Kistibi: Az utolsó utáni mohikán (részlet)

– Most nem kérdezhetem meg, mit szeretnél. Ez most háború. Az első csatában az enyémekkel leszel. U szöges csúzlit kapsz, meglátjuk, hogy tudsz vele bánni.

Égszínkék mosolygott.
– Nem tudom, de gyorsan tanulok,

A fiúk pár szóval felosztották maguk között a területet, és eltűntek a bozótban.

Unkasz bement a fegyvertárba, csúzlival a kezében tért vissza, és egy marék U szöggel együtt Égszínkék kezébe nyomta.

– Lássuk, hogyan megy. Az U szöget fogd be két ujjal a gumiba, heggyel előre, jobb kéz az ágasfával egyenesen kinyújtva, a cél az elágazás közepén, húzd fülig a szöggel a gumit, s ha pontosan a célon van, elengeded. Körülbelül húsz méterig nem kell fölé lőni a célnak, azon túl már esik az íve a szögnek. Ezt ki kell tapasztalni.

Az első pár lövésnek nagy volt a szórása, ezért Unkasz megfogta Égszínkék kezét, hogy mutassa a célra tartást. Ahogy tenyere rásimult Égszínkék kézfejére, mintha valami édes, bénító melegség sugárzott volna át a fiúba, hirtelen eltűnt a világ. Unkasz elveszítette a fonalat, de Égszínkék nem vette észre. Ő sem tudott a célra figyelni, csak Unkasz érintésére, az U szög valahol a lombok közé zizzent el. Álltak valameddig egymás érintésének melegében, de akkor hirtelen megszólalt a gong.

– Megjöttek – bújt ki a varázsból Unkasz, és halkan megköszörülte a torkát. – Maradj mindig mellettem vagy mögöttem. Csak akkor lőj, ha jelt adok. Menjünk!

A madarak elhallgattak, mint mindig, ha idegenek mozogtak az erdőben.

– Itt vagyunk – üvöltötte Disznó –, gyertek elő, ti nagy hősök!

Disznó csapata botokkal, bokszerekkel felszerelkezve várakozott nem messze a bejárattól. Úgy gondolták, ez a bokrok, fák nélküli, nyílt terület alkalmas hely lesz a verekedésre. Álldogáltak egy darabig, de nem történt semmi, a bozótos hallgatott.

– Még biztos nem értek ide, várjunk még – nézett körbe Disznó. Csapatának tagjai derűsen fecsegtek egymással, a kezükben tartott husáng, az ujjakra húzott bokszer magabiztossá tette őket. Valahonnan a fák lombjainak magasából egy gong mély hangja hullámzott elő, mintha megsimította volna a remegő leveleket.

Hirtelen a csapat szélén álló egyik fiú felüvöltött, és a combját markolva összeesett. De más nem történt, semmi sem mozdult, csak a sebesült nyöszörgött halkan.

– Mi volt ez? – üvöltött fel dühösen Disznó.

– Meglőttek. Piszkosuuuul fáj! Nem tudok lábra állni.

A többiek közelebb húzódtak egymáshoz, tanácstalanul tekingettek mindenfelé. Honnan lőhettek? És mi ellen kellene védekezni?

– Gyerünk a sűrűbe – adta ki a parancsot Disznó –, ott nem látnak bennünket.

A csapat magára hagyta a sebesültet és becsörtetett az erdőbe. Összezártak, amennyire a bokrok engedték, és próbálták meglátni az ellenfelet, de az nem mutatkozott. Az erdő, ahol korábban elnémultak a madarak, élettel telt meg körülöttük. A lombok közül galambok burukkolása, verebek csicsergése hangzott fel. Kakattolt egy eltévedt fácán, dolmányos varjú károgott egyet-egyet. A mohikánok váltogatva csiviteltek és füleltek, míg meg nem győződtek arról, hogy körbevették a betolakodókat, közel vannak hozzájuk és egymáshoz.

Disznó csapata erről semmit sem sejtett. Ők süketek voltak az erdő jeleire, nem tudták, hogy a ricsajtól, amit keltettek, az erdő összes madara elmenekült, és nem tátja trillázásra a csőrét, ráadásul nem az aljnövényzetben.

