Bősze Ádám: Muzikális bestiák (részlet)

Angyalok – jókor jó helyen

„Blaszfémia!” – kiáltják a fekete öves zenebácsik és zenenénik, nem beszélve néhány katolikusról, hogy egy bestiális könyv első két fejezetének az angyalok a hősei. Való igaz, a középkori bestiáriumok szerzői sokkal inkább foglalkoztak fantáziaszülte szörnyekkel és valós állatokkal, mintsem hogy arra vetemedtek volna, hogy a zsidó-keresztény hitvilág jó (és rossz) angyalairól írjanak. Bizonyos értelemben jogosan botránkoznak meg egyesek, mégis, tekintettel arra, hogy a Muzikális bestiák nem zoológiai, hanem zenetörténeti könyv, egyszerűen nem tehetem meg, hogy pusztán áhítatos tisztelettől vezérelve későbbi fejezetbe sorolom őket. Ugyanis ha nincsenek angyalok, zenei gondolkozásunk is egészen másként alakul.

*

„Álmomban egy angyal voltam, s minden áldott hajnalon / Az égre írtam nagy betűkkel: szeretlek nagyon! / Csak álmodtam, hogy angyal voltam, csalóka álom nem vitás, / De éjjel-nappal, földön-égen, igaz ez a vallomás.”

Van egy generáció, amelynek az emlékezetébe égtek az Első Emelet angyalos sorai – csak hogy a blaszfémiaérzést fokozzam –, amik megfelelő kiindulópontot jelentenek az angyalvilág zenei szempontú bemutatásához. Nem feltétlenül a míves formálásra, a kifejezések delikát válogatására gondolok, hanem arra a megállapításra, mely szerint a főhős álmában élt angyaléletet. Az álom egyébként is különleges világ, a Bibliában az Isten gyakran az emberek álmán keresztül avatkozott be az üdvtörténetbe. Ádámot például álmában operálta meg, azaz vette ki az egyik oldalcsontját. Ebből lett aztán Éva. A szövetségkötés híre álmában érte Ábrahámot, ettől fogva tudta, népe fölszabadul. Ennek fordítottja is igaz, ha nincs álom, nincs lehetőség arra, hogy az Úr üzenjen. A boszorkányos fejezetben lesz szó Saulról és az en-dori boszorkányról, akihez azért fordult a megrémült király, mert nem kapott választ az Istentől. Megidéztette Sámuelt, mert választ szeretett volna, hiszen „a filiszteusok hadat indítottak ellenem, és az Úr elfordult tőlem. Nem ad nekem feleletet sem a próféták által, sem álmomban” – mondta. Ugyanígy az Újszövetségben: Józsefnek álmában adta hírül az angyal, hogy a Mária szíve alatt fejlődő gyermek a Szentlélektől fogant. A biblikus hagyományban kiemelt fontosságot kap az álom, az isteni közlés „tere”.

Emlékszem, 2014-ben történt, hogy a Duna Televízió Balatoni nyár című műsorának a műsorvezetését többek között rám bízták. Az egyik tehetségkutató-győztes volt a vendégem, akivel a szokásos ötperces egyenbeszélgetést („mennyiben változott meg az életed a győzelem óta?” – „mi van az új cédéden?” – „miről szól a klip?” – „köszönöm, gratulálok!”) kellett levezetnem. Elhangzott minden lényeges, az időnk is lejárt, amikor az illető fölemelte a mutatóujját, és szólásra jelentkezett. Kicsit húzhattam a szájamat, de hagytam neki, hadd kerekítse le a történetet. És akkor elmondta, hogy ő ettől fogva nem pusztán énekes, hanem zeneszerző is. Történetesen kottát olvasni, írni nem tud, de álmában gyakran eszébe jutnak dallamok, és szerencsés esetben a reggel kínja sem feledteti őket. Ezeket aztán eldúdolja a muzsikus barátjának, aki jó esetben nem azt vágja rá, hogy ezt már Elton John egyszer elénekelte, hanem elismerően mosolyog. A dallam nem csupán a 21. századi ember álmában tűnik elő, így volt ez kétezer évvel ezelőtt is! A zenetörténet alakulását gyökeresen befolyásolta az álomvilág, az angyalok mozgástere.

