José Cura-koncert a Parafóniával

Bedő J. István |

A Salva Vita Alapítvány szervezte, rendezte, hozta össze ezt a szokatlan koncertet, de mivel a szereplők egy részét valószínűleg nem mindenki ismeri, először róluk kell beszélni. Az alapítvány a különböző akadályozottsággal élő emberek számára igyekszik munkahelyet, élet-megoldást találni, és három évtizedes (+1 év) fennállásuk rá a bizonyíték, hogy eredményesen tevékenykednek. Maestro José Cura világszerte ismert énekes, a „negyedik tenor” – a legendás hármas idején kapta ezt a megtisztelő címet –, de azt már kevesebben tudják, hogy nagyon elkötelezett az értelmileg sérült gyerekek/fiatalok támogatása iránt.

Szóval valahogy így alakult, hogy a Parafónia zenekar zenei vezetője, Fabényi Réka már nyáron kezdte pedzegetni, hogy tervben van egy közös fellépésük José Curával.

December elején került sor a Nemzeti Színházban az eseményre – és most kicsit a Parafóniára koncentrálva fűznék hozzá néhány tudnivalót. A zenekar A Zene mindenkié Egyesület égisze alatt fejti ki áldásos tevékenységét – intellektuális képességzavarral élő fiatalok muzsikálnak benne. Ez azonban nem is hasonlítható semmi máshoz, ugyanis klasszikus zenét játszanak, a karmester Fabényi Réka áthangszerelésében, az egyre ismertebb színeskotta módszer használatával (ennek részletei az egyesület oldalán olvashatók). A jórészt – de nem kizárólag – ütősökből (metallofonok, xilofonok), vonósokból (cselló, nagybőgő) álló együttes minősítésére hadd idézzek egyetlen esetet: Fischer Iván a 2007-es, karácsonykor szokásos Titokkoncertre a Parafóniát hívta meglepetés-résztvevőnek, és együtt muzsikálhattak a Müpában és a Zeneakadémián a Fesztiválzenekarral. És aztán még velük is, de másokkal együtt is, sokszor és sok helyen.

Vagyis a 13 értelmileg sérült muzsikus (és a muzsikálásukat segítő hét zenei asszisztense) már szerzett pódiumrutint, amit természetesen sok-sok gyakorlás és próba tart karban – mint általában a komolyzenészeket.

Ezen az estén a Parafónia előzenekar volt: kezdetnek saját repertoárjukból adták elő Grieg Peer Gynt szvitjéből a Reggelt és A hegyi király barlangjában tételt, majd a nagyon aktuális részletet Vivaldi Négy évszakjából: a Tél Largo tételét: a vigasztalanul kopogó esőt – mert Itáliában a tél már csak olyan… És ekkor lépett színpadra a nagyágyú: Maestro José Cura.

Ő választott a Parafónia repertoárjából két számára kedves dalt, a reneszánsz Greensleeves karácsonyi változatát, a What Child is This-t és a Scarborough Fair-t. Rendszeres műsordarabja mindkettő a zenekarnak, és olyan baráti, szinte családias volt a közös előadás, mintha csak Vivaldinak a versenyműhöz írt verssorait idéző szituáció elevenedett volna meg a színpadon: „Húzódni tűzhöz, terített víg asztal mellé, / míg ott kinn az eső csak úgy szakad.”

A teljesen megtelt nézőtér tapsa kiharcolta a ráadást: Händel Joy to the Worldjét. Ám ehhez még soron és programon kívüli ráadás is került, a Parafónia meg a teljes nézőtér köszöntötte két nyelvű dallal a születésnap közeli mestert (mert a koncert után három nappal lett esedékes): Happy Birthday, José, Feliz cumpleaños, José. Volt nagy öröm, mosoly és (a nézőtéren, főleg a zenekarnak címzett) könnyezés.

Ezt némi protokoll követte: a Salva Vita Alapítvány bemutatkozása filmmel és néhány munkatárssal élőben. A szünetben sikerült egy mondatra elcsípnem José Curát, hogy megkérdezzem, milyen élmény volt dolgozni a parafóniásokkal, mire visszakérdezett mosolyogva: Látta az első részt? Nos, ilyen! Valójában ez úgy történt, hogy még a szervezés időszakában megismerkedett a Parafónia videóival, meghallgatta, hogyan játszik a zenekar, és vállalta a közös fellépést. A közös próbáikon meg végképp eldőlt: teljesen ment a zenei alap után – hiszen vérprofi…

Illik beszámolni a koncert második részéről, ahol a főszereplő José Cura volt, és amelyben a veszprémi Mendelssohn vonószenekar – a város színházának fúvósaival és ütőseivel kiegészülve – adta a kíséretet.

A műsor megmutatta Cura zeneszerzői oldalát is. A Concierto para un resurgír – ami többféleképpen fordítható, de leginkább Feltámadásnak – igen érdekes mű. Nagyon 20. századi hangzású, miközben hallás alapján négytételesnek mondanám, de az egészet átszövi a bossanova ritmusa, amire ráerősített, hogy az azeri születésű, sokszoros fesztiváldíjas Rovshan Mamedkuliev gitárja vitte a szólókat – elképesztő és idegborzoló tökéletességgel. Nem slágerzene Cura koncertdarabja, de az utolsó tételben – talán improvizációként, talán idézetként – megszólal valami dallamfoszlány, ami Rodriguez Aranjuezi koncertjét hívta elő a néző-hallgató emlékezetéből.

Mamedkuliev még egy hatalmas virtuóz művet is előadott – ez Isaac Albéníz andalúziai népzenei gyökerekből meg a flamenco-stílusból táplálkozó, Leyenda című művét. Utánakerestem, az eredetileg zongoraversenynek szánt zenedarab Andrés Segovia szólógitárra átírt változata volt.

És a tündöklő tenor végezetül hét szívhez szóló argentin dalt adott elő  Carlos Guastavino műveiből – természetesen Cura zenekari hangszerelésében és vezényletével – ezek eredetileg alighanem egy szál gitárral kísérve szólhattak a kedves ablaka alatt, bársonyosan langyos estéken… A szövegeket kivetítve láthatta a közönség. A dalok az Argentína virágai kötetből valók – Guastavino huszadik századi szerzeményei az argentin népzenén alapuló, hagyományos, romantikus és emiatt rendkívül kedvelt darabok, José Cura hazájában szinte népdallá váltak.

A jótékonysági koncert természetesen a Salva Vita Alapítvány támogatását is célul tűzte ki, a hangverseny bevétele őket támogatta.

Végezetül mondom el, amit az esemény előtt kevéssel éltem meg: idős hölgy tanácstalankodott a MüPa villamosmegállójában. Segítséget akartam neki ajánlani, kérdeztem: A José Cura koncertre megy? A Parafóniára – felelte, és ez volt a pillanat, amikor színeskottás zenekar megelőzte fontosságban a világhírű tenort. Ha másnál olvasom, azt gondolom, csak kitalálta. De nem, valódi párbeszéd volt.

Fotók: Salva Vita Alapítvány, Parafónia Zenekar