Kaliane Bradley: Időminisztérium (részlet)

Posted on 2025.01.09. Szerző: olvassbele.com

Első fejezet

Kicsit váratlanul ért, amikor a másik a nevemen szólított, mivel sosem szoktam kimondani, még gondolatban sem. Ráadásul helyesen ejtette ki, ami ritkán fordul elő.

– A nevem Adela – mutatkozott be. Az egyik szemét szemkötő takarta, a hajának pedig ugyanolyan színe és tapintása volt, mint a szalmának. – Én vagyok az államtitkár-helyettes.
– Minek is…?
– Foglaljon helyet!

Ez már a hatodik forduló volt. Az állást, amelyet megpályáztam, kizárólag belsősöknek hirdették meg. Már a kiírásban szerepelt, hogy „biztonsági átvilágítást igényel”, nem lett volna ugyanis helyénvaló szigorúan bizalmasnak minősíteni olyasmit, amin szerepel a várható fizetés. Sosem jutottam még el idáig, ami megmagyarázza, miért nem árulta el senki, mi is lenne a tényleges munkakör. Mivel közel háromszor annyit kerestem volna, mint a jelenlegi pozíciómban, nem zavart a tudatlanság. Gyakorlatilag hibátlanul kellett teljesítenem elsősegélynyújtásból, az elesettek védelméről szóló törvény ismeretét vizsgáló feladatlapon és a belügyminisztérium állampolgársági tesztjén is, hogy eddig eljussak. Annyit tudtam csak, hogy kiemelten fontos és különleges bánásmódot igénylő menekülttel vagy menekültekkel lesz dolgom, arról viszont fogalmam sem volt, honnan származnak. Oroszországból vagy Kínából érkező, politikai szempontból jelentős disszidensekre számítottam.

Szinte hallottam, ahogy Adela, a jó ég tudja, minek az államtitkár-helyettese a füle mögé simít egy hajfürtöt.

– Az édesanyja menekült volt, ugyebár? – szegezte nekem a kérdést, ami meglehetősen eszelős felütésnek tűnt.
– Igen, asszonyom.
– Kambodzsából?
– Igen, asszonyom.

Nem először érdeklődtek már erről az interjúsorozat folyamán. A kérdező fél hangsúlyából általában arra következtettem, hogy ez meglepi őket, hiszen senki sem származik onnan. „Nem is néz ki kambodzsainak”, jegyezte meg az egyik paprikajancsi, aztán úgy elpirult, mint egy jelzőlámpa, az interjút ugyanis minőségbiztosítási és továbbképzési céllal rögzítették. Figyelmeztetésre számíthatott a fickó. Sokan mondják ezt nekem, amivel azt akarják kifejezni, hogy az ő szemükben már majdnem teljesen fehér bőrű vagyok – esetleg spanyol –, és egyáltalán nem érződik rajtam a népirtás öröksége, ami nem baj, mert attól általában kellemetlenül érzik magukat mások.

Ezúttal semmilyen utalás nem történt a szörnyűségekre. Adela nem kérdezett rá hátramaradt rokonokra megértő arckifejezéssel, nem érdeklődött az esetleges látogatásaim felől együttérző félmosoly kíséretében, mint ahogy a szeme sem lábadt könnybe, miközben felelevenítette, milyen csodálatos egy hely, és mennyire vendégszeretők az ottaniak. Egyszerűen bólintott. Eltűnődtem, vajon azon ritka alkalmak egyike következik-e, amikor valaki szánalmasnak minősíti az országot.

– Anyám sosem utalna magára menekültként, sőt egykori menekültként sem – tettem hozzá. – Furcsa ezt másoktól hallani.