A mohikánok láthatatlanul, hangtalanul követték Disznó csapatát. Élvezték a bújócskát, és tudták, hogy ez lehetne halálos játék is. Csakhogy az ő kezükben van az irányítás! A játszmában most nem ők a kiszolgáltatottak, hiszen az összecsapás végeredménye csakis saját erejüktől, ügyességüktől függ. Persze a dolog így is kockázatos, hiszen Disznó kísérői legalább kétszeres, erősen felfegyverzett túlerőt jelentenek, főleg ha közelharcra kerülne sor. De az már az ő balszerencséjük, hogy lőszerszámaik nincsenek.

A csapat közben eljutott a tisztásra, ahol a ferdén nőtt akác áll, az, amelyikre Fürge Gyík szeretett felszaladgálni.

– Na, ki mászik fel erre? – Disznó szívesen adta át a lehetőséget másnak olyankor, amikor feladathoz nemcsak nyers erő, hanem ügyesség is kellett. – Hátha fentről többet látunk.

Egy vékony, kreol bőrű, fekete hajú fiú letette a botját, a bokszerét, és felszaladt a ferde fára. Akkor kezdtek el süvíteni az acélgolyók.

A mohikánok megállás nélkül lőttek – és csak lábra. Aki a földre került, nem kapott több lövést. Nem telt el több fél percnél, de ez az idő óceánjának kifeszített tükre volt, amelyen szinte lassítva történnek az események, amikor a pillanat azonossá válik a végtelen időfolyammal. A suhanó csapágygolyók, a becsapódások puha puffanásai, a találatot kapott fiúk sikoltása aztán nyöszörgése, összekuporodása a fűben, a bozót részvétlen hallgatása – minden ezen a megfeszített tükrön siklott. A nap közönyös sugarai épp úgy belopóztak az erdő árnyai közé, mintha nem történne semmi különös, mintha nem kegyetlenné nevelt gyerekek küzdenének egymással.

A kreol fiú már legalább három méter magasan járt, amikor a combján érte egy lövedék. Összecsuklott, hassal zuhant az akác törzsére, kétségbeesetten ölelte a fát, és lassan kezdett csúszni lefelé. Disznó visítása fedett el minden más jajveszékelést: ő nem csak a lábába kapott. Egy U szög tépte fel a szeme alatt a bőrt, és rögtön dőlni kezdett belőle a vér.

Ezek az erősebb hangok apránként elhaltak, csak az erdő neszezése erősödött fel újra. A Disznó csapatát körbevevő bozót nem mozdult, és ez félelmetesebb volt számára, mintha félmeztelen, csuklyás hóhérok vették volna körbe őket, kezükben élesre köszörült pallosokkal.

Egyszer csak Patkány fejhangja szaggatta szét az erdő csendjét. „A mai órának vége, menjetek haza, értve vagyok, szarzsákok? Falanxban, értve vagyok?” Túl nagy szókincse nem volt Patkánynak, de ez most senkit nem zavart – illetve dehogynem: Disznó csapatát. Bár most nem azon gondolkoztak, hogyan kerül Patkány az erdőbe…

A korábban nagyhangú csapat sántítva, dühösen és elkeseredetten vonszolta magát a kapu felé. Nagy távolságot tartottak Disznótól, mintha nem is együtt jöttek volna.

„Falanx, állj!” – hangzott fel újra Patkány hangja. – „A bokszereket a kijárat előtt tegyétek le! Aki nem ért a szóból, kap még útravalót, jobb ha szót fogadtok!” Nyomatékosításként egy csapágygolyó döngette meg a vaskaput.

Disznó vert hada bokszereit egy kupacba dobálta és kivánszorgott a kapun. Nem több, mint egy fél óra telt el az érkezésük óta, de a jelen és a fél órával korábbi világ közé hatalmas szakadék tágult. Disznó és társai megismerkedtek a névtelen és arctalan félelemmel, ami ellen nem tudtak küzdeni, és ezen nem segített sem a vakmerőség, sem az elszántság. Az erdő és a bozótos hallgatott körülöttük, nem fedte fel, hogy rosszindulatú vagy csak titokzatos. Csupán az enyhe szél játszott a lombokkal. Több szó nem hangzott el, Patkány sem sipítozott. A nemrég még önhitt támadók testben és lélekben megsebezve botorkáltak el.

Körbejárt a pipa, és a bűze elborzasztotta Égszínkéket. Az arcán őszinte undor jelent meg.

– Hogy bírjátok ez a szátokba venni?

– Ez nem pipa, ez nem dohány, ez a törzs lelke. Ha tényleg csatlakozni akarsz, neked is bele kell szívni, és hat irányba kifújni a füstöt.

Lassú Mondat száját hagyta el ez a monológ, amivel (főleg a hosszúságával) alaposan meglepte a mohikánokat.

Égszínkék kézbe vette a pipát, de ahogy a szájához közelítette a szárát, öklendezni kezdett. De erős és makacs lány volt, valahogy leküzdötte, szippantott egy kicsit, és szinte kiköpte a füstöt.

– Ennyi elég – mondta Unkasz –, ezentúl a mohikánok törzséhez tartozol. Küzdöttél a csatánkban, jártad az erdőnket, szívtad békepipánk füstjét. Ami a miénk, a tiéd is. Zsákmányunk a zsákmányod, mindig számíthatsz a törzs segítségére, a törzs is számít fegyvered erejére. Uff, én beszéltem, Unkasz, a mohikánok vezére.

Égszínkék kikerekedett szemmel nézett rá.

– Aztaaaa, honnan tudsz ilyet?

– A törzs előtt nincs titok. Indiánregényeket olvastam, olvasok, onnan van ez is, nem szó szerint, de a lényeg ugyanaz.

– Az egész évfolyamon nem találkoztam még olyannal, aki tud olvasni! Te vagy az első. Igaz, senki nem veri nagydobra. Én is tudok, apukám megtanított.

A törzs elismerően figyelte a lányt. Égszínkék belopakodott valamennyiük szívébe.

– És most a legnagyobb titkunk – folytatta Unkasz. – A Mustra utáni életre készülünk. Van valami, amit nem tudunk pontosan, de a végzős évfolyamok mind eltűnnek valahová, és senki nem tudja, merre és miért.

– Én tudom – felelt halkan Égszínkék. – Apa elmondta nekem.

– És ő honnan tudja? – Fürge Gyík megint nem tudott hallgatni.

– Apám színházban dolgozott, színész volt a Nagy Változás előtt. Vannak ismerősei a Vezetők és a Politikusok között. Szóval tőlük – nézett Fürge Gyíkra. – Megpróbált belőlük valamit kihúzni, de nem sikerült. A konkrét kérdésre nem válaszoltak, viszont azt mondták apának, hogy ez mind államtitok, és jobb, ha abbahagyja a kíváncsiskodást, még mielőtt baja esik. Pénzt is próbált kínálni, de nem volt elég. Pedig sokkal többet keres, mint a Közmunkások általában, mert munka után bútorokat csinálnak anyával. De még így sem ment.

– És az Elvkommandóról tudsz valamit?

– Igen. Ők az Atya kinyújtott keze. Rettentően kegyetlenek, akit ők visznek, az többé nem is látjuk. Apának volt egy barátja még a Nagy Változás előtt, akiből Politikus lett. Tőle kapta azt a tanácsot, hogy ne is beszélgessen ilyen dolgokról, mert elég egy félreértett mondat, és már el is viszik. Azok a mostani Közmunkások, akik előtte valamilyen értelmiségi pályán dolgoztak, eleve gyanúsak.

A fiúk nagyon lehangoltan néztek maguk elé. Tizennégy évesen, két év Előkészítő és négy év Alap Iskola után kezdtek egyre többet érteni az őket körülvevő világból, és ez semmi jóval nem kecsegtetett.

Kistibi: Az utolsó utáni mohikán
Underground Kiadó, Budapest, 2024
ISBN 978 963 574 6910
Előrendelhető a kiadónál:
undergroundkiado.hu