A Magyar Katolikus Lexikonban angyalok címszó alatt ez olvasható: „üdvözült, tiszta szellemi lények. Személyek, értelmük és szabad akaratuk van, de testük nincsen.” A szó a görög angeloszból származik, ami annyit tesz, küldött. Az 5. században élt Dionüsziosz Areopagitesz, aki az angyali lényeket három rendbe, azonbelül három-három karba sorolta, az egyszerű angyalok számára az utolsóban, tehát a harmadik rend harmadik karában jelölt ki helyet. Ők tehát a legszimplább mennyei lények, a mi „háromperhármasaink”. (A blaszfémiaszámláló ismét ugrott egyet.) Az első rend első helyén a szeráfok találhatók. Izajás próféta látta őket. Így írt:

„Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült, és uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek fölötte: mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, s kettővel lebegtek. És harsány hangon mondogatták egymásnak: »Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!«”

A katolikus mise egyik állandó éneke, a Sanctus (sanctus = szent) szövege innen származik. Nem véletlenül nevezik ezt az éneket hymnus seraphicusnak. Az első ember, Ádám temetése után, amin részt vettek a főangyalok – a Mózes apokalipszise című apokrif iratot idézem –, „Mihály arkangyal […] elment a mennybe, dicséretet mondván és alleluiát. Szent, Szent, Szent az Úr, az Atyaisten dicsőségében, mert Őt illeti a dicsőség, tisztelet és imádás a kezdetnélküli és az ő éltető Lelkével együtt, most és mindenkor, mindörökkön örökké, Ámen.”

Az angyalhierarchia első rendjének a második karában a kerubok állnak, pontosabban gurulnak, ugyanis több helyen kerékkel ábrázolják őket. Létüknek azonban nem ez ad értelmet. Ők a Paradicsom őrzői. Amikor Ádám és Éva nem fogadtak szót Istennek, és engedtek a Sátán csábításának, az Úr kiűzte őket a mennyei kertből, és „keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.” A kard a kerub fegyvere, legalábbis ha hihetünk a már említett Mózes apokalipszise című apokrif szövegének, amiben az Úr ezt mondta Ádámnak: „A keruboknak elrendeltem és kétélű tüzes karddal őrzik azt [ti. az Édenkertet] miattad, nehogy megízleld és halhatatlan légy mindörökké.”

Ott vannak a kerubok a Mózes útmutatása nyomán készített sátorban, az Isten megjelenésének szakrális helyén is, illetve ezek a négyszárnyú lények hozzák el az Isten dicsőségét, legalábbis Ezekiel szerint:

„Az Úr dicsősége a kerubokról a templom küszöbéhez szállt, a templom tele lett a felhővel, és az udvart betöltötte az Úr dicsősége ragyogásával. A kerubok szárnyainak csattogása a külső udvarig hallatszott, mint a mindenható Isten hangja, amikor beszél. […] Megfigyeltem: négy kerék volt a kerubok mellett, mindegyik kerék egy kerub mellett, s a kerekek úgy ragyogtak, mint a krizolit. Úgy látszott, hogy mind a négy egyforma, s mintha az egyik kerék a másikban lett volna. Amikor mentek, négy irányban haladtak, s nem fordultak meg menet közben, hanem abban az irányban mentek, amerre a fej irányította őket. Egész testük, hátuk, kezük és szárnyuk, valamint a kerekek körös-körül tele voltak szemekkel, mind a négyüknek. […] Mindegyiknek négy arca volt: az első bikaarc volt, a második emberi arc, a harmadik oroszlánarc, a negyedik sasarc.”

Nem veszem végig az összes kart, zenei szempontból a következő öt (trónusok, uralkodók, erősségek, hatalmasságok és fejedelemségek) említésre sem méltó, nem úgy, mint az utolsó kettő, a főangyalok és a „mezei” angyalok kara. Kezdjük a rangosabbakkal, és azok közül is először a jókkal! A legismertebb arkangyal Mihály, Gábriel, Rafael és Uriel. Gábrielnek „köszönhetjük” az Angyali üdvözletet. Lukács evangélista már könyvének első fejezetében fölidézi Mária és az arkangyal párbeszédét:

„A hatodik hónapban az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: »Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.« E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal ezt mondta neki: »Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.« Mária megkérdezte az angyalt: »Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?« Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: »A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni. Íme, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondták, mert Istennél semmi sem lehetetlen.« Mária így válaszolt: »Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.« Erre az angyal eltávozott.”