– Azok, akikkel együtt fog dolgozni, valószínűleg szintén nem utalnának így magukra. Jobban szeretjük az „elszármazott” kifejezést. Ami pedig a kérdését illeti, az elszármazásügyi államtitkár-helyettes vagyok.
– És honnan származnak?
– A múltból.
– Hogy mondja?
Adela megvonta a vállát.
– Tudunk utazni az időben – közölte, mintha csak arról tájékoztatna, hogy van kávéfőző automata. – Üdv a minisztériumban!

~~~

Bárki, aki már látott olyan filmet vagy olvasott olyan könyvet, amelyben időutazás szerepel, netán eljátszott az időutazás gondolatával egy késésben lévő tömegközlekedési járművön vesztegelve, pontosan tudja, hogy amint elkezd az egésznek a megvalósíthatóságával foglalkozni, nyakig merül a bizonytalanságban. Mégis hogyan működik? Működhet egyáltalán? Egyszerre vagyok jelen ennek a történetnek az elején és a végén, ami egyfajta időutazás, de ne aggódjon, mindent el fogok mesélni. Elég, ha csak annyit tud, az ön számára közeli jövőben a brit kormány kidolgozta az időutazás mikéntjét, a gyakorlatban azonban még nem alkalmazta.

A történelem menetének megváltoztatásából adódó felfordulás elkerülése érdekében – már ha a „történelem” egymást követő események összefüggő láncolatának tekinthető, ami újabb jókora bizonytalanság – úgy döntöttek, háborús övezetekből, valamint természeti csapások és járványok által sújtott területekről kell kimenteni a célszemélyeket. Ezek a huszonegyedik századba elszármazott egyének a maguk idejében úgyis meghaltak volna. Azzal, hogy kiemelésre kerülnek a múltból, elvileg nem változik meg a jövő.

Senki sem tudta, milyen hatással lesz az időutazás az emberi szervezetre. Így aztán azért is volt fontos olyanokat választani, akik a maguk idejében úgyis meghaltak volna, hogy a jelenben is gond nélkül meghalhassanak, mint a felszínre felhozott mélytengeri halak. Elképzelhető, hogy az emberi idegrendszer véges számú korszakon való átutazást képes csak kibírni. Így ugyanis, ha a keszonbetegség időbeli megfelelője miatt szürke-rózsaszín zselévé olvadnak a minisztériumi laborban, statisztikai szempontból legalább nem számítana gyilkosságnak.

Ha abból indulunk ki, hogy az „elszármazottak” életben maradnak, emberek lesznek, az tovább bonyolítja a helyzetet. Ha menekültekkel foglalkozik valaki – különösen, ha tömegével –, jobb nem emberként tekinteni rájuk. Csak gondot jelent az adminisztrációnál. Emberi jogi szempontból vizsgálva azonban az elszármazottak megfeleltek a belügyminisztérium menedékkérőkre vonatkozó meghatározásának. Erkölcsileg igencsak visszás lenne az időutazásnak kizárólag a lélektani hatását vizsgálni. Ahhoz, hogy kiderüljön, az elszármazottak ténylegesen alkalmazkodtak-e a jövőhöz, benne kell élniük, egy állandó társ felügyelete mellett, márpedig, mint kiderült, éppen ezt a munkát pályáztam meg sikerrel. Hidaknak hívtak bennünket, mivel az „asszisztens” megnevezés nem felelt volna meg a fizetési besorolásunknak.

A nyelv sokat változott a tizenkilencedik század óta. Az „értelmes” és az „érzékeny” ugyanabból a szóból ered, mint ahogy a „meleg” jelentése is kibővült. Eredetileg a tébolyda is olyan hely volt, ahol az érintettek menedékre lelhettek.

Azt mondták, a munkánkkal az elszármazottak jólétéhez járulunk hozzá, miközben szemet hunytunk a tébolyda padlóját borító vér és hajcsomók felett.

~~~

Nagyon örültem az új állásnak. A védelmi minisztérium nyelvi részlegén felértem a csúcsra azzal, hogy Délkelet-Ázsiára, azon belül is Kambodzsára szakosodott fordítóként és szakértőként dolgoztam. A munkámhoz szükséges nyelveket az egyetemen sajátítottam el. Annak ellenére, hogy édesanyám khmer nyelven beszélt hozzánk otthon, ezt később elfelejtettem. Valójában idegenként kerültem szembe az örökségemmel.

Noha élveztem az addigi munkámat, terepen szerettem volna dolgozni, miután azonban kétszer is megbuktam az alkalmassági vizsgán, szakmailag igencsak elbizonytalanodtam. Nem ezt képzelték el számomra a szüleim. Még egészen kicsi voltam, amikor édesanyám egyértelművé tette az elképzeléseit. Azt szerette volna, ha én lennék a miniszterelnök. Kormányfőként aztán majd „tehetnék valamit” a külpolitikáért, és különféle díszvacsorákra vihetném a szüleimet. Sofőröm lenne. (Édesanyám sosem tanult meg vezetni, ezért volt fontos számára ez utóbbi.) Sajnálatos módon azt is belém nevelte, milyen következményekkel jár a pletykálkodás és a hazudozás – ezt elég egyértelművé teszi a buddhizmus negyedik nemes igazsága –, így aztán nyolcéves koromra a politikai pályafutásom még azelőtt véget ért, hogy egyáltalán elkezdődhetett volna.

A húgom sokkal rátermettebb volt, már ami az alakoskodást illeti. Amíg én tiszteletteljesen bántam a nyelvvel, addig ő meglehetősen semmitmondó vagy éppen harcias módon használta. Ezért lettem én fordító, ő pedig író – legalábbis megpróbált az lenni, végül azonban olvasószerkesztő lett. Jelentősen többet kerestem nála, és a szüleimnek sem jelentett akadályt megérteni, mivel is foglalkozom, így mondhattam, hogy a karma engem igazolt. A húgom erre adott válasza tartalmilag olyasmi volt, hogy „cseszd meg”, bár tudom, hogy ezt barátságosan értette.

~~~

Úgy volt, hogy aznap találkozunk először az elszármazottakkal, mi azonban még mindig az elnevezésükről vitatkoztunk.

– Ha menekültek – vélekedett Simellia, az egyik hídtársam –, akkor annak kellene hívnunk őket. Mégsem arról van szó, hogy egy provence-i nyaralásra érkeznek.
– Nem menekültként tekintenek magukra – felelte Adela.
– Megkérdezte már tőlük bárki is?
– A többségük emberrablás áldozatának tartja magát. Ezerkilencszáztizenhat azt hiszi, az ellenséges vonalak mögött rekedt, ezerhatszázhatvanöt pedig azt, hogy meghalt.
– És már ma megkapjuk őket?
– A jólétükért felelős csapat úgy véli, megnehezítené a beilleszkedésüket, ha tovább húzódna a kezelésük – közölte bántó tárgyilagossággal Adela.

A minisztérium számtalan egyenirodáinak egyikében vitatkoztunk – pontosabban vitatkozott egymással Simellia és Adela. Az álmennyezetbe süllyesztett lámpákkal felszerelt kavicsszínű helyiség olyan tökéletesen jellegtelen volt, hogy jó eséllyel a szomszédos, sőt a mellette lévő szoba is ugyanilyen lehetett. Ilyen környezetben virágzik igazán a bürokrácia.

Elvileg az utolsó eligazításunkra érkeztünk mi, az öt híd: Simellia, Ralph, Ivan, Ed és én. Mindannyian végigcsináltuk a hatfordulós kiválasztási folyamatot, amely kis túlzással felért egy vallatással. Elítélték-e valaha vagy részesült-e bármikor elmarasztalásban bármi olyan cselekedetért, amely kompromittálhatja? Azután következett a kilenc hónapig tartó felkészítés végtelen munkacsoport-megbeszélésekkel és további átvilágítással. Emellett látszatmunkaköröket is létrehoztak nekünk az addigi munkahelyünkön (védelmi, külügy- és belügyminisztérium). Most pedig itt ültünk egy olyan helyiségben, ahol valósággal hallani lehetett a villanykörtékben cikázó áramot, készen arra, hogy történelmet írjunk.

– Nem gondolja – vetette fel Simellia –, hogy éppen az fogja megnehezíteni a beilleszkedésüket, ha kiengedjük őket, miközben azt hiszik, a túlvilágon vagy éppen a nyugati fronton vannak? Ezt egyszerre végzett pszichológusként és minimális empátiával rendelkező egyénként kérdezem.

Adela megvonta a vállát.

– Elképzelhető. Csakhogy ebben az országban még sosem fogadtak be senkit a múltból. Előfordulhat, hogy egy éven belül végez velük valamilyen genetikai mutáció.
– Számíthatunk erre? – érdeklődtem kissé nyugtalanul.
– Nem tudjuk, mire lehet számítani. Ezért kapták ezt a munkát.

~~~

A minisztérium által az átadásra kijelölt terem régi szertartások hangulatát idézte a fából készült falborítással, az olajfestményekkel és a magas mennyezetével. Tény, hogy hangulatosabb volt, mint bármelyik egyeniroda. Minden bizonnyal valamelyik ilyesmire fogékony ügyviteli dolgozó intézte így. A berendezésből ítélve, illetve az ablakokon beszűrődő tompa fény hatására olyan benyomásom támadt, mintha a tizenkilencedik század óta hozzá sem nyúltak volna a helyiséghez. Az összekötőm, Quentin már ott volt. Ingerlékenynek tűnt; így nyilvánul meg az izgatottság némelyeknél.

Csak akkor tudatosodott bennem, hogy a hozzám tartozó elszármazott következik, amikor két ügynök kíséretében feltűnt a terem túloldalán lévő ajtóban.

Sápadt volt, és kissé nyúzott. A haját olyan rövidre nyírták, hogy egyébként göndör fürtjei a fejére simultak. Ahogy körbenézett, profilból feltűnt, mekkora az orra; mintha egy üvegházi virág nőtt volna az arcán. Egyszerre volt meglepően nagy és meglepően vonzó. Eltúlzottnak tűnő, ragyogó vonásai már-már valószerűtlenné tették az ábrázatát.

Kihúzta magát, és végigmérte az összekötőmet. Valamiért, amikor rám nézett, félrekapta a tekintetét.

Közelebb léptem, mire ismét felém fordult.
– Gore parancsnok?
– Igen.
– Én vagyok a hídja.

~~~

Graham Gore (a haditengerészet parancsnoka, 1809 k. – 1847 k.) öt hete tartózkodott a huszonegyedik században, bár a többi elszármazotthoz hasonlóan mindössze néhány napja volt tiszta az elméje. Az időutazás két hétig tartó kórházi kezelést igényelt. Az eredetileg kiszemelt hét elszármazottból kettő bele is halt, így öten maradtak. Tüdőgyulladással, súlyos fagyási sérülésekkel, a skorbut kezdeti tüneteivel és két törött lábujjal kezelték (utóbbiról mintha tudomást sem vett volna). Volt még egy seb, amelyet a sokkoló okozott – miután rálőtt az érte küldött csapat két tagjára, a harmadik kénytelen volt kényszerintézkedést alkalmazni.

Háromszor próbált megszökni a minisztériumi kórházból, ezért nyugtatót kapott. Miután megenyhült, pszichológusok és a viktoriánus kor szakértőivel zajló alapvető eligazításban részesült. Az átállás megkönnyítése érdekében az elszármazottakkal kizárólag azonnal alkalmazható ismereteket osztottak meg. Hozzám már úgy került, hogy tisztában volt az elektromos hálózat, a belső égésű motor és a vezetékes víz alapvető működésével. Semmit sem tudott azonban a világháborúkról vagy a hidegháborúról, a hatvanas évek szexuális forradalmáról vagy a terrorizmus elleni küzdelemről. Igencsak megviselte, amikor elkezdtek neki a brit birodalom felbomlásáról mesélni.

A minisztérium által biztosított kocsival mentünk el az új otthonunkhoz. Elméletileg hallott már az autókról, mégis életében először utazott egyben. Az ámulattól – legalábbis úgy tűnt számomra – elsápadva bámult ki az ablakon.

– Ha lenne bármilyen kérdése – mondtam –, nyugodtan tegye fel! Tisztában vagyok vele, hogy mindez egyszerre talán sok.

– Örömmel nyugtázom – felelte anélkül, hogy rám nézett volna –, hogy az angolok még a jövőben is előszeretettel tüntetnek fel valójában fajsúlyos jelenségeket csekélységként.

Volt a nyakán egy anyajegy, nem messze a fülcimpájától. Az egyetlen őt ábrázoló dagerrotípián az 1840-es évekre jellemző viseletben látható, kravátlival a nyaka körül. Egyre csak az anyajegyet bámultam.