Pethő Tibor: Emil (részlet)

~ ~ 7 ~ ~

Emil könnyeden keresztbe tette a lábát, apámat cigarettával kínálta. A Kétszer kettőről beszélgettek. Anyám, amint meglátta, kihátrált a nappaliból, csendben behúzta maga mögött a szomszéd szobába nyíló üvegezett ajtót.

Rágyújtottak. Emil mintha az utóbbi hónapokban megkomolyodott volna: egyrészt nyomát se láttuk rajta a korábbi tétovázásnak, a félelem szülte bizonytalankodásnak. Másrészt meg is hízott tavasz óta, ami kifejezetten jól állt neki. Nem szedett fel többet, mint amennyit a golyvabetegség levitt róla. Nagyjából régi, már szinte elfeledett külső formáját nyerte vissza, a háború ugyanakkor élesebbé tette az arcvonásait. A tiszti zubbony a főhadnagyi aranycsillaggal elegáns, előkelő társaságbeli katonává változtatta ismét. Ruhájához igazítva a testtartását, egyik lábát finoman előretolva ült a fotelben, másik, keresztbe vetett lábán meg-megcsillant a fényesre suvikszolt bilgericsizma hegye. Leplezetlen örömmel szívta a nyugatról magával hozott Darlingot, elfogódottan szorongatta jegygyűrűs baljával apám kezét.

A Kétszer kettő eredeti, 1944-es változatáról érdeklődött, amelyikben nem Bükki Dániel, hanem Szénássy Zoltán játszotta a főszerepet. Apám az egyik kópiát hazahozta, amikor elkezdték bezúzni a fasisztának minősített művészek közreműködésével készült filmeket. A lapos, kerekded fémdobozok, átvészelve Budapest második ostromát a kisszobában, a piros szekrény aljában hevertek negatív állóképek, fényképezők és egy előhívótank társaságában.

Soványan, sápadtan, remegő kézzel szívta apám a luxuscigarettát. Nem sokkal korábban engedték el a kórházból. A Balassa utcai pszichiátriai intézetből szeptemberben elküldtek mindenkit, aki nem számított súlyos esetnek. Apámnak hirtelen jött, furcsa idegzavara támadt. Nem működött a memóriája, aztán fel akarta vágni az ereit.

~ ~

Anyámtól azt hallottam, hogy apámat egy általa szerzett zeneszám miatt vitték be a klinikára. Slowfox volt, 1944-ben komponálta állítólag a Kétszer kettő zeneszerzőjével, Majorossy Aladárral közösen. Azért akarta felvágni az ereit, mondta az orvosnak, mert a számot a Thököly úti ház földszintjén működő eszpresszóban a zongorista 1945 nyarán az engedélye nélkül játszotta. De nem is csupán ezért. Amikor a zongoristát csöndesen félrehúzva felelősségre vonta, az közölte vele, hogy amerikai zenét játszik, igazi amerikait, amelynek az ismert szerző, Zsüti írta a magyar szövegét Manci, a kis pesti lány címmel. A zongorista egy súlyos hibát is elkövetett: másnap elhozta a „rendező úrnak grátisz” a frissen préselt, kiadás előtt álló hanglemez egyik példányát.

A Buttola együttes adta elő, ezt hallgatta apám a félbemaradt öngyilkossági szertartás közben. Végül az asztalra dobta a pengét. Egész este félrebeszélt, anyám kihívta a mentőket. Rögtön bevitték. Soha életében nem írt zenét. Kitűnő hallása volt, a húszas évek elején, amikor építészeti tanulmányait végezte Pesten, bárzongoristaként különböző lokálokban játszott. Az éjszakai életből ismerte Majorossyt is.

Apám öngyilkossági kísérletének más, valószerűbbnek tűnő oka lehetett. Elsősorban a Kétszer kettőhöz kapcsolódó viszontagságok keveredhettek össze benne az anyámmal szemben érzett lelkifurdalással, amit tovább mélyíthetett a katonák anyámon maradandó nyomot hagyó erőszaka. Legalábbis ezt mondta a doktor. A számról, amelyet állítólag az egyik hungarista híradó gúnyból felgyorsítva játszott dzsesszbetéte ihletett, az analízis előtt sohasem beszélt. Az orvos megpróbálta összekapcsolni a komponálásról mesélt történetet a Kétszer kettőhöz kapcsolódó zavaros eseményekkel, a film képeivel. Anyám szerint elsősorban a parasztfiú eltűnésének jelenetére volt kíváncsi, aztán váratlanul visszatért a slowfox-számra. Miért tűnt el az a fiú? Hová tűnt? Hogyan bukkant fel a háború csúcspontján az a soha senki által nem hallott hangsor hirtelen Amerikában? Apám még a saját filmjét érintő kérdésekre sem tudott választ adni az orvosnak. Könnyen lehet egyébként, hogy a lemezt tényleg ajándékba kapta a földszinten működő eszpresszóban vagy másutt. Meg kellett volna kérdezni Majorossy Aladárt, de az ügy gyorsan elvesztette jelentőségét.

Előfordult, hogy negyvenöt nyarán se anyám, se apám nem volt otthon, Márta néni aludt nálunk rövid ideig. Anyám néhány napon át erősítő infúziót kapott az Erzsébet királyné úti kórházban, aztán egy magánrendelőbe járt injekciókúrára. Apám szeptember végén jött haza a Balassa utcai idegklinikáról. Figyelmét magával ragadta a hatalmas változás, a fokozódó háborús készülődés, amit szerte a városban tapasztalt. A főutakon fogsorra emlékeztető betonakadályokat helyeztek el. Ezeket és a macskakövekből emelt barikádokat orosz katonák őrizték.

Szinte minden házra felragasztották egy félmeztelen, kalapácsot és kaszát szorító, harcra buzdító férfi rajzát. A Sopron, Ruszt, Kismarton! feliratú, szuronnyal előrenyomuló honvédeket ábrázoló színes plakátok voltak a leglátványosabbak. A kapunk mellett Rákóczi és Kossuth Lajos réznyomata alatt lángoló vörös betűk kiáltották: Szabadság népe! Fegyverbe! Falon hirdették az új alkotmányt, a népköztársaságot, az elnök aláírásával. Az ő portréja is ott függött a fontosabb kereszteződésekben, a jóval nagyobb méretű, Sztálint és Rákosi Mátyást ábrázoló képek társaságában. Ahogy araszolt kelet felé a front, úgy vált egyre erősebbé a fegyverropogás, az eleinte még tompán morajló ágyúdörgés.

~ ~

Emil az arcvonallal együtt kiszámítható tempóban közeledett a Thököly úti nappali felé. Előbb megjárta Vácot, Gödöt, Csömört, a filmgyárat, és most kényelmesen, egyszersmind katonásan ült a nappali egyik csőfoteljében, és a Kétszer kettő 1944-es, Szénássy-féle változatát kérte apámtól. Ha valamikor, hát ezekben a rendkívüli időkben végre elérkezett a pillanat, hogy bemutassák, mondta. Vannak összeköttetései, abba a különítménybe osztották be, amelyik a kulturális élet újraindításáért felel. Négy-öt mozi biztosan üzemképes, és ha ő kéri, akár már a jövő héten megtarthatják a szerény háborús premiert.

Apám feszengett. Rég túljutott azon, hogy effélében – bemutatóban, közönségben, elismerésben – reménykedjen. A hirtelen feltámadó érzés fájdalmasan hívta, csábította, vonta magába. Szorongott, hogy elvesztheti megszokott nyugalmát, és ez bűntudattal töltötte el.

Emil megjelenése előtt a család a kivándorláson gondolkodott. A Joint nevű jótékonysági szervezet által hirdetett akció feltételeit a német–magyar csapatok bevonulása után, 1945. november közepén függesztették ki a házfalakra. Zsidó és félzsidó magyar állampolgárokat, az 1944-ben idegen állampolgárságot szerzőket, a kikeresztelkedetteket és keresztény hozzátartozóikat várták Palesztinába korlátozott számban a brit hatóságok. Apám nem szívesen települt volna át az ismeretlen országba, Dózsa Istvánék viszont fontolgatták a kivándorlást. Ha mindenképpen menni kellett volna, apám és anyám a biztonságosabbnak tűnő Angliát, vagy Kanadát, az ajánlat szerint a Budapestre emlékeztető Vancouvert kívánták választani.

~ ~

A német légitámadások a nyár végétől megszaporodtak. Az ágyúdörgést alig kivehetően már szeptember közepén hallani lehetett Buda egyes részein, Hűvösvölgy felől és a Svábhegyen. Október közepén Pesthidegkúton megjelentek a plakátok a kiürítésről. Megtiltották a Dunán való átkelést, lezárták a Petőfi téri pontonhidat, a Manci hidat és az ideiglenesen kijavított Ferenc József hidat. Ezeket kizárólag orosz katonák használhatták. A kormány elhagyta a fővárost, és Debrecenbe költözött. Október végén leszállították az élelmiszer-fejadagokat, kialudt a villany, korlátozták a gáz- és a vízszolgáltatást.

Még mielőtt a lakosság pincébe kényszerült volna, északkelet felől egészen váratlanul iszonyatos, szűnni nem akaró ágyúzás kezdődött, sokkal közelebbi, mint a nyugatról jövő morgás-morajlás. Aztán hatalmas robajjal a levegőbe repült az oroszok által lőszerraktárnak használt Regnum Marianum-templom, Budán a Lánchíd csonkja melletti ép, rakparti házsor.

Alig néhány napot töltöttünk a pincében. November elején, nem sokkal mindenszentek után a kelet felől váratlanul előretörő németek, oldalukon a magyar királyi honvédséggel megjelentek a Thököly úton. Előbb a németek jöttek. Rideg szakszerűséggel érdeklődtek az oroszokról, majd a padlástól a pincéig végigkutatták a házat. A következő csoport kenyeret hozott, aztán beállított az első magyar őrjárat. Elcsigázott bakák voltak, honfitársak. Jóval barátságosabbak a kamerádoknál. Többen megölelgették őket. Oroszokat kerestek.

A front átvonulása után egy nappal Janzáék az első emeleti lakás erkélyére kitűzték a nemzeti zászlót. Fel kellett feszíteni a házmester lakását, ahol a lobogókat tartották. György bácsi oltott mésszel leöntött holtteste napokig feküdt az udvaron, míg végül a járványveszély miatt a bejárat mellett, a háború következtében keletkezett mélyebb gödörbe elföldelték. Mondták, hogy a németek lőtték agyon, többen gyanakodtak Janza úrra, aki a lakók előtt a vádat határozottan visszautasította. Végül lezárták az ügyet. György Jóska már korábban eltűnt, állítólag a Vörös Hadsereg oldalán harcoló magyar önkéntesekhez csatlakozott.

A ház komoly sérülést nem szenvedett, a város is jóval szerencsésebben vészelte át azokat a novemberi eseményeket 1945-ben, mint az első, sokkal hosszabb ostromot. A tavasszal itt-ott pótolt üvegek megint kitörtek, egy részük még a közeli Regnum Marianum-templom robbanásakor. Arról jöttek hírek, hogy Budán, a Körtéren nagyobb harcok voltak, és arról is, hogy a Várban József főherceg palotája, a pesti nagykörúton pedig a Nemzeti Színház, a Mária Terézia laktanya teljesen elpusztult. Napokig égett a Royal szálló. Volt, ami igaznak bizonyult, volt, ami nem.

A Thököly utat és a Hungária körutat hamarosan új plakáterdő lepte el. Nem csak a kivándorlást hirdették. Budapest frissen kinevezett magyar városparancsnoka, egy ismeretlen tábornok – talán vitéz Neghter vagy Pelsey – írta alá a vastagon szedett szövegeket. Praktikus háborús rendelkezések voltak: kijárási tilalom lép életbe este héttől reggel ötig; a háztartási hulladékokat sürgősen el kell takarítani a járványveszély miatt; a fertőző betegeket Pesten a Szent István, Budán pedig az Új Szent János kórházban kell elkülöníteni.

Kiplakátozták, hogy mindenki köteles jelenteni az orvlövészeket. Késő délutántól kezdve, olykor váratlanul zavarta meg a városra nehezedő csendet a fegyverropogás, vagy egy-egy tűzpárbaj zaja. Az ismeretlen tábornok elrendelte a lövöldözés megkezdésekor a kapuk azonnali bezárását. Tilos az orvlövészeket a házakba beengedni.

Mindenkit felszólítottak, hogy jelenjen meg romeltakarításra a munkahelyén, de intézkedtek a fellelhető gázolaj- és benzinkészletek zárolásáról, a petróleumosztásról, az illegális utcai borárusok internálásáról. Az utóbbi plakátokat már nem a tábornok jegyezte, a rendeletek végén a „Janky s.k. Budapest székesfőváros kormánybiztosa” aláírás szerepelt.

Azokat a zsidókat, akik Pesten maradtak, mert nem tudtak, vagy nem akartak elmenni, mentesítették az 1944 tavaszán hozott korlátozó intézkedések nagy része alól. (Féltem leírni a mondatot. Így túlságosan száraz. Közömbös. Érint is. Nekem az őseim zsidók. Azoknak is csak a fele. Utólag nagyon furcsa egybevetni a saját tapasztalatot azzal, ami nemrégiben a németországi tömeggyilkosságokról kiderült. Nekem semmi bajom nem volt, bizonyára Emil is segített. Néha kaptam megjegyzéseket. Nem érdekeltek, vagy ha akkor érdekeltek is, mára elfelejtettem. Örültem, hogy túléltük a háborút. Pesten bizonyos környékeket egy ideig okosabb volt elkerülni. Hogy 1956 után mi történt, arra állapotomból adódóan nem emlékszem. A zsidóknak nem adták vissza az elvett vagyontárgyaikat, lakásaikat, üzleteiket. Csak később, a rendszerváltás után. Emlékszem miután a németek visszajöttek, nem kellett mogendovidot hordaniuk. Szabadon közlekedhettek. Egy idő után zsidó szövetkezetekbe tömörülve a hivatásukat is gyakorolhatták. Márta néni egy ilyen gyerekorvos-szövetkezetben kapott munkát. Engem is ő kezelt, ha beteg voltam.)

Amikor a németek visszajöttek, sokan pogromokra számítottak. Márta néniék bezárkóztak, apám csengetésére sem nyitottak ajtót. A nemzetszolgálatra átkeresztelt pártszolgálatot heteken át nem engedték be a fővárosba. Később zárt alakzatban tartottak néhány díszfelvonulást az Oktogon környékén.

~ ~

Zörgettek az ajtón: fiatal, pirospozsgás parasztfiú, egy őrvezető állt tisztelegve a küszöb előtt, és feszes testtartásban jelentette, hogy a Hunnia katonai parancsnoka beszélni akar Wenninger János rendező úrral. Apámnak arra sem maradt ideje, hogy meglepődjön, amikor – mintha zavaros-kusza álomban történne – az ajtó mögül váratlanul Emil lépett elő tiszti köpenyben, bőrkesztyűben, balján hungarista karszalaggal. A jobb tenyerét mosolyogva, laza szalutáló mozdulattal Bocskai-sapkájához emelte.

Az Emil kezén szinte világító jegygyűrűről érdeklődött apám, hogy az időt húzza. Hirtelen nem tudott mit kérdezni halottnak sejtett unokaöccsétől, aki valóban mint egy zavaros álom főhőse lépett be váratlanul hozzánk. Igen, megtalálta Évát, és gyűrűt váltottak, ahogy negyvennégy nyarán megbeszélték. Ha véget ér a háború, összeházasodnak, mondta Emil. Igen, ideiglenesen ő lett a filmgyár parancsnoka. Főhadnagyként. Előléptették. Sok a nehézség. A Gyarmat utcai telepen nem találtak vetíthető mozgóképet. Az Erdélyi kastély volt meg, a Földindulás fele Págerrel és Görbe Jánossal. És az Aranyóra kópiája, amit nagy sietségükben ittfelejtettek a kommunisták.

Apám némán bámult rá. Értette, hogyan került unokaöccse a Thököly úti nappaliba, hiszen az események láncolata logikusnak tűnt: sikeresen átment Nyugatra, jelentkezett az alakulatánál vagy valahol, aztán győzedelmesen bevonult Zuglóba. Ám ésszel felérni mégis képtelen volt, hogy a náluk meghúzódó Imike hogyan változott vissza immár nem csak teljes joggal, de szinte valósággal megdicsőülve Emillé. A gyors fordulat nem illett Emil már gyermekként is megfontolt egyéniségéhez. Mintha egy vörös Pimpernel dobta volna le diadallal kényszerűen viselt álarcát, amit viszont megint csak nehezen tudott az adott pillanathoz kapcsolni. A helyzet számára túl minden zavarodottságon és a viszontlátás fel-felcsillanó örömén, ha nem is ízléstelennek, mint később eszébe jutott, hanem valamiféle nehezen megfogalmazható okból megalázónak, visszatetszőnek hatott.

– Óriási tett lenne – folytatta Emil a tanácstalanságból mit sem érezve –, ha a felszabadult, romok között éppen csak éledező fővárosban új, eddig még senki által nem látott magyar filmet mutathatnánk be.

Jól tudhatja apám, igen, jól tudhatja, hogy nemcsak emiatt mondja, amit mond. Érzelmi okok is befolyásolják. Ott volt a Kétszer kettő születésénél. Együtt vészelték át a legnehezebb időket. Nagyon szeretne valami keveset visszaadni nagybátyjának abból, amit tőle kapott, és ami örökre adósává tette. Azt kéri csupán, fogadja el ezt az ajándékot.

Pethő Tibor: Emil
Kortárs próza sorozat
Kortárs Kiadó, Budapest, 2024
276 oldal, teljes bolti ár 3500 Ft