Ez a részlet egyben a zenetörténet egyik leghíresebb szövege, hiszen az „Üdvözlégy, Mária!” fordulatra, elsősorban annak latin változatára (Ave Maria) kismilliónyi kompozíció született, kezdve az egyszerű gregorián melódiától, át a reneszánsz nagymesterek által készített kompozíciókon, egészen a Johann Sebastian Bach-féle C-dúr prelúdium „fölé” komponált dallamig, Charles Gounod slágeréig.

Rögtönzött ima

Úgy tartják, a francia zeneszerző, Gounod nem tervezett Ave Mariát írni, egyszerűen csak rögtönzött egy dallamot Bach prelúdiuma mellé. Menyasszonyának édesapja, aki szintén jó hírű muzsikus volt, meghallotta ezt a másik szobából, berohant hozzá, érdekelte, mit hallott átszűrődni a falon. Gounod-nak még egyszer el kellett játszani, hogy a leendő após elkészítse a kottát. Így született meg a melódia. Amikor pedig évekkel később a mester szöveget választott hozza, először egy Lamartine-költeménnyel próbálkozott, de ez nem tetszett szerelmének, aki jobbnak látta a dalt a latin nyelvű imádságra énekelni.

Az „alsórendű” angyalok kitüntetett szerepet kaptak zenei világképünk kialakulásában. Érdemes tudni, ők eleve arra rendeltettek, hogy az Úr dicsőségét zengjék. Nem egyszer-egyszer, hanem folyamatosan, vég nélkül. Érdekes megfigyelni, hogy az Ószövetség könyveiben éneküket, muzsikájukat hangosnak, igazi zengésnek írják le. Nem véletlenül, hiszen az első időkben az Isten hatalmának adtak méltó hangzó kíséretet. Viszont ahogyan közeledünk Krisztus születése felé, úgy finomodott az angyalok muzsikája, éneke. Erről is ír a Szűz Mária mennyekbe való átviteléről szóló könyvében Szárdesz püspöke, Melitón, aki a Krisztus utáni 2. században élt:

„egy hatalmas felhő jelent meg [Mária koporsója] felett, mint amekkora fénykoszorú szokott látszani a Hold körül; angyalok serege volt ebben a felhőben, és kellemes dallamokat énekeltek, és az oly édes dallamtól visszhangzott a föld. Erre a nép kivonult a városból, mintegy tizenötezer ember, csodálkozva mondogatták: Mik ezek a kellemes hangzatok? Akkor az egyik ott levő ezt mondta nekik: Mária elhagyta testét, Jézus tanítványai pedig dicséretet mondanak körülötte. Akkor odatekintettek és látták a nagy dicsőséggel megkoronázott testet, meg a fennhangon éneklő apostolokat.”

Nem mondom, jó kis koncert lehetett! De nem a tömeg nagysága a lényeg, hanem a megállapítás, az angyalok édes dallamokat énekelnek, a hangzatok kellemesek. Jól csengő, harmonikus énekeket hallottak tőlük az emberek, hol az előbb említett jelenések alkalmával, hol álmukban. Az angyali éneknek tehát liturgikus szerep jutott: fönn a mennyben, illetve annak mintájára itt a Földön. A kora középkortól kezdve így gondolkoztak erről a keresztények, akik a maguk emberi módján „vettek részt” az égi szertartásokon: megpróbálták megvalósítani a mennyei ceremónia földi mását. Aranyszájú Szent János így fogalmazott: „nem kapcsolódunk-e itt a Földön ahhoz az énekhez, amelyet a testetlen erők földöntúli kórusa énekel?!”

Bősze Ádám: Muzikális bestiák.
Rémes könyv a zenéről
Libri Kiadó, Budapest, 2024
244 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
online ár a bookline.hu-n 5100 Ft,