortársaihoz képest rengeteget utazó Mark Twain élete végén, az úgynevezett sötét években a kontinenst átszelő útra indult vonattal a karácsonyi ünnepek alatt. Valószínűleg el akart menekülni a világ elől az őt és a családját ért tragédiák miatt. Úgy tartják, rengeteg jegyzetet készített útközben, amelyek – ki tudja, miért? – végül mégsem álltak össze történetté. Erre kérte Tomot az apja: üljön vonatra, írja meg a történetet, fejezze be, amit Twain sohasem tett meg, és tegye híressé a család Langdon-ágát.

Mindez azután történt, hogy Tom hazaért egy huszonnégy órás, kétségbeesett tengerentúli repülőútról, hogy ott legyen az apja halálos ágyánál. Amikor meghallotta az elsuttogott kérést, őszintén megdöbbent. Utazzon át az országon vonattal karácsonykor, csak hogy befejezzen valamit, amit Mark Twain elmulasztott? Azt hitte, az apja félrebeszél a fájdalomtól, ezért nem foglalkozott a kéréssel. Most azonban, mivel nem repülhet amerikai légtérben anélkül, hogy ne bilincselnék meg és ne vennének tőle ujjlenyomatot, végre teljesítheti az apja kérését, amely talán a saját hasznára is válhat.

Ötezer kilométeres út áll előtte, hogy megtalálja önmagát. Ráadásul karácsonykor, a megújulás idején, és talán nem lesz több lehetősége, hogy rendet tegyen a zűrzavaros életében. Legalább meg kell próbálnia.

Ha azonban tudta volna, hogy gyökeres fordulatot vesz az élete alig két órával azután, hogy a vonat kigördül az állomásról, inkább gyalog indult volna Kaliforniába.

Fordította: Pejkov Boján

David Baldacci: Karácsony a vonaton
General Press Kiadó, Budapest, 2024
256 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft